Milyen szavak vagy képek ugranának be az olvasónak, amikor egy az Andok nevével fémjelzett 11.000 kilométeres bringaversenyről/expedícióról hall? Mit várna egy olyan vállalkozástól, melynek keretein belül a Dél-Amerikát szinte teljes hosszában szelik végig a kerekesek? Kaland, lenyűgöző tájak, tiszta levegő, magányos falvak, színes ruhás indiánok, olykor fagypont körüli hőmérséklet, hófödte csúcsok, lámák, Machu Picchu – valószínűleg ehhez hasonlók szerepelnének a válaszok között. És ami a lényeget illeti, nem is trafálnának nagyon mellé…
A The Andes Trail túraverseny húszfős nemzetközi csapata a Quito mellett található Mitad del Mundo emlékműtől rajtolt, és négy hónap után érkezett meg a kontinens déli csücskébe, Ushuaiába. Ezt a helyet a világ végének is becézik. Nehéz dolgom van, mert egy olyan történetet kéne elkezdenem, amely a világ leghosszabb hegyibringás kalandjáról szól. A terjedelmi korlátok miatt inkább nem is próbálkozom meg a teljes túraverseny leírásával.
Minden résztvevő másféleképpen élte meg az adott nap sztoriját, így a hónapok során több száz különféle nézőpontból íródott bringás naplóbejegyzés keletkezett. Ezek közül ragadnám ki most a legjellemzőbbeket, így próbálom visszaidézni a kalandos vállalkozás hangulatát.
Peru: Parc National Huascarán – 2008. szeptember 2.
Fagyos éjszakánk volt, ez konkrétan -4 és -10 fok közötti hőmérsékletet jelentett. A sátrakat belepte a zúzmara, a kulacsokban jéggé fagyott a folyadék. Mindenki a reggeliző asztalnál didereg egy forró tea társaságában. A szakácsunk, Kirsten még túlságosan fázik ahhoz, hogy összecsomagolja a sátrát, a többiek eközben azzal küzdenek, hogy a dermedt dzsemet a kenyérre kenjék. Az első napsugarak teszik az életet egy kicsit elviselhetőbbé, és lassan a hőmérséklet is emelkedni kezd.
A mai szakasz kezdőpontja: sátortábor 4200 méterrel tengerszint felett. A mai cél: újabb sátortábor, de ezúttal 3000 méteren. Ami a kettő között van: 119 kilométeres távolság, benne 90 km terepezéssel és rengeteg kaptatóval. Nem esne rosszul egy könnyebb etap, de ekkor még nem is sejtem, hogy a leggyönyörűbb napok egyike vár ránk, csodálatos hegyi tájakkal.
Pár kilométer után már a Huascarán Nemzeti Park területén járunk. A parkba tilos gépjárművel behajtani, ennek ellenére engedélyt kapunk rá, hogy egyik terepjárónk mentességet kapjon a tilalom alól, így sikerül biztosítani a bringások mai ebédjét. A bizonytalan vonalvezetésű utat homok, törmelék és kő borítja. Órákig nem látjuk a civilizáció nyomait – sem autó, sem pedig ember nem mozog errefelé. A figyelmünket egyedül egy csoport hatalmas Puya Raimondi kelti fel. Ez a helyi kaktuszfajta csak a perui és a bolíviai Andok néhány elszigetelt részén található meg, magasságuk eléri a 10 métert, és előfordul, hogy akár 100 évet is megél egy-egy ilyen növény.
