Magyar bringás Valverdével egy mezőnyben! Debreceni versenyző egy spanyol országúti versenyen a középmezőnyben! Adhattam volna ilyen és ezekhez hasonló, hangzatos bulvárcímet is, de azt meghagyom más médiumoknak, helyette igyekszem a tartalommal érdekessé tenni a beszámolót.

Most akkor mi van?

Egészen pontosan 2009 szeptemberében érkeztem Granadába, ahol rögtön egy totalcar.hu-n megjelent kémfotóval és egy Vuelta beszámolóval indítottam. A sors úgy hozta, hogy az itt töltött közel egy évet egy újabb lefotózott tesztautóval és egy versenybeszámolóval foglalhatom keretbe. Lássuk, milyen egy amatőr verseny a Hispánoknál!

Hogyan kezdődött? – egy kis történelem

A verseny ötlete még a ’80-as években fogalmazódott meg néhány barátban, akik a Granadától keletre fekvő hegyi falvak bringabarátait fogták össze egy kis társaságban. Nyaranta rendszeresen rendeztek családi túrákat, ahol környéken településről településre jelölték ki az útvonalat és mindenhol megvendégelték a résztvevőket egy-egy churrosra (spanyol édesség, forró csokiba mártott sült tésztarudak), vagy üdítőre. Egy ilyen összejövetelen vetődött fel a verseny ötlete Granada és a Pico Veleta közt. Végül 1993-ban tető alá hozták az elsőt , melyet azóta további 16 követett. Azóta hűek maradtak az eredeti elképzeléshez és továbbra is az amatőröket célozták meg.

Merre van az arra? – Sierra Nevada, a legek hegyvonulata

A Sierra Nevada (magyarul „havas hegylánc”) Spanyolország déli részén, Andalúziában fekszik, vagyis inkább pucsít, hiszen itt található az Ibériai-félsziget legmagasabb pontja, a 3.482 méter magas Mulhacén. Közvetlen mellette emelkedik az 3.371 méteres Alcazaba, valamint a verseny célpontja, a 3.396 méterre magasodó Veleta.

A Sierra nyugati lábánál található Granada, Andalúzia egyik legjelentősebb egyetemi, gazdasági és turisztikai központja. A várostól mindössze 27 km-re található Pradollano, az ország legmagasabb települése, melyet az itt elterülő síparadicsomra épülő szállodák, sportszerüzletek és éttermek alkotnak, magánlakások csak elvétve akadnak. Ez Európa legdélibb, valamint Spanyolország legmagasabban fekvő síközpontja. Közel 103 kilométernyi sípálya terül el 2100-tól 3300 méterig.

A pálya Granada mellől indult, majd Pradollanót érintve haladt a Veletáig. Télen közel 6 méter vastag hóréteg fedte a csúcsot, ami még most sem olvadt el, ezért a szervezők kénytelenek voltak 2 km-rel lerövidíteni a távot, a legkeményebb és legmeredekebb részt kivéve a pályából.

Hogyan nem lett rajtszámom? – a nevezés

Mint ahogy a verseny neve is mutatja, „Cicloturista” kategóriába sorolták, ami nagyjából az otthoni Amatőr Kupának felel meg, ezzel hű marad az eredeti elképzeléséhez a verseny. Az otthoni szisztémával ellentétben itt csak nemek szerint hirdetnek eredményt, nincsenek korcsoportok. Indulni országútival és montival is lehet, pusztán a kormány szélességét maximalizálják, de a végelszámolásban őket sem számolják külön. Ezt kompenzálandó, a teljesítők közt díjazzák a legidősebb női és férfi versenyzőt, a legnépesebb csapatot és a legtávolabbról érkező csapatot.

Az 1000 főben limitált nevezési listát ugyan már májusban megnyitották, de csak szűk egy hónappal a rajt előtt említette egyik helyi cimborám a versenyt. A nevezési díj 34 euró volt, a szövetségi tagoknak 10 euró kedvezménnyel 24. Ez ugyan nem kevés, de a többi helyi versennyel összehasonlítva nem is drága. A nevezés májustól a határidő végéig fixen ugyanannyiba került, nem emelték vadul a tétet időről időre, mint az enyhén sörgőzös Korda György egy átlagos szombat éjszakán.

A szervezés legnagyobb hiányossága, butasága, vagy nem is tudom, minek nevezzem; szóval a lényeg, hogy nevezni csak banki átutalással lehetett. Regisztrálni telefonon és e-mailben kellett, én az utóbbit választottam. Jött is a válaszüzenetet, hogy megkapták, felírtak, a kártyás fizetésen azonban spanyolosan átsiklottak.

