Az egyetlen magyar országúti kontinentális kerékpáros csapat, a Tecnofilm-Betonexpressz 2000 rajthoz áll a 2.1-es kategóriás Brixia Tour viadalon. A július 21. és 25. között zajló Europe Tour-versenyen igen erős mezőnyben kell a csapatnak helytállnia.
A Tour de France utolsó hetével egy időben zajló Brixia Tour csapat időfutammal kezdődik, majd az első és harmadik szakaszon kemény hegyi befutó vár a mezőnyre.
A következő együttesek lesznek ott a rajtnál: Lampre-Farnese Vini, Sky Professional Cycling Team, Caisse d’Epargne, Garmin Transitions, Katyusa (valamennyi Pro Tour), Acqua & Sapone-D’Angelo & Antenucci, Colnago-CSF Inox, Ceramica Flaminia, ISD Neri, Androni Giocattoli-Serramenti PWC Diquigiovanni, De Rosa-Stac Plastic, Vacansolei Pro Cycling Team (mind Pro kontinentális), Meridiana Camen Team, Miche, CDC-Cavaliere, Kalev Chocolate Team és a Tecnofilm-Betonexpressz 2000 (kontinentális klubok).
”Csapatunk olasz, argentin és moldovai versenyzői mellett Simon Péter személyében magyar résztvevője is lesz a rangos olasz versenynek. Petinek ez egy hatalmas élmény lesz, remélem meg tud majd felelni az elvárásoknak” – fogalmazott Stubán Ferenc sportigazgató.
A Tecnofilm-Betonexpressz 2000 csapata a következő összeállításban szerepel a viadalon: Adriano Angeloni, Marco Carletti, Gianluca Coletta, Ruslan Ivanov, Walter Proch, Emanuelle Rizza, Roberto Antonio Richeze és Simon Péter. A versenyzőket Stefano Vitellozzi sportigazgató dirigálja az olasz viadalon.
Részletek, versenyzői beszámolók, eredmények és további érdekességek a klub hivatalos honlapján a www.teamblm.net internetcímen találhatóak!
Rendkívül olcsó, belépő kategóriás kilóméteróra az 5 alap funkcióval. Ami feltétlenül szükséges, azt tudja, vízálló-, vezetékes kivitelben, szerszám-mentes felszerelhetőséggel.
Funkciók:
– pillanatnyi sebesség
– megtett távolság
– összes megtett távolság
– óra
– SCAN
Egyéb jellemzők:
– vízálló
– automatikus start/stop
– automatikus kikapcsolás
– mérés km-ben vagy mérföldben
– univerzális szenzor
– nagy-, jól olvasható kijelző
– ellenálló-, erős vezeték
Ha életvitel szerűen űzöd a DH-t, FR-ot és egy tartós-, jó kinézetű gatyára van szükséged, akkor a HellBent, mely a gyártó professzionális vonalát képviseli, jó választás. Reggeltől estig bírja a gyűrődést, heti 7 napban!
Anyagösszetétel: 96 % poliészter, 4 % rayon, PU bevonat.
Tulajdonságok:
– víztaszító, légáteresztő
– 4 db szellőztető cippzár elöl, 2 db szellőztető cippzár hátul
– könnyen elérhető felvonóbérlet zseb, cippzáras zseb pénz és telefon részére
– állítható derék és lábszárméret
– optimálisan elhelyezett rugalmas betétek a csípő és fenék táján
Hell Bent kerékpáros nadrág
Színválaszték: szürke
Méretválaszték: XS-XXL méretben
Figyelem! Az optimális viselési kényelem csak néhány használat-, vagy 2-3 mosás után érhető el!
2005. október 15., Új-Delhi. A repülő orra Európa felé fordul, mi pedig két hét indiai kalandozás és himalájai versenyzés után végre fellélegzünk: ezt is túléltük. Különleges volt? Igen. Megérte kimenni? De még mennyire! Visszajönnénk? SOHA! 2006. október 3.; a repülő orra ismét Új-Delhi felé veszi az irányt…
MTB Himachal, India
Mi vitt rá arra minket, hogy visszatérjünk a 9 naposra hízott indiai MTB Himachal hegyikerékpár-versenyre? Miért nem volt jó nekünk itthon, a kellemes kora őszi időben bringázni, finomakat enni, ágyban aludni? Talán valami hiányzott, amit Indiában annak minden keménysége és kihívása ellenére maradéktalanul megtaláltunk. Az élet igazi vadsága és spontaneitása, amelyet a világ felénk eső részében már nem ismerhetünk meg, a sokezerméteres hegyek véget nem érő láncolata és a köztük lévő felfoghatatlan terek, amelyek mintha átmosnák a tudatunkat, letepernek, és újra felemelnek… Vágytunk arra, hogy ha csak pár napra is, de újra miénk legyen ez a nagybetűs Élet.
Ezúttal hárman vágtunk neki az útnak. Szentmiklósi Norbi, aki a tavalyi versenyt nyerte, idén is próbára szerette volna tenni magát és csatlakozott hozzánk új barátunk, Erdős Bálint is. Egyikőnk sem kifejezetten verseny-centrikus beállítottságú, de azt már az elején tudtuk, hogy ez a rendezvény nem is erről szól elsősorban.
MTB Himachal, India
Az Indira Gandhi repülőtéren már némi tapasztalattal felvértezve futottuk a köröket, megalkudtunk a taxisokkal, és már robogtunk is szállodánk felé. Új útitársunk Bálint úgy tett karcos megjegyzéseket a helyi közlekedésre, mintha moziban ülne, és nem is a saját bőrén érezné meg, amennyiben a számunkra elképesztő közlekedési helyzetek balesetbe torkollanának. A szállodát már jól ismertük tavalyról, de ezúttal csak három órát töltöttünk el itt, mivel hajnali ötkor indult is a busz Shimlába, a verseny starthelyére. A szobánk falán éjjeli pihenőjét töltő gekkó belépésünkre eltűnt a szellőzőrendszerben, mi pedig megpróbáltunk aludni egy kicsit.
MTB Himachal, India
Tavaly éjjel buszoztunk, idén viszont nappal, így többet is láttunk. Delhiből kifelé haladva órákon keresztül tárult a szemünk elé az a harmadik világ, amiről a hírekben ritkán esik szó. A szemétdombokon, rongyos sátrakban az út mentén élő emberek ezrei, a napi megélhetésért küzdő, nyomorúságos sorsú embertömegek, a tízmilliós Delhinek a mezők közepére vágott irdatlan, bűzölgő szeméthegyei… amelyeket olykor megszakít egy-egy luxuslakópark-övezet, esetleg egy csúszdapark, de csak azért, hogy a következő méterektől újra a mocskot és nyomort lássuk, végeérhetetlenül. A leghumánusabb emberben is óhatatlanul felmerül, hogy ezt helyrehozni már nem lehet, ezt a földdel kellene egyenlővé tenni, és újrakezdeni, de valahogy másképp. Ahogyan a svájci vasútmérnökök fogalmaztak, amikor a véleményüket kérték a nem éppen veszélytelenségéről híres indiai vasúthálózatról: „It’s beyond repair”.
MTB Himachal, India
Útközben megtankoltuk a járó motorú buszt, majd kezdődtek a hegyek, indult a kanyargás, és vele a már jól ismert rosszullét. Az út valóban szédületes élmény. Végre aztán elérkeztünk a csaknem kétnapos út célállomásához a 2200 méteren fekvő Shimlába. Leszállás után azzal próbáltuk leszerelni a szolgálatukat ajánló hordárok seregét, hogy minket itt bizony várnak, hiszen a szervezők ígértek valamilyen szállítást a buszpályaudvarról. Némi telefonálgatás után ez kimerült annyiban, hogy leküldtek egy rendezőt és egy résztvevőt segíteni. Szóval mégiscsak szükségünk volt hordárra, aki ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül birkózzon meg a feladattal. Előbb a három bringadobozt, majd a kb. 60 kilónyi csomaghalmot próbálta a hátán hozni nekünk. Mi is vittük a magunkét, majd leszakadt a kezünk az egyórás gyaloglás során.
MTB Himachal, India
Nem baj, megérkeztünk, itt vagyunk, gyorsan összepakoljuk a bringákat, és másnap már indul is a verseny. Újra részt vettünk az angol időkből származó elegáns tanácsteremben tartott eligazításon, ahol a rendezők leszegezett szemmel felolvasták a kiosztott versenyszabályzatot, mint valami bírósági ítéletet, de érdemi információt nemigen adtak. A nap végén elfogyasztottuk első indiai vacsoránkat, ismét barátkoztunk a csípős ízekkel.
MTB Himachal, India
A verseny szervezői – akik közül egyikük sem montis – folyamatosan a Transalp és a TransRockies versenyek utáni 3. ilyen rendezvényként tüntetik fel magukat. És tényleg nem tudják, hogy nemcsak hogy nem a harmadikak, de nagyjából annyi közük van a Transalphoz, mint Anettkának az űrutazáshoz. A verseny ettől függetlenül csábító: 9 nap tekerés a Himalájában biztosítással, teljes ellátással, csomagszállítással, napi háromszori frissítéssel. Húsz jármű és közel 100 segítő gondoskodik a verseny lebonyolításáról, a sátrak, a mellékhelyiségek felállításáról és az étkezésekről. Mindez 300 dollárért tényleg jó lehetőségnek tűnik.