Közben az út eléri a 4882 méteres tengerszint feletti magasságot – ez az expedíció útvonalának legmagasabb pontja. A magasból kondorkeselyűk figyelik, ahogyan elmerülünk a táj csodálatában. A környező hegyek méretei lenyűgözők – minél kisebbnek érzi magát mellettük az ember, annál fantasztikusabb érzés. Talán ez lehetne az Andok-túra esszenciája. Nem sokan bringáztak ezen az útvonalon előttünk (Mi azért ismerünk ilyet: Hirsch a Bikemag 2008. január-februári számából – a szerk.). Olykor jégmezőket szeltünk keresztül, apró tavak között haladtunk, lámákkal néztünk farkasszemet, gleccserek alatt tekertünk át, vagy hatalmas hegyek közelségében vezetett az utunk. Ezek közül az egyik Peru második legmagasabbja a Yerupaja volt, a maga 6634 méterével. Szerencsére egyikünknek sem származott egészségügyi problémája a nagy magasságban való bringázástól, bár néha úgy érezhettük, mintha szívószálon keresztül vennénk a levegőt. Ezt leginkább akkor tapasztalhattuk meg, amikor húsz kilométert kellett haladnunk egy gerincen 4600 méterről 4900 méter tengerszint feletti magasságra kapaszkodva fel.
Ebédre gyülekezik a társaság. A mai etapból eddig 40 kilométert sikerült teljesíteni, ez a többségnek fotózással és megállásokkal együtt 6 órájába telt. Délután kettőre jár az idő, és előttünk van még további 80 kilométer. A napnyugta errefelé 6 órakor várható, rá fél órára beköszönt a sötétség. Mit tehetnénk? Folytassuk a mai szakaszt az előzetes tervek alapján, és bízzunk benne, hogy szürkület előtt mindenki eléri a táborhelyet?
Ebéd után gyors lejtőzéssel folytatódik a nap egy kanyargós, de jó minőségű úton. Negyven kilométer alatt 1500 méter szintet veszítünk, mindezt kevesebb, mint egy óra alatt. Ezután ismét burkolat nélküli útvonalon folytatódik a menet. A korábbi tapasztalatok azt mutatják, hogy 40 km ezeken a perui földutakon körülbelül 3 órát igényel. A fáradtságról teljesen megfeledkezve teker a csapat. Közben színes öltözetű indiánok köszöntenek minket, hol a szervusz helyi megfelelőjével (hola), hol pedig „Gringo, gringo!” felkiáltással, amit idegennek vagy külföldinek lehetne fordítani. Néhány gyerek sírva szalad a szüleihez, amikor azt látja, hogy fehér emberek csillogó alumínium masinákon haladnak keresztül a falun. Eközben igyekszünk kikerülni a karambolt az utunkba kerülő szamarakkal, kecskékkel, birkákkal, disznókkal vagy csirkékkel. Néha rendőrségi ellenőrző pontokon állunk meg, ahol a biztos urak igyekeznek lelkiismeretesen végezni a munkájukat. Mindig tágra nyílnak a szemek, amikor azzal a pár spanyol szóval, amit ismerünk, előadjuk, hogy honnan jöttünk az adott napon. Ha megkérdezik, hogy merre tartunk, és meghallják az úti célt – a 9000 kilométerre levő Ushuaiát –, csendben elmebetegnek nyilvánítják az egész társaságot és továbbengednek.
A táj közben western filmekre emlékeztetővé válik. A lenyugvó nap fénye még inkább erősíti ezt a hangulatot. Geert és Gerard éri el elsőként a tábort, éppen napnyugta előtt. Egy órán belül megérkeznek a többiek is – van, aki szürkület előtt, és akad, aki utána. Georges és Cees érkezik utolsónak, őket a terepjárónk fénye segíti az utolsó kilométereken. Micsoda nap áll mögöttünk: összesen 11 óra nyeregben, nem is akármilyen útvonalon. A vacsoraasztalnál –ahol éppen 25 fokkal van melegebb, mint reggelinél – mindenkiből csak úgy ömlenek a történetek.
Bolívia: só mindenfelé – 2008. október 6.
A mai nap úti célja a világ legnagyobb sómezője, azaz a Salar de Uyuni. Az első 75 kilométert csoportban tekertük le, nehogy bárki is eltévedjen az 5400 méteres Tunupa vulkán alatti útlabirintusban. Az utak errefelé inkább egynyomsávos montis ösvényeknek tűnnek, nem is gondolná az ember, hogy ilyen útvonalak vezetnek a világ legnagyobb sómezőjéhez.
