Olvasónk, Kollár Lajos ismét útra kélt – természetesen kerékpárral -, és ezúttal az országot kerülte körbe. Útját presszókávé, csapolt sör, falusi kocsmák, kék közkutak, szúnyogjárta sátorhelyek szegélyezték. A kaland végére mindenki számára világos lehet, milyen is országot kerülni. Útinaplóját három részletben adjuk közre (a szerk.).

2010. július 18. vasárnap – 94,5 km

Elkezdtem. Nulladik nap. Békés mellett, ebéd után.

De nem itt kezdődött a nap természetesen. Ötkor csipogott az ébresztő, s némi nyújtózkodás után nekikezdtem a napnak. Hogy a nomádérzés meglegyen, már korán reggel, a saját ágyikóból kibújva a kávét a tábori gáztűzhelyen készítettem el. Tettem- vettem, pakolásztam, aztán fél hétkor sikerült elindulnom.

Mezőtúrt, mint kiindulási pontot a Hortobágy-Berettyó folyó jobb oldali gátján hagytam el, mert úgy terveztem, hogy Gyuláig végig a Körösök mentén jutok el. Kellemes időjárás uralkodott, felhős volt az égbolt és a szél is hátulról fújt. Emiatt igen gyorsan meg is érkeztem Gyomaendrődre, de most nem mentem be a városba, miután átkeltem a hídon. Csapattam tovább a gáton Köröstarcsának, tizenegy előtt oda is értem, ekkora már a napocska is kisütött és – mintha fizetnének érte – perzselt. A vizem is igencsak fogytán volt, ezért bementem Köröstarcsára, kerestem egy „közkékkutat”, jól megtankoltam, aztán megpillantottam a Nagyablakost. Ide be is kellett térnem egy kávé erejéig, vonzott a hely. Ez egy nagyon jó kis kocsma a Körös híd lábánál.

Tarcsát elhagyva igencsak visszavettem a tempóból, tekintettel az egyre magasabb hőmérsékletre. Iszonyat párás, fülledt volt a levegő és a szél is csak a meleget kavarta, hűteni nem hűtött. A táj szépsége viszont bőven kárpótolt az úton, miközben elértem Békést. Még Békés előtt közvetlen megálltam, és egy szivattyúház árnyékában elköltöttem első és könnyű túraebédemet, mert már eléggé korgott a gyomrom, meg már pihentem is volna egy jót az árnyékban. Kajálás után még emésztettem pár percet, utána összerámoltam és raktam neki tovább. Persze a vizem megint elfogyott, így betekertem Békésre, amit abszolút nem bántam meg, mert Békés főterén egy gyönyörű Turulmadaras kútból sikerült vizet vennem, ami valószínűleg (a színe és az íze alapján) artézi eredetű lehetett. Ahogy mentem vissza a gát felé, a korábban már kiszúrt „büfé” feliratú szocreál épület nem engedett továbbmenni, be is tértem. Mikor beléptem, hirtelen tömeg lett, velem együtt már három ember tartózkodott a helyiségben, a másik kettő a pultos meg a haverja. Remek. Rendeltem egy kávét és egy pohár frissen csapolt sört, azt iszogattam, közben befutott még egy fazon, vett egy sört és leült egy asztalhoz. Nem voltak túl beszédesek a népek, de annyit sikerült megtudnom, hogy a helyet Kecskés kocsmának nevezik.

Elköszöntem a Kecskésektől és gurultam tovább. Innentől a dobozi hídig olyan párás melegben bicajoztam, hogy a gát vége a ködbe veszett. A híd után még mentem egy kicsit a nem túl jó minőségű gáton, de csábítóbb volt a gát tövében futó műút, így le is csapattam oda, s azon tekertem be Gyuláig. Nem tököltem sokat a városban, némi útbaigazítást követően már rá is helyezkedtem a Körtúra útvonalára. Még elég korán volt, s azon gondolkodtam, hogy nyomjam tovább estig, vagy Elek környékén kiálljak valahol éjszakázni. Miközben ezen morfondíroztam, megláttam a Munkácsy-tó táblát, aztán magát a tavat is. Megvizslattam a felhozatalt és a vízparti stég bizonyult a legjobbnak. Strandolás, aktív pihenés és kellemes vacsora, majd alvás.

2010. július 19. hétfő – 127 km

„Kovbojosan” szerettem volna aludni tegnap este, de a szúnyogok másképpen gondolták a dolgot. Erősen sötétedett már, amikor is kénytelen voltam rohamtempóban felállítani a sátrat és nekifutásból befeküdni. Bent izzadtam, mint a ló, de legalább a szúnyogok nem zaklattak. Így már nyugodtabban tudtam aludni.

Hajnalban felébredtem, kávé, reggeli, és a többi, közben befutott egy horgász, nemsokára pedig a sporttársa is. Váltottunk pár szót, majd lábam közé kapva a sporteszközömet, búcsút mondtunk egymásnak, s raktam tovább Eleknek.