A verseny hetében, hétfőn mentem tekerni és hazafelé beugrottam a szervezők boltjába befizetni a díjat, de a készpénzt kedvesen visszautasították. Lévén a kártyámról pár nappal korábban vettem le a maradék pénzem, próbáltam egyezkedni, de nem engedték. Ráadásul külföldiként, csak az én számlámról fogadták volna el az utalást, így hagytam a francba az egészet.

Akkor mégis miről számolok be? – végigtekertem

Szombat reggel azonban mégis habtestemre cuppantottam a latexet, két kulacsot és az ivószatyromat feltöltöttem, a meleg ruhát és a fontosabb szerszámokat bedobtam a táskába, fényképezőgépet a zsebembe és elindultam Cenes de la Vega felé. Mivel szeptemberben montival utaztam ki, a kerekeken a pillekönnyű 800 grammos Specialized Fast Trak gumik feszültek. Mentve, ami már úgyis menthetetlen, a gyári maximumra, 5,5 barra fújtam őket, de a magyar válogatotton többet segített Koeman, mint rajtam a keményebb gumi.

Cenes de la Vega Granada egyik elővárosa, mára szinte teljesen egybeépültek. A település kollégiumát nevezték ki versenyközpontnak, ami ideális volt. Bent folyt a rajtszám átvétel, az épület mögött pedig a Río Genil. Kint folyamatosan gyűltek a bringások, velük együtt pedig a szebbnél szebb bringacsodák. A közelmúlt csapatbringa-replikáiból Dunát lehetett volna rekeszteni, de ha mást nem, az épület mögött csordogáló folyót biztosan.

Rajtcsomagot nem kaptak, csak két rajtszámot, biztosító tűket és kábelkötegelőt, valamint a chipet, ami méretre akkora volt, mint egy csomag Orbit és a bukóra kellett ragasztani. A pultnál tettem még egy kósza kísérletet a legkedvesebbnek tűnő szervezővel, de ő sem tudott segíteni a nevezésben, ellenben elindulhattam a mezőnnyel együtt és a frissítőknél ehettem-ihattam.

Önkéntes segítőként a helyi diákok mellett a Pradollano fölött állomásozó katonák is segédkeztek. Aki nem szerette volna cipelni a hátizsákját, az a rajt előtt leadhatta, majd a célban már öltözhetett is, hiszen 3200 méter már bőven a hóhatár fölött van, elkél egy meleg szélálló extra réteg. A bakák emellett a frissítőponton is töretlen lelkesedéssel etették-itatták a megfáradt barmokat, akik olyan versenyre neveztek, ahol összesen 300 méter lejtmenet sincs.

Egy kapun áthaladva egyenként érvényesítették a chipeket, beálltak a rajtvonal mögé, majd 9 óra után kevéssel lassú rajttal kezdetét vette a hegymászás. Nagy szerencsénk volt az időjárással. Egy felhő nem volt az égen és a nap is éppen csak előbújt a hegyek mögül, kb. 23-24 fokban startoltunk. Az A-4026-os főútra kanyarodtunk ki, ahol két kilométert mentünk szintben, kellemes 30-35-ös tempóval. Cenes de la Vegát elhagyva harsány „Venga Alejandro!” és „Vamos Alejandro” hallatszott a hátam mögött. Jól esett a biztatás, de hangyányit indokolatlannak éreztem. Udvariasan hátrafordultam, hogy megköszönjem a biztató szavakat, mikor mellettem lassított egy Caisse d’Epargne mezes sporttárs. A bukó és a szemüveg szintén egyezett a csapatfelszereléssel és a mez ujjain is ott voltak a spanyol bajnoki csíkok. Méregetem tovább… a 2010-es modelltől eltérő festésű Pinarello Dogma volt alatta. Gondoltam ő sem aprózta el a külsőségeket. Ekkor kattant egy rozsdás fogaskerék a fejemben, hogy bakker, ez Valverde!!! Miközben próbált szélen előrébb furakodni, én eszeveszetten matattam a jobb zsebemben, hogy megörökítsem a két Sanyit. Elég küzdelmesen, de előkotortam a kis kompaktot és utána eredtem a mezőnyben cikázva, fél kézzel a gépet nyomkodva, de végül beszorultam és nem sikerült mellé érnem, csak hátulról tudtam lőni egy képet a Vuelta címvédőről. Mint később egy szervező mondta, a nemrég hatályba lépett eltiltása miatt a nemzeti bajnokságon sem indulhatott, helyette elfogadta a szervezők meghívását és hozva a kötelezőt, elsőként ért fel, de az időeredménye természetesen nem számított.