1. nap; táv: 70 km, szint: 1700 m
Az első nap rajtja előtt osztották ki a rajtszámokat, melyeket meglátva félő volt, hogy röhögőgörcs miatt már a legelején kudarcba fullad a részvételünk. Nos, 17”-os monitor nagyságú rajtszámokat kaptunk előre és hátra egyaránt, megspékelve mindezt egy mellénnyel, amelyen szintén szerepelt az ominózus szám. Volt, aki ezeket fel is helyezte a kerékpárjára. Mi jól megvágtuk őket, a hátsót elhelyeztük a szemetesben, és idővel ez lett a sorsa a mellénynek is. Közben szemügyre vettük az ez évi indulókat. Sok tavalyi baráttal találkoztunk, Winnie Szingapúrból pedig magával hozta az ottani bringás társadalom jelentős részét 11 bringás haver személyében. Nekik komoly bringáik voltak, Titusok, Specializedek, Santa Cruzok, így inkább tőlük vártuk a konkurenciát, nem a 20 kilós indiai csodagépekkel (más egyáltalán nem kapható kint) felszerelt helyiektől… Volt is meglepetés később!
MTB Himachal, India
Idén kevésbé sikerült nemzetközire a rendezvény, Európát csak mi képviseltük, eltekintve egy Szingapúrba vándorolt skóttól. Volt még egy új-zélandi lány, aki férjével egy karitatív kórházat vezet Indiában, illetve egy negyvenes ausztrál férfi, amolyan igazi veteránbringás. A többiek indiaiak voltak, sokan közülük életükben először tekertek terepen. A kerékpárjaik egy 15.000 forintos áruházi darab színvonala körül mozogtak, az egyik népszerű fulltelós csoda súlyát 30 kilóra becsültük. Odakint semmi sem kapható, jellemző, hogy még az Új-Delhiben élő Gery is ilyen géppel tekert, pedig otthonában minden napra másik – azaz hét darab – Land Rover és szolgáló várja.
MTB Himachal, India
Indulás előtt átestünk még az Indiában elmaradhatatlan hivataloskodáson, melynek keretében a helyi sportminiszter – kinek üdvözlésére hegy nagyságú molinót készítettek és külön katonazenekart rendeltek ki – kezet fogott minden résztvevővel. Miután ennek is vége lett, kezdetét vette végre a tekerés. Amint eldördült a startpisztoly és megindult a mezőny, az egyik kísérőkocsi éppen akkor fordult keresztbe előttünk az úton…
MTB Himachal, India
Akárcsak tavaly, idén is transzfer- és versenyszakaszokból épült fel az útvonal. Valami fura meggondolásból minden időmérő szakaszra négyesével küldtek minket, így általában fogalmunk sem volt arról, hogy éppen milyen pozíciót foglalhatunk el a mezőnyben. Az első versenyszakasz gyönyör volt testnek és léleknek: igazi kemény montis terep, csodálatos tájakon. Ez igen, erről van szó, mondtam magamban, nem tudván, hogy nagyjából ez az utolsó alkalom, amikor igazán élvezhető pályán tekerek. Az első napot Norbi még a pályakijelölés hiányosságai ellenére is olyan előnnyel nyerte, hogy kétségünk sem maradt a felől, hogy idén is ő nyer. Húsz perccel mögötte viszont nem a csúcsgépekkel felszerelt szingapúriak következtek szinte egyforma időkkel, hanem maga az indiai hadsereg! A versenyen ugyanis részt vett a hadsereg agyontrenírozott kalandtúra csapata. Ezek az emberek úgy tekerték a bringát, mint a szomszéd kissrác az első PolarX-ét, nulla technikával, húszkilós-műanyagpedálos-duplavállas-de-semmit-nem-mozgó-telós gépekkel rendelkeztek, görkoris térd- és könyökvédőt hordtak, viszont terminátori erő és kitartás rejtőzött bennük. Víz (!!!) és energia-utánpótlás nélkül is képesek voltak 3-4 órán keresztül mászni a tikkasztó hőségben, a célban szárazon öntötték magukba az energiaitalnak való port, a rajtnál pedig félelmetes harci kiáltásokat hallattak. Ezeket úgy képezték ki, hogy mindent túléljenek. Míg az egyéni indiai indulók közül sokan kifejezetten gazdagnak számítottak (elvégre többhavi ottani átlagfizetésbe kerül a nevezés), a katonák az egyszerűbb rétegekből kerültek ki, nyelvet sem beszéltek. Meglepő volt, hogy még a többi indiai résztvevő is nekünk drukkolt velük szemben.
MTB Himachal, India
Elsőként érkeztünk meg a táborhelyre, és ahogy lepihentünk egyből kinőttek a fűből a kamerák. A tavalyról már ismert forgatócsoportot néhány új is kiegészítette, akik türelmesen rögzítették, ahogyan elnyúlunk a füvön, és nem csinálunk az égvilágon semmit. Ahogy megmozdult egyikünk, a nyomában már ott volt a kamera. Hamar idegesítővé válik ám az ilyesmi!
MTB Himachal, India
Vacsora után tábortűz, mely körül a velünk utazó „zenekar” három akusztikus gitárral nyugati dalokat ad elő változó színvonalon. Egy darabig elmegy, de hogy 9 napig minden este ezt kelljen hallgatni? Az eredményhirdetés viszont idén egészen elfogadható, van projektor laptoppal, és minden dobogóst egyenként kihívnak és meginterjúvolnak a kamerák kereszttüzében.
2. nap; táv: 80 km, szint: 1230 m
Mivel úgy tűnt, vannak esélyeink, a második napon elhatároztam, én is belevetem magam a versenyzésbe Norbi és Bálint mellett: micsoda bravúr lenne elvinni az első három helyet! Norbival kettesben indultunk a szakaszunkra. Az első nehézség egy lassan poroszkáló teherautó képében került elénk, amely teljes szélességében elfoglalta a poros utat, de túl lassan ment. Előzni lehetetlen volt, már csak azért is, mert a mögötte lévő 10 méteren átláthatatlan por- és füstfelhőt ontott magából, amit 80%-os pulzusnál szívni nem mondható egészségesnek. És ha egy ilyen alá beesel… Végül egy kanyarban sikerült utat törnünk, de addigra már többször elátkoztam az indiai utakat. Norbi meg is indult, így magamra maradtam, de nemsokára meglepve látom, ahogy várakozik egy emelkedőn. A jelzéseket éppen akkor rakták ki a megbízott helyiek, de nem beszéltek angolul, így nem voltunk biztosak benne, merre kell menni. Ezt többször is eljátszottuk, végül Norbival szinte egyszerre értünk célba, ami azt jelenti, hogy ő legalább fél órát veszített, de így is első lett. A táborig még hátra volt egy transzfer szakasz. A lemenő nap fénye mellett érkeztünk meg a táborhelyül szolgáló sportpályára, de a bringákat nem vihettük be, mert azok „zavarják az ott lakó isteneket”. Némi noszogatásra sikerült hozzájutnunk a csomagjainkhoz és egy vödör hideg vízhez, amiben megfürödtem, persze akkor még nem tudtam, hogy sokáig nem lesz újra ilyen alkalom. A zuhanyzót két kis cipzáros kabin képviselte, a WC-csészéket pedig egy földbe ásott lyuk fölé állították. Természetesen guggolós alkalmatosságokra kell gondolni, így volt némi esély arra, hogy az egész napos tekerés után görcsöt kap a vádli, és akkor…
MTB Himachal, India
Közben jönnek a hírek: a Mount Everest csúcsát is megjárt indiai lány beesett egy szakadékba (Miért is kell gleccserszemüveg szürkületben?), eszméletét vesztette, de már jól van. Indiai barátunk, Siba pedig – aki kölcsönökből nevezett, és arra számított, pár napos edzés után megnyeri a versenyt, sőt meg kell nyernie, mert nincs pénze hazamenni Mumbaiba – hasonló sorsra jutott, csak a csodával határos módon nem lett komolyabb baja, amikor egy villanyoszlopnak ütközve a szakadékba esett. Ő egyébként egy fanatikus, aki fémhulladékokból építi komoly fulltelós bringák másolatait a Bibliaként kopottra olvasott külföldi bringás újságjaiban látott fényképek alapján. A csoda az egészben az, hogy ezek működnek is…
3. nap; táv: 95 km, szint: 1900 m
A harmadik napon várt ránk az első hosszabb folyamatos emelkedő: 30 km alatt 1500 méter szintet kellett leküzdenünk a már megszokott széles utakon. Az út kétharmadáig enyhén emelkedtünk a hegyoldalban egy elég unalmas középtányéros szakaszon, amit a katonákkal való meccselés tett emlékezetessé. Az egyénileg induló a táv felénél gyorsvonatként dübörgött el mellettem, a párban indulókkal egy ideig együtt haladtam, és el sem tudtam képzelni, hogyan tudnak ilyen relatív jól menni ezzel a tekerési technikával. Szinuszhullámban haladtak, az egész felsőtestük fel-le járt, szinte sarokkal tekerték a műanyag pedált. Víz nem volt náluk, de frissíteni sem álltak meg az itatóponton, így végül el tudtak menni. Kezdtem letenni a dobogós helyezésről, de a hegy vége felé újra feltűntek – kicsit meredekebbé vált az út, már kistányér és némi technikázás is kellett a haladáshoz. Itt kimerült bennük az elem, sikerült beérni és leelőzni őket. Már én is erőm végén jártam, amikor felszabadításként jött az emelkedő vége, és már csak 10 km lejtőzés volt a célig – az első métereket katarzisban tettem meg, és nagy örömmel vettem a kanyarokat, mert már biztos volt a Norbi utáni 2. hely. Indiáig kellett jönnöm ahhoz, hogy életemben először tényleg versenyezzek egy versenyen! Már alig vártam a következő napok izgalmas meccseit – sejtelmem sem volt azonban azokról a megpróbáltatásokról, amiket ezek a napok tartogattak számunkra.