Eleken feltöltöttem jófajta vízzel a palackjaimat, és betértem az első útba eső boltba. Vettem elemózsiát, még egy kávét is, azt iszogatva beszélgettem még egy helyi erővel, majd lendületet vettem és huss… Nekieredtem a napnak.

Próbálkoztam menet közben még a rádióhallgatással, de magyar nyelvű rádió nem akart bejönni, így hagytam a csudába az egészet. Egyre kevesebb lett a forgalom, és egyre magasabb a hőmérséklet, a szurok patakokban folydogált az úton. Kevermes után kissé eluralkodott rajtam a világvége hangulat, még állatokat se nagyon láttam mozogni. Mezőhegyes előtt a korábbi időjárás nyomai igencsak szembeötlőek voltak, sok fa tövestől kicsavarva hevert az út menti erdősávban. Pitvaroson áttekerve meg a házak redőnyei voltak eléggé kiszitázva, a jég rendesen végigverte a falut. Nagylak után mentem kicsit a 43-ason, majd Magyarcsanád előtt feltekertem a Maros gátjára. Csend és nyugalom, emberrel nem is találkoztam. Nagyon szép környezetben volt alkalmam bicajozni, a Körös- Maros Nemzeti Park látványosságait ajánlom mindenki figyelmébe.

Érintettem Makót, de a belvárosba nem volt kedvem bemenni, elég volt csak a főút túloldalára átkerülni, közel öt percig tartott. Kiszombort elérve viszont nem volt számomra teljesen egyértelmű, mi és merre, ezért megkérdeztem egy rajzfilmkarakter-szerű fazont az útirányról. Az ő instrukciói alapján hagytam el Zombort, ahol mindenki hülye, csak az előző forma nem, legalábbis az ő állítása szerint. Eltekertem a Kukorica labirintus mellett, de nem volt kedvem az útvesztőben keveregni, mert már eléggé lógott az eső lába. Kübekháza felé félúton elértem egy elhagyott laktanyát, még éppen időben, mert öt perc múlva leszakadt az égbolt. Szörnyű nagy vihar kerekedett, ezért a bázist már nem is hagytam el, hanem egy tisztább szobában sátrat vertem. A mindenütt jelenlévő szúnyogok miatt. Vacsora és szussz.

2010. július 20. kedd – 153,6 km

Ébredés után nem sokkal eljátszottam az orosz kivonulást, elhagytam a laktanyát, s raktam tovább Kübekházának. Kübek után megcéloztam Magyarország legalacsonyabb pontját Tiszasziget mellett. Az odavezető aszfaltút végénél találkoztam egy biciklis gyerekcsoporttal, néhány tagjuk éppen tolta kifelé a gépeket a jó cuppogós sárból. Ezt így kihagytam, de legalább néhány lépésnyire megközelítettem a pontot.

Visszamentem tehát Tiszaszigetnek és Újszentivánnak, azután Szőreg és beértem Szegedre. Turistatempóban mentem át a városon, jó nagy volt a forgalom. Ami utamba került, megnéztem (például a Dómot, meg a kaput), de nem tekeregtem a belvárosban. Röszkén kiálltam egy kocsmánál, csapolt sör és kávé szünetet tartottam, majd kis pihenés az egyre nagyobb hőségben, aztán csapattam tovább Mórahalomnak. Kelebia előtt meg kellett állnom, hogy felvegyem a hosszú ujjú ingem, mert elég rendesen elkezdett tűzni a nap. Felkötöttem a tarkóvédőt is a biztonság kedvéért, és csak tekertem meg ittam, hogy ne száradjak ki.

Kinéztem egy utat a térképen, hogy hol tudok jobban a határ mentén a célom felé haladni, Kunbaján pedig útbaigazítást is kaptam, hogy merre tartsak. Mosztongamajort még aszfalton értem el, de onnan… Kegyetlen úton kellett haladnom, a gépek teljesen fellazították a talajt, így több centis laza porban tekertem, ami remekül vezette a kereket. Az út elkezdett kanyarogni, fogalmam sem volt, hogy hol lehetek, végül sikerült találnom egy traktorost, aki eligazított, merre tartsak. Végre aszfaltot értem, de addigra a láncgörgők tükörfényesre csiszolódtak, a lábamon és a bicajon pedig finom porréteg rakódott le. Eléggé estébe hajlott már az idő, ezért nézegettem a lehetséges táborhelyet is, végül bementem egy mellékútra és egy nyárfaültetvényben vertem tanyát. Kissé elfáradtam a mai nap, nemcsak a megtett út, hanem a délutáni földutas kaland is kifárasztott. No meg a meleg… Vacsorát csináltam és fekvés. Másnapra korai kelést terveztem.