Tucatnyi rövidke hegymenet után ott álltunk a lapály előtt. Az egész úgy nézett ki, mint egy óceánnyi hó vagy jégmező. Lenyűgöző, káprázatos, elképesztő – nehéz szavakat találni rá. Megálltunk a mező szélén, és sokáig tartott, míg befogadtuk a látványt. Talán Mózes érezhetett hasonlót, amikor megpillantotta az ígéret földjét. Mi azonban nem úgy cselekedtünk, mint ő, hanem elővettük a digitális fényképezőgépeket, és megörökítettük a látványt. Persze feltételezhető, hogyha lett volna rá lehetősége, ő is pontosan ezt tette volna…
A csapatból már mindenki kerékpározott extrém helyeken a világ különböző tájain, de mi is szárnyalhatná túl a sómezőn való bringázást? Bizarr, szürreális és hihetetlen érzés. Sehol egy út vagy nyomvonal, illetve attól függ, hogy nézzük. Tizenkétezer négyzetkilométeren keresztül akár csukott szemmel is bringázhatsz, nem érhet baj. Vagy akár csukott szemmel és elengedett kézzel – ez sem okozhat problémát. Az egyetlen dolog, amit tenned kell, pedálozni. Ez viszont olykor problémát jelent. Úgy tűnik, mintha egy centiméterrel sem kerülnél közelebb az úti célodhoz. De mi is lehetne itt az úti cél? Hiszen útjelzőként csupán az 50 vagy 100 kilométerre magasodó hegyek szolgálhatnak.
Ha megállsz egy pillanatra, akkor megismerheted, milyen is a totális CSEND. Így, csupa nagybetűvel. Nincs szél, nincs motorzaj, nincsen madárhang, semmi zaj nem hallatszik. Az abszolút csend: ez és a végtelen mező vesz körbe, amerre csak szem ellát – különös érzés.
Negyven kilométert haladtunk, míg elértük a mező szívében található Isla de los Pescadores „szigetet”. Ezen a kis élettel teli földdarabon ezerszám nőnek a 4-6 méteres kaktuszok. Ebéd után négyen – a két ír (Sean és Mick), valamint a francia kollegina Bene és a holland André – Dalton-fivéreknek öltöztek és vadnyugati jelenetekkel színesítették a délutánt – ismét előkerültek hát a fényképezőgépek is.
Ebéd után újabb 60 kilométer bringázás várt ránk a sómezőn keresztül. A végcél a Hotel Playa Blanca, mely stílusosan sóból épült. A falakat sótéglákból emelték, ehhez sóasztalok, sószékek és sóágyak adják a stílszerű bútorzatot. A szálláson nincsen fűtés és elektromos áram. A szálloda és a tó 3653 méteren fekszik, így napnyugta után ismét beköszönt a fagy. A vacsorát gyertyafénynél szolgálják fel, az asztal körül mindenki a legmelegebb ruháiban foglal helyet. A leves, a spagetti és a csirke nagyon jól esik az egész napos sótúra után, az ételt pedig mi mással is ízesíthetnénk… mint némi sóval.
Argentína: vánszorgás Ushuaia felé – 2008. november 7.
Minden szeles nap ezzel a konklúzióval zárult szervezői részről: „Ez nem szél volt, csak könnyű fuvallat. Patagóniában, na ott majd lesz szél!” A harmadik Patagóniában töltött nap után a hitetlenkedők is belátták, hogy az állítás bizony igaz volt.