Aki ismer, tudja, hogy amennyire imádom a hegyeket, annyira nem vagyok müzlin és rizsen tartott hatvan kilós hegyi zerge. Erre most sem cáfoltam rá. Pinos Genilt követő éles rajtnál, ahol kezdődött a mászóka, a mezőny eleje úgy indult meg, mintha a Balatonőszödi Klasszikus utolsó emelkedőjéhez értünk volna – nem kicsit, nagyon. Ekkor diszkréten kiborítottam jobbra, majd megkezdtem a lassú, de annál lelkesebb leszakadásomat, véresen komolyan véve a Cicloturista titulust… A Guardia Civilnek hála – Polgárőrség, Spanyolországban főképp a közlekedés rendjéért felelnek, a Vueltát is ők biztosították. – az első 5 kilométeres szakaszt teljesen lezárt úton tehettük meg, majd 1100 méteren csatlakoztunk be az A-395-ös főútra, ahol a forgalom megtartása mellett folytattuk az izzadást. (A Vuelta beszámolóban említett alagutas-autópályás kalandot ezen az úton hoztam össze.)

A főutat 1935-ben építették azzal a céllal, hogy Granadát összekössék az Alpujarrassal, a hegyvonulat túloldalán fekvő történelmi vidékkel, ahonnan egy karnyújtásnyira van a tengerpart. Hogy miért a legmagasabb csúcson fűzték át, arra még nem sikerült rájönnöm. A környéken keringenek olyan legendák, miszerint a régi karburátoros motoroknál rendre állítani kellett a sűrítési arányon, mert 3000 méter környékén egyszerűen elgyengültek, majd lefulladtak. Az utat csak a Veleta csúcsáig aszfaltozták le, onnantól dózerút vezet tovább. 3367 méterig építették, mellyel ez jelenleg Európa legmagasabban futó aszfaltútja. Egészen 1999-ig haladt itt gépjárműforgalom, de ebben az évben létrehozták a Sierra Nevada Nemzeti Parkot és a sípályák melletti katonai bázisnál egy sorompóval zárták le, azóta csak gyalog és kerékpárral lehet innen továbbmenni.

A mezőny itt már hosszan elnyúlva kígyózott fölfelé. Az aszfalt tökéletesen sima volt, az autósok türelmesen vártak akár hosszú perceket is, amíg előzhettek. Bár elég hosszan 2×2 sáv állt a rendelkezésünkre, amit testvériesen elosztottunk, a kétsávos részeken sem volt semmi dudálós leszorítós incidens. Az út kellemes vonalvezetésű, egyenletesen emelkedik és a kanyarok is hosszan elnyújtottak, lefelé könnyedén ki lehet gurulni 80-90 km/h-t.

Itt már mindenki a saját tempójában haladt, esetleg összeálltak pár fős kis csoportokba, ahogy ez a mezőny hátsó részében szokás. Mindenkinek volt pár szava a másikhoz, ha mást nem egy vamost, vagy agy animot odaszóltak a többieknek. Szép nyugis tempóban haladtam, célnak 10 km/h körüli átlagot tűztem ki, e szerint próbáltam beosztani az erőmet.

Körülbelül 15 kilométer tekerés után értük el a Monachil felé vezető leágazást, ahonnan tavaly ősszel becsatlakozott a Vuelta 13. szakasza. Alig 2 kilométerrel később érkeztünk az első frissítőponthoz. A Vueltával csak eddig egyezett az útvonal, mert a mi mezőnyünk balra, a régi nyomvonalon jutott a város fölé, míg a nagyok jobbra, a Pradollano utcáin keresztül lyukadtak ki ugyanoda.

A frissítőpont hozta az elvárható szintet, sőt… Inni vizet, a főtámogató energiaitalát és kólát kérhettünk, akár kulacsba is, ráadásul kellemesen hideg volt, sikerült ügyesen árnyékba rakni a flakonokat. Itt nem olyan ravasz a Nap, mint a magyar versenyeken. Gyümölcsök közül gerezdekre vágott narancs és félbevágott banán volt a felhozatal, több igazából nem is kell. A legtutibb része a menünek egyértelműen a péksütemények asztala volt. Az egyik helyi nagy sütöde is támogatta a versenyt legalább egy tucat különböző fajta süteménnyel. Volt rétesszerűség datolyával töltve, fánk legalább öt mázzal, csokis nápolyi és még sorolhatnám.

Immár tele hassal és kulaccsal mentem vissza a keróhoz, majd leültem kicsit nyújtani, valamint az érkezőket fotózni; nekem annyira nem volt sietős. Ekkor lőttem az ominózus második kémfotót. Dagasztás, majd nyújtás után szaggattam tovább, hogy kellemesen átsülhessek az egyre erősebben tűző napon. Innen az út meredekebbre és kanyargósabbra váltott, a természet csendjébe csak a gumim nyalódó bütykeinek ütemes surrogása zavart be egy kicsit.