MTB Himachal, India
Bálint izgatottan érkezik be: majdnem megölte egy kőlavina! Közvetlen előtte zúdult le a hegyoldalról néhány félembernyi kavics, miközben 50-nel száguldott lefelé a hegyről. Mázlija volt, éppen elkerülték egymást. A mai nap során már a sokadik indiai kérdezi, hogy szoktunk-e indulni a Tour de France-on, és ezt teljesen komolyan is gondolják…
4. nap; táv: 100 km, szint: 1400 m
A negyedik napon ráérősen indult a csapat, reggel még meglátogattunk egy gyönyörű hindu templomot is. Odabent – szigorúan mezítláb és fejkendőben – körbejártuk az elvarázsolt kastélyra emlékeztető épületet, majd a kegyhelyen letérdeltünk a pap elé, aki kezünkbe kis édes cukorkákat, homlokunkra piros pöttyöt helyezett kedvesen mosolyogva – ott így néz ki egy templomlátogatás.
MTB Himachal, India
Egy hosszú közös konvojszakasz után érkeztünk el a verseny downhillbajnokát kitermelő szakaszhoz, amelynek megnyeréséért külön díj járt. Húsz kilométeren több mint 1000 méter szintesés egy poros, köves úton, ami egyébként ott közútként funkcionál. Többnyire lejtett ugyan, de észvesztően kellett tekerni a nagytányér-kónuszt, hogy kellő tempóban haladjunk, nagy fantázia kellett ahhoz, hogy ezt valaki downhillnek nevezze. Mi magyarok egyszerre indultunk. Norbi felvállalta, hogy jön mögöttem, Bálint még az elején lemaradt. A táv kétharmadánál azonban egész hosszú és váratlan emelkedő jött, a pörgetésre beállt lábaim nem bírták a hirtelen megváltozott terhelést, így nagyon belassultam. Végül újra lejtőre váltott a terep, amikor váratlanul elsuhant mellettem valaki: egy alattomos előzés Bálint részéről! Úgy látszik, neki jobban feküdt az emelkedő. Nagyon belehúztunk, de fél perc múlva már célba is értünk mind a hárman, alig egy másodperc különbséggel. Hát ott eléggé haragudtam Bálintra, de a lényeg, hogy ezen a szakaszon magunk mögé utasítottuk a teljes mezőnyt.
MTB Himachal, India
Mire mindenki megérkezett és továbbindultunk, már alaposan benne jártunk a délutánban, pedig hosszú út állt még előttünk. Egy újabb elnyúló – és a hőség miatt fárasztó – konvojban megtett úton végül megérkeztünk a nap második mért szakaszának starthelyére. Ezerkettőszáz méter szint 20 kilométer alatt, délután 5 órakor, miközben fél hétkor sötétedik, és tele van a csapat rettenetesen lassú emberekkel! Ez nonszensz, kértem a szervezőket, hogy töröljék a szakaszt, mert mindenki sötétben fog beérkezni. Ráadásul délután 5-kor ekkorát mászni… Belőlük azonban sütött a tudatlan optimizmus: jó lesz ez így, majd összeszedjük, aki nem ér be. Na persze. Kénytelenek voltunk elindulni. Norbi és Bálint meccsbe keveredett a katonákkal, én hagytam menni őket, mert nem voltam jól. Már több mint egy órája tekertem egyedül, amikor a szürkületben egy kutya tűnt fel a távolban. Nem tartottam tőle, nagyon jámborak errefelé a kutyák, egy ugatást sem hallani. Meg is lepődtem, amikor melléérve nekem ugrott, és megmart! Itt vagyok a Himalája közepén, és megmar egy tetves dög! Első reakciómban megpróbáltam felrúgni, majd akkorát káromkodtam magyarul, hogy a falubeliek talán azóta is emlegetik, ráadásul két napra be is rekedtem. Mert egy ilyen fura támadás könnyen lehet végzetes. Ráadásul egyre sötétebb lett, nekem meg nem volt más választásom, folytatnom kellett az utat. Előttem csak Norbiék, szervezők sehol. Mielőtt teljesen besötétedett volna, találtam egy szervezői terepjárót, és közöltem velük, hogy innen egy tapodtat sem megyek tovább a vaksötétben lámpa nélkül egy olyan úton, amelynek a szélén többszázméteres szakadék van. Nagy nehezen megértették, és végül begyűjtöttük az utánam beérkezőket is. Közben több rendezői kocsi is elhaladt mellettünk, amelyekre már felpakolták a hátul lévőket. Mikor már végleg rám fagyott az izzadt mez a hidegben, a kocsi lámpáinak fényében továbbindultunk. Este 8 körül egy faluban lyukadtunk ki, ahol mindenki megszállta a helyi kocsmát. Innen még 5 km meredek emelkedő, majd egyórás trekking vezet a táborhelyig! Ezek mind őrültek! Ráadásul itt van ez a kutyamarás… Akinek megmutattam, pánikban tört ki, és ahogy a szervezők fülébe jutott a hír, már dobtak is be a terepjáróba: irány a legközelebbi kórház.
MTB Himachal, India
A szervezők hihetetlen hibákat követtek el, de annyi biztos, hogy a bajban emberfeletti módon segítőkészek voltak. Egyórás zötykölődés után megérkeztünk egy kórházba, amely leginkább egy elhagyatott MÁV-váróteremre emlékeztetett. Csend honolt, sehol egy lélek. A szervezők felhajtották a falu orvosát, aki némi körülményeskedés után megvizsgált. Nem volt vészes a seb, még az sem volt biztos, hogy harapásról vagy karmolásról van-e szó. Miközben a falon áttipegő pókot vizslattam (életemben nem láttam még ekkorát) a doki irkált kicsit a papírjaira, majd hirtelen kiegyenesedett, maga elé emelte a papírt és teátrális hangon beszélni kezdett: „EDÖM FROM HÁNGÖRI! ÁÁÁJ PRISZKRÁÁÁJB JÚÚÚ…” A jeges rémület nyila hasított belém – mi a frászt fog ez nekem adni? „FÖRSZT: TÉTÁNUSZ INDZSIKSÖN”. Naneee… aztneeem, attól 2 napig lázas vagyok, különben is kaptam már pár éve… A doki ellenben tántoríthatatlan: „SZEKOND: VEROBAB INDZSIKSÖN”. Az meg mi a jófene? Kiderül, ez a veszettség elleni oltás. Nézegetem a sebet – kell ez nekem pont itt? Talán épp valami kórokozótól halok majd meg, amit az injekcióval belém szúrnak. Végül megadom magamat a sorsnak, de hússzor is a lelkére kötöm: NO TETANUSZ! Érted? Biztos, hogy érted? Akkor jó. Az első oltást hamar beszerzik valahonnét – lesz még négy másik, de hűtve kell tárolni, ezért mindig helyben kell majd hozzájutni. Az ápoló bekísér egy halványan pislákoló égővel megvilágított terembe – a falon mocsok, a műtőasztal tocsog az emberi vértől – és beadja az adagot…
A történetet itt most szándékosan fejezzük be kissé szappanoperásan, a következő részből azonban az is kiderül majd, hogy szennyezett volt-e a tű. Lesz spontán bikafuttatás, megtudhatjuk, hogy a downhill-pályák olykor egyáltalán nem lejtős szakaszokból állnak, és még sok egyéb egzotikum kerül terítékre. (a szerk.)
Élőben szeretnéd látni a Giro d’Italia vagy a Tirreno-Adriatico szakaszának ezüstérmesét? Esetleg a Tour de Swiss és a Volta a Portugal szakaszgyőztesét vagy a Tour of Japan összetett első helyezettjét? Vagy élőben szeretnél találkozni valakivel, aki Lance Armstrongot segítette a US Postalban? Esetleg Alberto Contador vagy Denis Mechov korábbi csapattársával beszélgetnél?
Erste Tour Szerencs
Szereted a kihívásokat? Akkor a 4 nap múlva kezdődő Erste Tour Szerencs a Te versenyed… Indulj el a 3 női vagy éppen a 9 férfi korcsoport egyikében és tekerj a hosszútávon 81 kilométert vagy a rövidtávon 27-et. Légy ott az idei Erste Tour utolsó állomásán Szerencsen, és találkozz azokkal élőben, Magyarországon, akikkel eddig talán sohasem volt alkalmad! Nevezni a www.erstetour.hu oldalon lehet.
Alig két hét múlva, új versenyközponttal, a felsőtárkányi Egeres-völgyi rajt-cél területtel – na és új lehetőségekkel – rendezi a jubileumi Bükk Maratont Nagy Ádám és csapata. A 2010. augusztus elsejei, 10 alkalommal, három távra kiírt viadal idén is a harmadik állomása a T-Mobile Top Maraton sorozatnak, mely a szilvásváradi és visegrádi viadalok után félidejénél tart.