A mai nap egy patak menti táborhelyről kellemes napsütéssel indult. A rajtot koraira terveztük, a 7 órás indulást az indokolta, hogy nyugat felé vesszük az irányt, errefelé pedig az uralkodó széljárás éppen nyugati. A szél a napszakok előre haladtával folyamatosan erősödik, tehát nem árt minél korábban elindulni. A mai menü: némi szél, egy hosszú egyenletes mászás, 60 kilométernyi haladás rossz minőségű úton és 140 kilométer össztáv. A valóság aztán ennél sokkal rosszabb lett…
A légmozgás reggel hétkor már számottevő, ellenben még kezelhető mértékű volt. Váltott vezetéssel bolyban haladtunk, így hatékonyabban dacolhattunk az egyre erősödő széllel. A világoskék égbolton közben kontraszt gyanánt sötét fellegek jelentek meg, és egyre vészjóslóbban tornyosultak előttünk. A nap viszont kitartóan sütött, így látványos szivárványban volt részünk – az első esőcseppekig még készülhetett pár remek fotó. Az aszfaltút 3-4 százalékos emelkedőbe váltott, az eső szerencsére elvonult, ellenben a szél egyre csak erősödött. Egyszerre csak egy akkora széllökésben lett részünk, hogy a sorba rendeződött csapatot úgy zilálta szét, mint a hulló faleveleket. Innentől kezdve úgy haladtunk az út teljes szélességét kihasználva, mintha történetesen részegek lennénk. A belga Georges próbálta fokozni a tempót, de egyik pillanatról a másikra azt vette észre, hogy inkább hátrafelé halad, mintsem előre. Geert közben egyszerűen felborult. Szerencsére baja nem esett, hiszen haladhatott vagy 3-4 km/h-val. Az Andok meghódítására vállalkozó hadosztály tagjai lassan feladták a küzdelmet – a mászás bringatolásba torkollott. További ötven méter, és már senki sem maradt nyeregben. A szél egyre csak kavarta az út porát, és beborított vele mindannyiunkat.
A díszletek lenyűgözők: frissen serkent zöld fű, araukária fák, hatalmas sziklák, csordogáló patakok. Az időjárási viszonyok ellenben teljesen alkalmatlanná tették ezt az amúgy élvezetes tájat a bringázásra. A szél ekkor már viharos sebességgel süvölt mellettünk. Egymás szavát nem halljuk, a kiabálásnak sincs sok értelme. Leszegett fejjel haladunk tovább, közben mindenki igyekszik a bringára kellőképpen ránehezedni, nehogy papírsárkányként lökje oldalra egy szélroham.
Lassan egy útkanyarulathoz érkezünk, ahol a helyzet már szinte elviselhetetlenné válik. Innen jól látszik, hogy a domborzat jóvoltából ez a környék úgy viselkedik, mint egy kürtő, amely a magashegységből szinte leszippantja a szelet, hogy ezután megállíthatatlanul rohanjon a széles patagóniai síkság felé. Nem igazán vagyok tisztában a viharfokozatokkal, de becslésem szerint egy hurrikán színvonalát közelíti már a helyzet. A szél minden irányból támad, ennek ellenére rendületlenül gyaloglom tovább, majd kb. 3 kilométer után bepróbálkozom a bringázással is. Az ebédszünetet egy fogadó mellett terveztük, az argentin-chilei határnál, kb. 10 kilométerre innen. Ezt a távot kerek egy óra alatt teszem meg. A fogadóba érve az orvosunkat visszaküldöm kocsival a többiekért. A legkülönbözőbb helyekről szedi össze őket, majd talpig porosan, mint a bányászok lépnek be a fogadóba. A tulajdonos szívélyesen megengedi, hogy a saját anyagból készülő, normális esetben a szabadban elfogyasztott főétkezést ezúttal nála, zárt térben ejtsük meg. Erősen csodálkozik, látván mennyit bírunk enni. A csapat meglehetősen elcsigázott képet mutat. Belegondolni is szörnyű, mi lesz velünk, ha ez az időjárás a hátralévő 3000 kilométeren végigkísér minket. Vajon elérjük-e egyáltalán a világ végét jelentő Horn-fokot? Ez egyelőre egyáltalán nem tűnik biztosnak…
A baljós gondolatokat némileg ellensúlyozza, hogy a fogadóban kellemes a klíma és a kávé is jó meleg. Közben kinn hűvös záporeső kezdődik. Nem igazán van senkinek sem kedve hozzá, hogy folytassa az utat Aluminé felé. Pozitívum viszont, hogy időközben az útvonal további része elvileg hátszelesnek ígérkezik.