Szépen lassan fogytak a méterek különösebb történés nélkül. Egy 5-ös lottós sokk a 10 km-es táblánál ért. Okosan otthon nulláztam az órát, nem a rajtnál, ezért az alapján már csak 6 kili volt hátra. Gyanús is volt, mert amikor novemberben jártam itt, ennek cirka a duplája rémlett erre a szakaszra – sajnos helyesen.

Lassan elértem a katonai állomást és itt várt a második frissítő az elsőhöz hasonló felhozatallal. Ezen felül egy eddig számomra ismeretlen táplálék kiegészítő cég Sport Szelet méretű energiazseléjét ajánlották. Állagra a napköziben kapott kenhetetlen jamre emlékeztetett, ízre viszont elmaradt a tömény édes émelyítő löket, ami a többi zselénél általános. Ennek ellenére hamar felszívódott és már tekertem is tovább.

A kivételesen nyitott sorompó alatt elhaladva érezhetően romlott az út minősége, az olvadék hó vájta kis üregek, valamint a ratrakok hernyótalpa által kapart barázdák szinte hazai pályát varázsoltak ide. Napjainkban már csak a sípályák kiszolgáló személyzete járhat rajta járművekkel, nagyrészt ezért sem burkolják újra. Igaz, néhány rövid szakaszon el-eltűnik a burkolat, de országútival így is vígan járható, pedig bő negyven éve hozzá sem nyúltak.

Az utolsó 4-5 kilométeren Sipos János kultikus figurája, a kalapácsos ember ugrott elém egy hófal tetejéről és nem pusztán lecsapott, hanem a célig püfölt szüntelenül. Erő ugyan lett volna a lábamban, de a combjaim már nem pusztán görcsöltek, hanem komplett tengerészcsomókat éreztem, ezért mielőtt gordiuszit kötöttem volna beléjük, József Attilásra váltottam és meg-megállva haladtam a célig.

Az út mellett közben mindig akadt látnivaló. Pár kanyar után a Virgen de las Nieves (ha jól tudom, Havas Boldogasszonynak fordítjuk) sátor alakú kápolnája áll, tetején a szűz alumínium szobrával. Kicsit fentebb a régóta bezárt és elhagyatott Mohon del Trigo obszervatórium omladozik. Helyét a sípályák túloldalán fekvő csillagvizsgáló vette át, mellé pedig nemrég építettek egy 30 méter átmérőjű rádióobszervatóriumot, mely éjjel nappal pásztázza az eget, hátha túlélte Bruce Willis az aszteroida felrobbantását.

Lassacskán egyen-piros kabátban megindultak lefelé a már korábban célba érkezők és a spanyol polgárháború búvóhelyeit elhagyva, már kistányéron szenvedve, egyensúlyozó versenyt imitálva én is elértem a Posiciones de Veleta-fennsíkot, majd átgurultam a célvonalon. Az előttem nem sokkal érkező ideje alapján kicsit több, mint három és negyed óra alatt értem be fotózgatással, evéssel, ivással és mindennel együtt, amivel a kitűzött célt teljesítettem.

A rajtszámmal befutók sorra kapták az ajándék víz- és szélálló piros kabátokat, hátukon a verseny logójával, majd a hátizsákokat is. Bő fél óra alatt helyrerázódtam, köszönhetően a célban kapott frissítőknek. Még tettem egy kísérletet a Veleta meghódítására, de a gyalogosok is derékig süppedtek néhol a hóban, úgyhogy eleve halott ötlet volt, pedig ebben a kivételesen tiszta időben a Földközi-tengerig is el lehetett volna látni.

A hölgyek között Peralta Macías María José ért fel elsőként 2:38’17” alatt 12,98-as átlaggal. A férfi győztes Lopez Montoro José Ramón lett, aki 1:44’11” alatt teljesítette a 37,5 km-t, amihez szériatartozékként járt 2370 méter szintemelkedés is. Ez 19,72-es átlag. Pusztán érdekesség, de a női győztes idén lesz 43 éves, míg a férfiak legjobbja egy évvel fiatalabb tőle.

Ha a környéken járnátok és akad egy szabad napotok, amikor már nem vágytok a huszonötödik templomra és a tizenhetedik múzeumra, akkor béreljetek egy bringát és hódítsátok meg a csúcsot, óriási élmény. A közhiedelemmel ellentétben a sofőrök kulturáltak, ha mezben és bukóban tekertek, vigyáznak rátok városon belül és kívül is egyaránt.

Szöveg: Csire Sándor
Fotók: a szervezők, ideal.es, Csire Sándor