Bükk Maraton
Az összetett állását tekintve még nem szabad jóslatokba bocsátkozni; tény: a felnőtt nőknél kettőből kettőt nyert Dósa Eszter, férfiaknál Blazsó Márton kétszer második lett – egyszer a svájci meridás Kugler előtt –, Buruczki Szilárd pedig Szilvásváradon – külföldi pontszerző viadal miatt – nem állt rajthoz, a Duna Martonon pedig elsőként zárt.
„Jól állunk a szervezéssel és az előkészületekkel, főleg a tereprendezés terén sok munkánk van az új versenyközpont kialakításában. A Sintesi Bike kerékpármárka idén is partnerünkként, nevét adja a versenyünkhöz. Lehet még nevezni a www.odinsport.hu-n. A kétnapos rendezvényt, újdonságként, a családok számára lovaglással, barlangtúrával, kisvasút-kirándulással, tanösvény-megtekintéssel, falmászással szeretnénk színesebbé tenni.” – foglalta össze Nagy Ádám főszervező.
Bükk Maraton: Buruczki és Parti a 2009-es verseny rajtjánál
A következő hétvégén, 2010. július 24-én kerül sor a Zalakaros Maratonra, és a hozzá kapcsolódó kerékpáros eseményekre. A rendezvénnyel kapcsolatosan Debreczeni Attila a főszervezőt, Eisenkrammer Károlyt kérdezte a részletekkel kapcsolatosan.
Zalakaros Maraton
– Miért pont Zakaroson szervezed ezt a túrát és versenyt immár negyedik éve?
– Mert egy kedves barátom révén megismerhettem ezt a várost, és kiderült, hogy itt is szeretik a kerékpározást. Jankovics Feri korábban a Mapei-Kanizsa országúti csapat egyik vezetője volt, és már több mint öt éve szervezi a kerékpáros turizmust a Kis-Balaton térségében, egyre nagyobb sikerrel. A zalakarosi kerékpáros hétvége jól illeszkedik a régió idegenforgalmi koncepciójába.
– Miben lesz más ez a Zalakaros Maraton mint a többi volt? Cél-e, hogy más legyen?
– Országúton lényegében ugyanazt az útvonalat visszük idén is, mint eddig. Apró változás, hogy a mountain bike magyar kupa pályabejárása miatt idén elkerüljük a kilátót. Ennél fontosabb újdonság, hogy színesítjük a kísérő programokat: a BringaSuli mellett látványos bemutatók és bringapóló mérkőzés is lesz a célterületen. A díjkiosztó után koncert és tűzijáték teszi teljessé a szombati napot. Vasárnap a mountainbike magyar kupa befejező futamára is várjuk az amatőröket is.
– Kiket céloztok meg ezzel a rendezvénnyel?
– Az országúti maratonnal és a túrákkal azokat is szeretnénk bevonni a kerékpársport vérkeringésébe, akik eddig is gondolkoztak már az első lépésen, de valamiért ódzkodnak a szabad levegőtől. Ezért várjuk az indoor cyclinggal foglalkozók és a spinningesek jelentkezését is az eseményre. De természetesen mindenkit, aki szeretne egy jót bringázni, akár versenyzőről, akár túrázóról van szó. A célterületen zajló eseményekkel a családokat céloztuk meg, ahol mindenki szórakoztató programokat talál – legyen az gyerek avagy felnőtt.
Zalakaros Maraton
– Miért díjazzátok a montisokat külön ezen a versenyen? – ha már egyszer aszfaltra jöttek a montival akkor miért kivételeztek velük?
– Mert igény van rá. A rövidtávos kategóriákban is hátárnyban van egy terep monstrum egy országúti géppel szemben. Persze vannak határesetek, amikor nehéz meghatározni, hogy egy bringa hová is tartozik. Ezért mi alkottunk egy definíciót, ami alapján mindenki könnyen eldöntheti, hogy melyik kategóriába nevezhet.
– Hol és hogyan lehet jelentkezni a Zalakaros Maratonra?
– A végén engedd meg, hogy betekintést nyerhessünk a versenyszervezők lelkébe. Neked milyen érzés nézni, hogy mások versenyeznek és te meg csak az autóból figyelheted őket, holott régen neked az életed volt a versenyzés?
– A saját versenyeinken ez eszembe sem jut. Az első perctől az utolsóig arra figyelek, hogy minden a tervezett menetrend szerint, rendben menjen. Mi ilyenkor szolgáltatunk, és szeretnénk, ha vendégek, a bringások jövőre is visszatérnének. Aztán, verseny után vagy másnap elmegyek nyugodtan bringázni – többnyire egyedül.
Pilisvörösváron a Pilis Cross Country Club rendezte vasárnap a hegyikerékpárosok olimpiai számának magyar bajnokságát. A Honda Éles XCO Magyar Bajnokságra 19 kategória mintegy 200 kerekese nevezett. A felnőtt férfiaknál a két évvel ezelőtti bajnok Parti András revansot vett a címvédő Buruczki Szilárdtól, olimpikonunk végül győztesként haladt át a célvonalon. Az U23-as és felnőtt nők mezőnyét összevonták, négy körös versenyük a hazai pályán tekerő, a közelmúltban U23-as Eb-ötödik Benkó Barbara győzelmét hozta.
Benkó Barbara
A férfiak hatkörös versenyében előbb Buruczki Szilárd húzta a mezőnyt, majd féltáv felé a fertőző betegségéből felépülő, másfél hónap kihagyás után visszatérő Parti András állt az élre, végül 17 másodperc előnnyel ért célba a tavalyi bajnok előtt, harmadik a maraton-specialista Blazsó Márton lett. A nőknél Benkó Barbara hamar élre állt a hazai pálya előnyét élvezve, majd másfél perc előnnyel ért célba Erdélyi Eszter előtt, harmadikként Dósa Eszter zárt. U23-ban a férfiaknál Juhász Zsolt volt a leggyorsabb, az ifjúságiaknál Vaskó Luca és Fenyvesi Péter.
Parti András
„Tavaly technikai problémák miatt nem tudtam nyerni, idén egy komolyabb fertőzés miatt másfél hónapot kihagytam, talán ez a győzelem a sors visszavágása volt.” – mondta Parti András a célban.
Eredmények, Honda Éles XCO Magyar Bajnokság, július 18., Pilisvörösvár:
Elit felnőtt férfiak, 6 kör:
1. Parti András (SRM Stevens Team, német) 1:55’18”
2. Buruczki Szilárd (Magellan-Kőbánya TC) 1:55’36”
3. Blazsó Márton (Bringabanda SC) 2:01’00”
Az Elit nők dobogója
Elit nők, 4 kör:
1. Benkó Barbara (Rothaus-Cube, német) 1:28’06”
2. Erdélyi Eszter (X2S-KONA Team) 1:32’17”
3. Dósa Eszter (Vitalitás SE Golyán Kerékpár Scott X-Iont) 1:39’50”
U23, férfiak, 6 kör:
1. Juhász Zsolt Euro (One-Cube Pro MTB Team) 2:00’37”
2. Puskás Dávid (Cube Csömör) 2:02’48”
3. Szatmáry András (Euro One-Cube Pro MTB Team) 2:03’55”
U19 férfiak:
1. Fenyvesi Péter (X2S-KONA Team) 1:20’59”
2. Pintér Tamás (Cube Csömör) 1:21’54”
3. Meggyesi Gergő (PCCC) 1:30’40”
Túl a prológon végre igazándiból is elindul a Tour de France karaván. Kiderül, hogy olykor riporterből is megárt a sok, hogy nem feltétlenül a jónak látszó fotós pozíciók a legjobbak, hogy Armstrong tudja, hogyan kell kiszolgálni a médiát, illetve, hogy a kockakövön bringázásra bizony születni kell…
Aleksandr Kuchynski érkezik az aláíráshoz
Az első szakasz rajtja
A Tour de France falu, valamint a csapatbuszok parkolója a Westerlaan és a Westerkade sarkának közelében helyezkedett el. Innen rajtolt vasárnap délben az első szakasz. A terület nyitására, 8:45-re értem oda, így bőven volt időm kitalálni, hogy mi legyen az aznapi cél – fotózás szempontjából. Az előttem álló lehetőségek mérlegelése után úgy döntöttem, hogy nem megyek be az aláírásokhoz használt pódium előtti elkerített területre, hanem az emelvénnyel szemben, közvetlenül a kordon mögött foglalok helyet, és a nagy teleobjektívre váltok. Ez később tökéletes döntésnek bizonyult, ugyanis távolabbról sokkal jobb rálátás volt az éppen aláíró kerekesekre, továbbá az aláírásokon kívüli egyéb történéseket is követni tudtam, de ami a legfontosabb: a kordonon belül tömegnyomor volt.
Vannak akik extra információhoz jutottak (7 vagy több Tour-győzelem esetén járt)
Itt szólnék pár szót a fényképészek és újságírók számáról. Túl sokan vannak. És ez kifejezetten igaz a start- és célterületekre. A szervezőknek szabályozni kéne a bizonyos területekre beengedett fotóriporterek számát (ez csak a célvonal mögött felálló fotósok esetén megoldott), mivel a látottak és tapasztaltak alapján egyre inkább az az érzésem, hogy elértük azt a pontot, amikor mindenki azért küzd csupán, hogy képe legyen egy adott kerékpárosról, de arra már a tömegnyomor miatt nem marad energia illetve szabad tér, hogy minőségi, komponált képek készülhessenek. Így a nap végére születik egy halom tök ugyanolyan unalmas és lapos kép.