Sean, Mick, Bene, Geert, André Gerard, Rob és én úgy döntünk, hogy megpróbálunk bringával továbbmenni, a többiek a dzsipbe zsúfolódva teljesítik a fennmaradó 80 kilométert. A körülmények csak lassan javulnak. Burkolat nélküli úton haladunk, tíz kilométer mászással kezdünk mindjárt a legelején. A táj még mindig lenyűgöző, gyönyörködésre azonban nincs idő, hiszen minden energiánk arra megy el, hogy a nyeregben maradjunk. Húsz kilométer lejtőzés következik, amit ilyen szeles körülmények között leginkább rémálomnak mondanék. Szerencsére az utolsó 50 kilométerre tényleg teljesen hátba kapjuk a szelet, így különösebb megerőltetés nélkül gurulunk be Aluminébe. Ekkor azonban már 6 óra van, tehát ez a mai is egy 11 órás menetre sikerült…
A kempingben jól esik a forró zuhany, utána pedig az étel meg a bor még inkább. A tulajdonos némi optimizmussal tölt fel minket, amikor megtudhatjuk, hogy ez a fajta időjárás errefelé nagyon-nagyon nem mindennapi. Reméljük igazat beszél…
Ushuaia: a versenybefutó – 2008. december 14.
A fenti három bringás naplórészlet csak egy igen kis szeletét mutatta be ennek a hatalmas vállalkozásnak. Természetesen sokkal több minden történt Quito és Ushuaia között a szakaszok során és azok után. A fenti történetek a legérdekesebbek közül valók, amelyek a latin-amerikai kalandozás során megestek. Szerencsére a napok többsége kellemes körülmények között teljesített 4-6 órás szakaszokból állt, folyamatosan változó díszletek között. Az időjárás összességében kegyes volt hozzánk: csupán pár komolyabb zivatar és a patagóniai szél tört némi borsot az orrunk alá.
Boldog és elégedett bringások csoportja érkezett meg tehát a terveknek megfelelően december 14-én Ushuaiába. A végelszámolásnál az ír Sean Solon bizonyult fizikailag és mentális szempontból egyaránt a legerősebbnek a francia Bene Maillarddal és a holland Geert Zwarttal folytatott hosszú küzdelemben. Solon a teljes 10.984 kilométeres távot egyenletes teljesítménnyel hajtotta végig, 106 szakaszt zsinórban, miközben 579 órát és 40 percet töltött a nyeregben. A hosszú mászások, a veszélyes lejtőzések, a hosszú szakaszok és a szeles napok során végig elől tudott maradni, nem veszített időt, nem sérült le és nem tévedt el. Őt minden egyes szakasz során árnyékként követte a hatalmas fizikai erőről tanúságot tévő „Iron lady”, Bene Maillard, aki rendre nem sokkal Sean után érkezett célba az egyes etapokon. Zwart is hihetetlen elszántságról adott tanúbizonyságot, a táv második részében sorozatban nyerte a szakaszokat, és még a 81. etapon elszenvedett bukása sem szegte kedvét – végül egy jól megérdemelt 3. hellyel zárta a küzdelmet.
A távon leggyorsabb 3 versenyző tradicionális indián poncsóba öltözött az óceánparti befutó után. Néhányan úgy kívánták ráerősíteni a „világvége” feelingre, hogy pucéron az óceán hideg vízébe ugrottak. Ezen fagyos élménnyel vagy anélkül, de biztosan mindenki nyertesnek érezhette magát Ushuaiában, több száz bringás naplóbejegyzést hagyva emlékül.
Készen áll a kedves olvasó, hogy megírja saját dél-amerikai bringás úti naplóját? Erre legközelebb éppen 2010-ben kínálkozik alkalom, hiszen a „The Andes Trail” következő alkalommal idén kerül megrendezésre. A rendezvényről és a nevezés feltételeiről részletes tájékoztatást nyújt a www.bike-dreams.com honlap.
Szöveg: Wilbert Bonné, HBalage
Fotó: Bike Dreams