Fabian Cancellara sárgában, illetve Frank Schleck a luxemburgi bajnoknak járó mezben
Persze ez a megállapítás nem a motoros fotósokra vonatkozik. Való igaz, hogy így minden egyes magazin megkapja az anyagot a saját alkalmazottjától (jóval olcsóbban, mint ha azt egy ügynökségtől kellene megvásárolnia – és itt akkor most tekintsünk el attól a halom fotóstól, akik ügynökségeknek dolgoznak, mert a tömegnyomorhoz ők is szépen hozzájárulnak), de én személy szerint nem sok értelmét látom a mennyiség előtérbe helyezésének a minőség rovására. Továbbá nem értem minek annyi riporter a helyszínen. számos esetben hallottam (értem ez alatt, hogy ott álltak mellettem), hogy különböző újságok tudósítói szóbeszéd alapján készítettek jegyzeteket arról hogy pl. hány bukás volt, kik voltak szökésben, hány perc előnyük volt adott kilométerrel a cél előtt. Ezek a dolgok egy képernyő előtt pontosan lejegyezhetők lettek volna, ezért nem kell több száz/ezer kilométert utazni. A személyes interjú más kérdés, az egyedi, de ennyi riporterre semmiképpen nincs szükség.
Alberto Contador is otthagyta a névjegyét
Ennél már csak a hivatalos eredmények és nyilatkozatok nyomtatott formában való terjesztése volt botrányosabb a médiaközpontban. Először is, ez a XXI. század, miért kell még mindig mindent kinyomtatni, amikor a nyomtatott papírról eleve lehetetlen megfelelő tempóban on-line tudósítani (merthogy megint mindent be kell gépelni), miért nem küldték szét az információt a belső vezeték nélküli hálózaton (ha már pénzt kértek a hálózat használatért). Számomra ezek a dolgok teljességgel érthetetlenek. Na de vissza a rajt előtti eseményekhez!
Alexandr Pliuschin (Katusha Team) és Gerald Ciolek (Team Milram) válogatnak az aznapi energia-kínálatból
Először a támogató cégek speciálisan átalakított autóinak hosszan kígyózó sora, az ún. Publicity caravan indult el, ők azok, akik minden szakaszon a mezőny előtt hirdetik magukat és a Tour-t. Közben a főtámogató autómárka fehér jetinek öltözött figurája szórakoztatta a közönséget (és pacsizott például velem). Aztán lassan elkezdtek szállingózni az első versenyzők is, hogy aláírásukkal úgymond hivatalosan is bejelentkezzenek az aznapi szakaszra. Mindenkit egyesével bemutattak, egyik-másik kerékpárossal pedig még privátban is elbeszélgettek, elviccelődtek a szervezők. Nagy általánosságban elég eseménytelenül zajlottak a dolgok egészen addig, míg meg nem érkeztek az igazán nagy nevek. Akkor aztán elszabadul a fotósok pokla, és majdnem egymást taposva igyekeztek minél jobb fotókat készíteni.
Ruben Perez Moreno-nak nem tetszik valami a Dura-Ace kerékszetten
Feltűnő volt a különbség egyes biciklisek viselkedése között. Voltak (pl. Armstrong) akik mosolyogva és integetve néztek le a pódiumról, mások (pl. Contador) leszegett fejjel, alig-alig a közönség felé fordulva jöttek, majd egyből mentek is. Az aláírások után még ugyanitt alkalmuk nyílt feltölteni mezeik zsebeit energiaszeletekkel és zselékkel az egyik főtámogató jóvoltából.
Levi Leipheimer gurul a rajt felé
Nem egy kerékpáros még utolsó igazításokat (és rövidebb nyilatkozatokat) is megejtett versenygépén, mielőtt elgurultak volna a startvonalhoz. Konkrétan ez az ünnepélyes, de nem hivatalos start volt. Innen indult el a mezőny – élén az előző napi győztessel, Fabian Cancellarával, valamint a zöld trikót viselő David Millarral és a fehér trikós Tony Martinnal – Ahmed Aboutaleb, a rotterdami polgármester felvezetése mellett.
Dugó van a startvonal mögött - Gregory Rast még egyszer ellenőrzi hogy megvan-e mindenki
Rotterdam – Brüsszel
Innentől kezdve semmit nem láttam a szakaszból (bizony, vannak hátrányai is annak, ha az ember ott van élőben) egészen a befutó előtti huszadik kilométerig, de erről majd kicsit később. A gyönyörű időnek köszönhetően még az előző napinál is jóval több néző állt sorfalat a kerékpárosoknak, a későbbi információk szerint aznap közel 3 millióan mentek ki az útvonal mellé, ami még annak ismeretében is eszméletlen szám, hogy mind Hollandia, mind pedig Belgium érintett területei igen magas népsűrűséggel bírnak.
A mezőny elindul a hivatalos rajt felé
A Brüsszelbe tartó vonatom indulásáig két órám volt, így ezt az időt némi árnyékban pihenésre és gyorséttermi kaja elfogyasztására fordítottam. Ezután szunyókáltam még egy kicsit a pályaudvaron, majd a vonaton is. Mivel nagyon nem szerettem volna csak Párizsban felébredni, így 10 perccel érkezés előttre beállítottam ébresztőórát is, ennek ellenére többször is azzal a rémképpel riadtam fel, hogy már rég le kellett volna szállnom, és csak az órám pánikszerű ellenőrzése nyugtatott meg, hogy nincs semmi probléma, van még időm – csak nyugalom.
Az elsőszámú rendezői autóban Ahmed Aboutaleb, Rotterdam polgármestere
Brüsszelben egyből metróra szálltam hogy eljussak a Heysel stadion közelében felépített célterületre. Itt már a média-igazolványom segítségével bemehettem a lezárt területre is, lényegében a célvonal mögé. Azonban a közvetlenül a cél mögött felsorakozó fotósok közé nem állhattam be, mert oda még extra megkülönböztető mellény is kellett (amit fogalmam nincs milyen alapon osztottak ki, a helyszínen levő szervező pedig nem beszélt angolul, csak franciául…), így maradtam velük egy vonalban, de az út mellett levő kordon mentén. Ez utóbbi kordon választotta el a célegyenestől a sajtósoknak felállított sátrat, ahol 3 plazmatévén legalább követhettük a közvetítés végét.
Fabian Cancellara sárgában, David Millar zöldben és Tony Martin fehér trikóban a mezőny elején
Végül annak ellenére, hogy nem volt optimális helyem, azért a befutóról és a győztes Alessandro Petacchiról sikerült képet készíteni. Ezután a profi kerékpárosokkal együtt sétálva (de tényleg, vállunk néha összekoccant a tömegben) hagytam el a terepet. Itt még Lance Armstrongra várakozó magyarokkal is összefutottam, de a RadioShack csapatbusznak ekkor már lehetetlen volt a közelébe férkőzni. Végül hamar hazamentem Leuven-be, és egy gyors éttermi vacsora után (mivel főzni már végképp nem volt erőm) tizenegy órakor – 41 óra nemalvás után – bedőltem az ágyba.
„Nyugi, a hegyek előtt biztonságban leszünk”
A csapatbuszok között a Brüsszeli rajtban
Másnapra szabadságot vettem ki, és bármennyire is nehéz volt reggel felkelni, sikerült nem lekésni a brüsszeli vonatot. Olyannyira, hogy nem is jött, így mivel csak a következővel tudtam bemenni a fővárosba, sikerült egy jó fél órás hátrányba kerülnöm az eredeti tervhez képest. Így mire megérkeztem a rajtterületre, már elkezdődött a papírmunka (az aláírások sora), szóval igyekeznem kellett.
A fotósokat a célvonal mögött igencsak kordában kellett tartani
Ekkor történt meg a számomra egyik legemlékezetesebb pillanat a Tour-on töltött négy nap alatt: az érdeklődők négy-öt embernyi mélységben vették körül a kordonnal elzárt területet, így elkezdtem a fejem fölött lobogtatni a média-igazolványomat, mire – mint Mózes előtt a tenger – megnyílt előttem a tömeg és könnyedén átjutottam az ellenőrzőponthoz. Itt az őr ellenőrizte a kártyámat, majd szép napot kívánva beengedett. Szavakkal nem lehet elmondani, hogy a kordonon belül mennyivel tágasabb volt – nem úgy mint előző reggel Rotterdamban…
Alessandro Petacchi nyeri a 2010-es Tour de France első szakaszát (Rotterdam - Brüsszel)
A csapatbuszok az út két oldalán álltak, természetes folyosót képezve az aláíró-pódium felé haladó bicikliseknek, így mást sem kellett tennem, mint egy szimpatikus helyen megállnom, és fotózni az elhaladó kerékpárosokat. Előbb persze még körbenéztem a csapatok háza táján, mert biciklikről addig nem sok képet készítettem…
Lance Armstrong pótkerékpárja
…mondjuk azután sem sokat, mert valahogy több lelkesedést éreztem magamban hús-vér emberek fotózásához (azért a Trek vázakba integrált sebesség és pedálfordulatszám-mérő szenzor igencsak elnyerte a tetszésemet), így hamar visszatértem az említett folyosó szélére. Egymás után gurultak el előttem a legnagyobb kerékpárosok – nagyszerű élmény volt. Az ég felé fordított tekintetekből arra következtettem, hogy mindenkiben felrémlett a délutánra várt esőben lehetséges bukások rémképe is. Mivel a hétvégét több mint 750 képpel zártam, és a prológon a kerékpárosok nagy részét sikerült legalább egyszer lekapni, erre a napra csak egy konkrét céllal érkeztem, mégpedig hogy Armstrongról készítsek pár közeli portré-fotót.
Jurgen Van den Broeck pótbringája
Persze nem volt nehéz észrevenni amint megindult a RadioShack buszból, mivel hirtelen jelentősen megemelkedett a másodpercenkénti vakuvillanások száma. Szerencsére Lance igen jól viseli a fotózást, és lassan jött, így lehetőség nyílott többször is a közelébe férkőzni. Arról nem is beszélve, hogy az aláírás után még visszament a buszhoz, majd csak a rajt előtt ment végleg a startvonalhoz, azaz összesen háromszor is elhaladt a fotósok előtt. Ilyen a jó PR. A képek nagyon jól sikerültek, így a rajt után maximális elégedettséggel hagytam el a terepet.
Gregory Rast gurul a rajt felé
A lassan csöpögni kezdő esőben még besétáltam a központba a Manneken Pis szobrához (ő a pisilő kisfiú), hogy megörökítsem, mivel a Tour de France tiszteletére pár napra még őt is sárga trikóba öltöztették. Azt hiszem erre nem vonatkozik az íratlan szabály, hogy pisilő kerékpárosokat nem fotózunk és nem is filmezünk…
„Úgy nézem ma megázunk...”
Mivel továbbra is nagyon fáradt voltam, és az előrejelzések esőt ígértek a befutóra, úgy döntöttem hogy kihagyom az oda-vissza több mint négy órás vonatozást Spa-ba, és inkább hazamegyek aludni. Már így is maximálisan teljesítettem az eredeti elképzelésemet. Egy jó délutáni szunyókálás után még megszerveztem, hogy másnap két kollégával mi is országúti bringára pattanjunk, és átlagember módjára az út széléről integessünk a tovasuhanó pelotonnak.
Lance Armstrong állja a fotósok támadását
Bringával a Tour de France-ra
Kedden így eggyel növelve az év során felhasznált szabadnapjaim számát, hátrahagyva az előző napokban cipelt nehéz felszerelést végre kerékpárt ragadtam, de azért egy kompakt fényképezőgépet beletömtem a mezem egyik zsebébe. A szakasz egyetlen hegyi-hajrájához, a negyedik kategóriás (3,4%-os emelkedő 1,4 kilométeren keresztül – aki tekert már mezőnyben az tudja, hogy ezt kis túlzással szinte észre sem lehet venni) Côte de Bothey-hez mentünk, ami csupán 47,7 kilométerre (plusz 415 méter szint) volt az egyetemi kampusztól. Így egy kellemes 10:45-ös indulással és igen enyhe tempóval is már bő egy órával a mezőny 13:45-re várt áthaladása előtt oda is értünk.
Vidám az öreg!
Court-Saint-Étienne és Villeroux között 5 kilométeren (majd visszafelé még egyszer) megtapasztalhattuk mi vár a mezőnyre délután, mivel Google Maps-en nem látszott, hogy itt macskaköves úton terveztem meg az útvonalat… Ráadásul ez tényleg a legrosszabb kockakő volt, amit el lehet képzelni, a hasábok között nagy hézagokkal, sehol egy vízszintes felülettel. Az út közepén egy hupli futott végig, míg a keréknyomok mentén az egész meg volt süllyedve. Néhol próbálkoztam az út melletti keskeny sávon menni, de miután majdnem fejre álltam egy messziről nem látható mélyedésben, maradtam inkább a macskaköveken.
Belül tágasabb - kívül pedig ott a Belga Királyi Palota
Öt kilométer alatt a kormány rezgésétől hihetetlenül megfájdult a kezünk, és hatalmas megváltásnak éreztük, amikor végre újra aszfalt került a kerekeink alá. Érdekes azonban megjegyeznem, hogy bár hármunk közül messze én vagyok a legjobb formában (a doktori képzés első évében több idő marad edzeni), a kockaköveken egyszerűen nem tudtam lépést tartani az egyik belga sráccal. Úgy néz ki, erre születni kell – biztos ott hordozzák a génjeikben az ilyen terepen való kerékpározás kulcsát… Ezután a szakasz után szó szerint úgy éreztem, hogy a belga kerékpáros kultúra részévé váltam. Mondhatni belerázódtam a dologba… De vissza a „hegyhez”!
Giuseppe Martinelli talán épp Contador fülére beszél
Mivel időnk volt bőven, elkészítettük az elmaradhatatlan csoportképeket, és a Tour esélylatolgatásaival múlattuk a perceket. Aztán megérkezett előbb a szökevénycsoport, majd 4 perc 45 másodperccel később a mezőny is. Mindkét alkalommal úgy lóbáltam a magyar zászlót, mintha legalább 10 kerékpárosunk lenne a francia körversenyen. Tettünk pár érdekes megfigyelést is…
A pisilő kisfiú (Manneken Pis) alkalomhoz illő öltözetben
1. A mezőnnyel haladó járművek száma messze felülmúlja a kerékpárosok számát, ami annak ismeretében, hogy pl. a csapatbuszok más útvonalon jutnak el a szakaszok startjától a célig, elég sokkoló.
2. Annak ellenére, hogy az emelkedő elég enyhe volt, mind a szökevények, mind a mezőny meglepően lassan haladt el előttünk – talán pont ott gondolták úgy, hogy jól jönne fél perc pihi.
3. A 4’45”-ös különbség óráknak tűnt.
A Côte de Bothey (na de hol itt a hegy?)
Amint a karaván végét jelző autó is elhaladt, a szervezők villámgyorsasággal nekiláttak a piros-pöttyös kapu és a kordon szétszerelésének, így itt igencsak iparkodnunk kellett a közös fotó elkészítéséhez. Ezután nem volt más hátra, mint egy kellemes hazatekerés, amivel véget is ért az a négy nap, melyben 2010-ben követni tudtam a Tour de France mezőnyét. Hatalmas élmény volt, de egyben kemény munka is, így az első napok tapasztalatainak birtokában már sokkal jobban tisztelem a fotóriportereket, mert egyáltalán nem könnyű munka az övék. Sőt… Talán lesz még év, amikor újra könnyen elérhető közelségben halad el a francia körverseny, mert szívesen újracsinálnám, de legközelebb lehetőleg több alvással. Vive le Tour!
14. Michael Rogers (Team HTC – Columbia) 10’35” (+ 00’35”)
Javában tart a Tour de France, és hála az internetnek, ma már ezernyi forrásból tájékozódhat a verseny állásával kapcsolatosan a kerékpársport-rajongó. A külföldi tudósítások magyarítása is egyfajta módja lenne annak, hogy bemutassuk a világ legjelentősebb kerékpárversenyét, de követve a szépemlékű magazinos gyakorlatot, mindig igyekszünk valami olyasmit nyújtani, amihez máshonnan nem juthatna hozzá az olvasó…
Az első szakasz rajtjánál
Ezúttal teljesen egyedi szemszögből tekinthetünk be a kulisszák mögé: a Bikemag akkreditált fotósa Pápics Péter az első három szakasszal kapcsolatos helyszíni élményeit osztja meg két felvonásban. Kiderül, hogy hogyan működik egy sajtóközpont, mennyire nem egyszerű a fotóriporterek élete, illetve mivel érdemes elütni az időt álmatlan éjszakákon, vagy hogy tényleg motoros rásegítéssel halad-e Cancellara. (a szerk.)
A kezdetek
Hogyan kerülhet egy magyar bringás a francia körverseny kordonjain belülre? Sajnos a közeljövőben valószínűleg csak úgy, ahogy azt én is tettem – fotósként. De ne ugorjunk ennyire előre. A történet ott kezdődött, hogy az egyetem befejezése után doktori állást kaptam a belga Katholieke Universiteit Leuven Csillagászati Intézetében, így augusztus vége óta Eddy Merckx szülőföldjén élek (még legalább három évig, ha minden terv szerint alakul).
Média-igazolványom (a szuvenírek koronázatlan királya)
Munka mellett – hobbi szinten – a kerékpározás és a fényképezés szerelmese (is) vagyok, így igen felvillanyozott amikor megtudtam, hogy a 2010-es Tour de France Hollandián és Belgiumon is keresztül halad az első napokban – ráadásul Leuven-ből relatíve könnyen elérhető szakaszokon.
Hatalmas médiaközpont Rotterdamban
Ekkortájt kaptam sylverdeviltől a linket a Bikemagon megjelent Vuelta-beszámolóra, melyben egy hozzám igen hasonló helyzetben levő srác élményeit olvashattam a spanyol körversenyről. A cikken felbuzdulva január 20-án felvettem a kapcsolatot HBalage-zsal, aki – nem kis örömömre – készségesen segített az akkreditációs folyamat elindításában. Az április 20-ai regisztráció után azonban nem kaptunk semmilyen visszajelzést. Már mindketten kezdtünk lemondani a dologról, mikor is június 18-án egy dániai konferencián ülve megkaptam a jó hírt, hogy elfogadták az akkreditációs kérelmemet! Az első adandó kávészünetben egyből meg is vettem a vonatjegyeket Rotterdamba és vissza (mivel ez a viszonylat igényelt helyfoglalást – lévén nagysebességű vasútról van szó), és elkezdtem tervezni az utazás és a fotózás részleteit. De talán innen ugorjunk is egy hetet!
Rotterdam - hajnali panoráma a Willemsbrug-ról
Mivel az elmúlt évek során főleg tájképek és épületek fotózásával foglalkoztam, így igen jól jött, hogy június 27-én Leuven-ben rendezték a belga országúti kerékpáros bajnokságot, ami tökéletes alkalmat jelentett a felszerelésem bejáratására és technikai kísérletezésre. Nemcsak az új vaku és egy ugyancsak fotómániás kollégától kölcsönbe kapott teleobjektív használatát gyakorolhattam be, de szoktathattam magam a súlyos, teletömött kombinált laptop- és fotóshátizsák 30 fokban való cipeléséhez is. Így ezen a vasárnapon megtapasztalhattam, hogy fotóriporternek lenni igen komoly fizikai megterhelés. Az eredmények és a közönségemtől kapott számos pozitív visszajelzés azonban önbizalommal töltött el, és napról napra növekvő izgalommal tekintettem a következő hétvége elé.
Felkészülés egy felejthetetlen kalandra
Július 2-át – a prológ előtti napot – munka után már csak az előkészületekkel töltöttem. Bár az igazat megvallva munka közben sem tudtam már másra gondolni. Sajnos az időjárás előrejelzés nem festett túl jól, így nem hagyhattam otthon sem az esőkabátot, sem az esernyőt, pedig az elmúlt két hét szokatlan meleget és szárazságot hozott a Benelux államokra. Tipikus helyzet, de ez sem tudta elrontani a kedvemet. Kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam teljesen profiként felkészülni, a résztvevők arcképét memorizálni (hogy a rajtszámok böngészése nélkül is tudjam kiről érdemes fotókat készíteni) és minden háttér-információt elolvasni, de munka – és egyéb elfoglaltságok – mellett ez egyszerűen nem fér bele a 24 órába. Azért a lehetőségekhez mérten megpróbáltam ezen a téren is a lehető legjobbat kihozni magamból. Ide tartozik példának okáért számos kerékpáros Twitter-bejegyzéseinek követése, ami egy sajátos, személyes jellegű betekintést enged a profik közegébe. Végül hajnali kettőre (az összepakolás soha sem volt erősségem) a bankkártyámon és az esőálló ruhákon kívül a következő felszerelés került a Lowepro Fastpack 250-es hátizsákomba:
Canon EOS 7D váz
Canon EF-S 15-85 mm f/3.5-5.6 IS USM objektív + EW-78E napellenző és B+W UV-szűrő
Canon EF 70-200 mm f/2.8 L IS USM objektív* + ET-86 napellenző + Hoya UV-szűrő
Canon Speedlite 430EX II vaku
Canon LP-E6 akkumlátorok (2 db) és töltő
SanDisk memóriakártyák (8GB Extreme III + 4GB Ultra + 1GB standard)
MacBook (Adobe Photoshop CS4-vel felvértezve) + egér, adapter és Tucano tok
és még pár apróság (készpénz, telefon, USB-kábel, B+W lencsetisztító kendő)
* köszönet érte Dr. Stefan Uttenthalernek
Amatőr fotóriporter felszerelése a Tour de France-ra
A prológ
Július 3-án négy óra alvás után hajnali hatkor kellett kelnem, hogy elérjem Brüsszelben a Rotterdamba induló Thalys vonatot – mely a francia TGV belga megfelelője. Ez volt életemben az első alkalom, hogy nagysebességű vasúton utaztam, így eleve egy nagy élménnyel indult a hétvége. Antwerpen és Rotterdam között 2009 végén készült el az új sínpár, így ezen a szakaszon már 300 km/órával haladnak a szerelvények. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a vonat melletti autópályán jól látható, hogy a 130 km/órával a velünk egy irányba haladó autók sehol sincsenek a mi tempónkhoz képest. Hihetetlen. Az mondjuk elég érdekes volt, amikor nem sokkal a határ átlépése után megálltunk, és négy nyelven is bemondták, hogy technikai probléma miatt nem tudunk továbbhaladni, és amint sikerül megtudni a hiba okát, értesítenek minket. Ennek az lett az vége, hogy 20 perc veszteglés után – mintha mi sem történt volna – folytattuk utunkat.
Rotterdam - tornyok a folyóparton
A rotterdami főpályaudvarról egyenesen a médiaközpont felé vettem az utat, így egyben végig is sétálhattam az egyéni időfutamként megrendezésre kerülő prológ útvonalán, és elkezdhettem gondolkozni azon, hogy hol szeretnék a délután folyamán elhelyezkedni. Persze először is a média-igazolványomat akartam megszerezni. Maga Rotterdam teljesen Tour-lázban égett.
Rotterdam - az Erasmusbrug-on
A belvárost lezárták az autóforgalom elől (a biciklisávokat azonban továbbra is használni lehetett, és a hollandok éltek is ezzel a lehetőséggel), mindenhol a Tour-t népszerűsítő plakátok és irányjelző táblák sorakoztak (jelezve hogy még hány percet kell sétálni hogy elérjük a pálya adott pontját), Tour-zászlók lobogtak a szélrózsa minden irányában. Bármerre is néztél, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy itt bizony valami nagy dolog van készülőben. Hogy csak egy példát említsek, már a vasútállomás kijáratánál a kezembe nyomtak egy fehér szurkolói sapkát (a Tour-t szponzoráló autómárka jóvoltából), ami napos időben akár még igen jó szolgálatot is tehetett volna…
Útjelzők a prológ felé a rotterdami hírességek útján
Maga a médiaközpont az állomástól 6 kilométerre délre, a prológ finisének közvetlen közelében elterülő Ahoy konferencia-központban került berendezésre. Kisebb nehézséget jelentett, hogy ekkorra már magát a pályát is körbekerítették (néhány kerékpáros még utoljára átismételte a vonalvezetést, és már a nézők is elkezdtek gyülekezni a jobb helyeken), illetve a csapatbuszoknak otthont adó utcákat is lezárták, így nem tudtam pontosan az általam előre eltervezett utat követni. Továbbá nagyon sok önkéntes szervező egyszerűen nem tudta megmondani, merre kéne mennem, így csak sokadik próbálkozásra sikerült hozzáértő személytől korrekt útbaigazítást kapnom.
1. Fabian Cancellara (Team Saxo Bank) 10’00”
A médiaközpontban már minden sokkal simábban ment, a nevem alapján egyből megtalálták a rám váró csomagot, és minimális adminisztráció után már mint akkreditált fotós voltam jelen! Nem csak a névre szóló média-igazolványomat kaptam meg, hanem – többek között – a Tour de France 232 oldalas (csillogó keménypapírra nyomott) Roadbook-ját is, ami minden kerékpársport rajongó nagy álma. Ebben minden információ megtalálható, melyre a szakaszok követéséhez szükség lehet, úgy mint szakasztérkép, szintábra (fontosabb emelkedők részletes metszetével), áthaladási idők táblázata, befutók környékének részletes térképe (jelölve pl. a technikásabb vagy veszélyesebb kanyarokat és körforgalmakat), illetve külön térkép a média képviselői számára fenntartott helyekről. Az egyetlen negatívum ezzel kapcsolatban annyi volt, hogy ez az egy kiadvány jó 1 kilóval megnövelte a hátizsákom súlyát.
2. Tony Martin (Team HTC – Columbia) 10’10” (+ 00’10”)
A médiaközpont egyébként ekkor már tömve volt fotósokkal és riporterekkel, nem egyszer olyan érzés fogott el, hogy az előttem álló illető technikai felszerelése többet nyom, mint én magam. A büfé ingyenes étel- és italkínálata mellett igen meglepő volt, hogy az internetért fizetni kellett (1 napra 30 EUR), de mivel a világhálóval való kapcsolat egy ilyen eseményen elengedhetetlen, így hát „megcselekedtem amit megkövetelt a haza”.
3. David Millar (Garmin – Transitions) 10’20” (+ 00’20”)
A következő órában mindenki a meteorológiai radarképet figyelte, melyen vészjóslóan és feltartóztathatatlanul közeledett a vihar Belgium felől. Mindenki tisztában volt vele, hogy nem ússzuk meg a prológot eső nélkül. A kérdés csak az volt, hogy melyik csapat taktikája jön be – akik korai, vagy akik kései esővel számoltak, és akik ennek megfelelően időzítették időfutammenőik indulását.
4. Lance Armstrong (Team Radioshack) 10’22” (+ 00’22”) – Azt hiszem ezt hívják szálkás vádlinak...
Végül a rossz idő miatt csak egy órával az első kerékpáros rajtja előtt indultam neki, azzal a céllal, hogy majd valahol az Erasmusbrug-on (a város szimbolikus hídján) keresek magamnak helyet. Maga a híd volt egyben a prológ egyetlen nagyobb emelkedője is, ezért akartam mindenképpen ott helyet találni, mert a felfelé azért csak-csak lassabb kerékpárosokat valamivel könnyebb fotózni. Természetesen ahogy kiléptem a médiaközpont épületéből, egyből elkezdett esni az eső, és ez a következő órákban – változó intenzitással ugyan – megállás nélkül folytatódott is.
5. Geraint Thomas (Sky Pro Cycling) 10’23” (+ 00’23”)
Ennek ellenére az utcák tömve voltak – lévén a hollandok hozzá vannak szokva az esőhöz. Kisebb keresgélés után végül a híd első felén, nagyjából a két és fél kilométeres pontnál foglaltam helyet. Persze csak képletesen, mivel leülni nem lehetett, de legalább közvetlenül a kordon mellé tudtam állni. Be kell vallanom, hogy ebben a helyzetben, esőben, rossz fényviszonyok közepette eléggé de-motivált voltam. Fotósként nem erről álmodik az ember…
6. Alberto Contador (Astana) 10’27” (+ 00’27”)
Persze ha már ott voltam, nem volt mit tenni (tudom, ez elég furcsán hangzik, de tényleg igen elszomorító volt a helyzet), elkezdtem fotózni. Végül is tekinthettem a feladatra, mint kihívásra és újdonságra, mivel még soha nem dolgoztam ilyen (katasztrofális) körülmények között, de ez azért ott és akkor annyira nem dobott fel… (Utólag sokkal jobban hangzik.) 16:15-kor rajtolt el az első versenyző (Iban Mayoz 217-es rajtszámmal), majd percenként jöttek a többiek is.
Meglepően gyorsan eltelt ez a köztes hatvan másodperc, egy sorozat kép elkattintása után (8 kép/másodperc sebességre képes a Canon EOS 7D) éppen hogy csak arra volt idő, hogy megnézzem lett-e jól sikerült kép (az esetek 95%-ban igen – nem hiába gyakoroltam egy héttel korábban), és már jött is a következő „áldozat”. A közönség (amikor éppen nem hajoltak be elém) nagy segítséget jelentett, mert mikor nagy nevű (vagy csak szimplán holland nemzetiségű) kerékpáros érkezett, akkor azt már messziről hallani lehetett a fokozatosan – de szignifikánsan – növekvő hangzavarból.
8. Levi Leipheimer (Team Radioshack) 10’28” (+ 00’28”)
Három óra után már rendesen fájt a bal lábam, mivel a jobbról érkező versenyzők miatt végig aszimmetrikusan kellett a korlátnál állnom, ezáltal lényegében teljes testsúlyom a bal oldalon támaszkodott. Közben a szakadó esővel is meg kellett birkóznom, mert ugyan én nem vagyok cukorból, de a felszerelést védenem kellett, így minden sorozat között a félig nyitott esőkabátom alá bújtatva pihentettem a technikát – illetve időnként papírzsebkendővel körbetöröltem a kényesebb részeket.
9. Edvald Boasson Hagen (Sky Pro Cycling) 10’32” (+ 00’32”)
Egy idő után nem csak az égből jött az áldás, de a híd tartókábeleiről is elkezdett hatalmas cseppekben csöpögni a felgyülemlett víz, de ekkor már annyira mindegy volt, hogy már csak nevetni tudtam a dolgon. Aztán szerencsére az utolsó negyed órára elállt az eső és sokat javultak a fényviszonyok (konkrétan van egy-két képem, amin sejthető némi napsütés), így pont a legnagyobb nevek érkezésére normalizálódtak a körülmények.
14. Michael Rogers (Team HTC – Columbia) 10’35” (+ 00’35”)
Ezt ellensúlyozandó a szurkolók kezdtek megőrülni és egyre jobban behajolni a kordonok fölött, ami nem kicsit nehezítette meg a fotósok dolgát. Szerencsére minden terv szerint ment, és nem maradtam le senkiről, aki igazán számít. Csak azokról nincs jó fotóm, akik az aszfaltcsík felém eső oldalán jöttek, mert abba az irányba – technikai okokból – nem igazán tudtam fotózni.
20. Roman Kreuziger (Liquigas-Doimo) 10’38” (+ 00’38”)
Kimondva kimondatlanul is Armstrong-rajongó vagyok, így akkor nyugodtam meg igazán, amikor „Mellow Johnny” elsuhanása után ellenőriztem a képeket, és örömmel konstatáltam, hogy sikerült igazán jól elkapni. Ezután már csak hab volt a tortán, amikor megtudtam, hogy Contador rosszabb időt teljesített, mint a texasi.
23. Cadel Evans (BMC Racing Team) 10’39” (+ 00’39”)
A tavalyi bajnok megérkezése után mindenki azonnal hazaindult, a munkások pedig megkezdték a szeméthalmok eltakarítását és a felépítmények bontását, közben pedig – most mondjam-e, hogy tipikus módon – végleg kisütött a nap és elkezdett teljesen kitisztulni az ég. Két hét után arra a négy órára jutott csak esős idő, amikor a Tour de France prológját rendezték.
46. Jurgen Van Den Broeck (Omega Pharma – Lotto) 10’49” (+ 00’49”)
Egy élelmiszerboltot útba ejtve elindultam vissza a médiaközpontba, hogy átnézzem a képeket és megírjam az első gyors angol beszámolót (ugyanis a belga kollégák is érdeklődéssel követték az eseményeket, és számukra a magyar élmények nem igazán emészthetőek, ellenben az otthoni olvasóim nagy része – szegény nagymamámat leszámítva, akitől itt is elnézést kérek – ért angolul is) a blogomra.
74. Denis Menchov (Rabobank) 10’56” (+ 00’56”)
Közben szinte folyamatosan jöttek a hivatalos, nyomtatott dokumentumok: részeredmények, végeredmény, ezredmásodpercre pontos eredmények, és az összes közül a legérdekesebb: az átvilágított kerékpárok listája, melyből kiderült, hogy senkinél (az átvizsgált 14 időfutam-kerékpár közül – a listán ott volt Fabian Cancellara is) nem találtak beépített motort…
75. Samuel Sanchez (Euskaltel – Euskadi) 10’56” (+ 00’56”)
Az eredeti terv az volt, hogy amint kész az angol verzió, azonnal nekifogok a magyar változatnak is, és egyből küldöm a képekkel együtt a Bikemagra, de közbejött valami. Mégpedig az (nem, nem arra gondolok, hogy a fél média fennhangon szurkolt a spanyol válogatottnak a Paraguay elleni negyeddöntőben), hogy este 11-kor bezárt a bazár, az internet és a fél világítás megszüntetésével a még a helyszínen tartózkodó (és jól láthatóan dolgozó) fotósok és újságírók tudtára adták, hogy eljött az épület elhagyásának ideje… Azonnal.
122. Andy Schleck (Team Saxo Bank) 11’09” (+ 01’09”)
Egy nehéz éjszaka
Erre pedig nem számítottam. Igazság szerint azt gondoltam, hogy akár egész éjjel a médiaközpontban maradhatok, így mivel elég későn derült fény az akkreditációs kérelmem elfogadására, nem is foglaltam szállást erre az éjszakára… (Két héttel a Tour de France előtt már eleve lehetetlen volt elérhető áron bármit is találni, és csak a vonatjegyek már 100 eurót kivettek a kasszámból). Gondoltam, ha nem is jön össze a dolog, akkor fiatal vagyok (milyen ősz hajszálak, hol?) és erős, egy alvás nélküli éjszaka nem jelenthet problémát, teljesítménytúrákon csináltam már ilyet – nem is egyszer. Végül fél tizenkettőkor elindultam bele az éjszakába.
Ekkor még igen bizakodó voltam, hisz legalább lett időm körbejárni magát a várost is – győzködtem magam. Ezzel a koncepcióval az első pár órában – úgy hajnali háromig – nem is volt gond, körbejártam a Centrumot, a Noordereiland és a Wilhelminaplein környékét, bejártam a kivilágított hidakat, élveztem a kellemes levegőt és a csendet. Rotterdam építészeti szempontból igen modern, számos kecses felhőkarcolóval, lakóházzal és irodaépülettel rendelkezik, de mindezek mellett jól megférnek a hagyományos épületek is. A város összképe sokkal harmonikusabb, mint a bizonyos szempontból hasonló modern elemekkel rendelkező Brüsszelé.
Az Erasmusbrug éjjeli fényben
Sajnos a hátizsákom nagyjából nyolc kilója nem egész estés sétára volt kitalálva (és lássuk be előző éjjel sem aludtam négy óránál többet), így hajnali három felé rám tört a végtelen álmosság. Egy kisebb időt tudtam szundítani a vasútállomáson, és az egyik éjjel-nappal nyitva tartó gyorsétteremben, de előbbi kissé hideg, utóbbi túl zajos volt, így napkeltekor újra sétára indultam. (Összesen 36 kilométert gyalogoltam ez alatt a másfél nap alatt Rotterdam utcáin.) Ez alkalommal azonban a gyönyörű hajnali, meleg fények és a kihalt utcák hamar felébresztettek, és nekiálltam fotózni. Végre megörökíthettem mindazt, amire szombaton nem volt időm. Mire az Erasmusbrug-ot minden irányból és az elképzelhető összes kompozícióban lencsevégre kaptam, elérkezett az idő hogy az aznapi rajt felé vegyem az utamat…