2010. július 21. szerda – 109,7 km

Hajnalban fel is ébredtem, főztem gyorsan egy kávét, összedobtam a tábort, és behúztam Madarasra, mert már éhes és szomjas voltam. Madarason a főtéren bereggeliztem egy öntözőberendezés szórakoztatása közben, ugyanis a locsoló minden körben a lábam elé spriccelt némi vizet, amitől tisztára átázott a cipőm a reggeli végére. Mondjuk utána elég gyorsan megszáradtam, ma még hamarabb köszöntött be a hőség.

Katymáron beugrottam a sarki kocsmába, löktem egy kis kávét, és vissza földútra, ami nagyon hasonlított a tegnapira, csak fele olyan hosszú volt. És nem tévedtem el. Kiérve az aszfaltra, megkérdeztem egy pont arra járó hatósági embert, merre is kell mennem, és nemsokára bent is voltam Gara falujában. Ivóvíz utánpótlás beszerzése, aztán tova a következő állomásig, ami Nagybaracska volt, ahol ettem egy hot-dog-nak látszó tárgyat ebéd gyanánt, onnan pedig Sárháton keresztül a mohácsi rév volt a cél. Sárhát tényleg a sár hátára épült, mert a falut két patak fogja közre, bőséges vizes élőhelyet biztosítva az élővilágnak. A rév melletti vendéglátóipari egységben ittam jó drágán egy sört, majd behajóztam, és átkeltünk a Dunán.

Ez már a negyedik megye, amelyet keresztezek az út során. A sör drága, de a kompjegy meglepően olcsó volt, kevesebb, mint négyszáz forintot fizettem az átkelésért. Mohácson az irányt másfelé vettem, mint ahogy az az eredeti útitervben szerepelt, mert meg akartam látogatni Hosszúhetényben élő barátaimat. Így kitekertem északi irányban Mohácsról az 56-os útra, ott kis vissza kanyarral pedig elcsapattam Székelyszabar irányába. Innentől kezdődött a neheze. Kisebb zápor lehetett a területen nem sokkal azelőtt, hogy odaértem volna, a tócsákból ítélve, de már elpárolgott a nagy része, eszméletlen párássá téve a levegőt. Már az első emelkedőn ronggyá izzadtam magam, ami szél fújt, az is hátulról és forró. Az aszfalt felett biztos volt vagy ötven fok, a kifolyt szurok pedig egyre hígabb lett.

Himesházán kiálltam frissíteni egy boltnál, majd a közkútnál bevizeztem magam, diskuráltam egy sort valami benyomott ürgével, aztán szenvedtem tovább a hőségben. Egyre gyakrabban álltam meg egy-egy percre kifújni magam, de aránylag hamar elértem Pécsváradra. Az egyik parkban leültem vagy negyedórára hűlni egy kicsit, aztán nekilendültem. Az első kútig, ott ugyanis feltankoltam friss és hideg vízzel, hogy bírjam az iramot. Hosszúhetényig még megálltam párszor, bent a faluban pedig már igazi nyugdíjas tempóban tekertem. A házhoz vezető úton meg már csak toltam a bicajt, nem volt kedvem erőlködni. Megérkeztem, megöleltük egymást a háziakkal, kicsit pihentem (kb. negyedórát), átöltöztem és beálltam én is betonozni, mintegy levezetésképpen. A munka végeztével beszélgettünk meg kajáltunk, ittunk némi kis hazait, de azért elég korán lefeküdtem. Estére még a fejem is megfájdult, gondolom a hőség meg a Napocska együttese.

2010. július 22. csütörtök – 0,0 km

Csütörtököt mondott ma minden sportolási kísérletem, nem dolgoztam, nem bicajoztam, elmaradt a Zengő mászás is, csak masszív punnyadás volt a mai nap. Azért estére csak zenélgettünk és zsonglőrködtünk egy kicsit némi itóka mellett.

2010. július 23. péntek (végre?) – 134,7 km

Ismét úton. Hajnali kelés, pakolás, búcsú a félálomban levő háziaktól, s legurultam a faluba. Vettem egy adag kaját, egy jó részét még a falu főterén a buszmegállóban bevertem, energiaszint felteker és hajrá! Hirden, majd a 6-os főúton átkeveredtem, és Olasz felé vettem az irányt. Kezdett az öreg Isten megint befűteni, az emelkedőkön csak úgy folyt a verejték rólam. Olasz után Szederkényig az 57-esen tekertem, nem volt valami felemelő érzés, sőt még a Bólyi leágazás is a falu másik oldalán volt. Meglett persze, kereszteztem az újonnan épült M6-os autópályát, majd egy Bólyt elkerülő úton Borjádnak és a Villányi- hegységnek fordultam. Jó sokáig ez a hegység határozta meg a táj képét.

Villányba nem mentem be, csak az egyik, Virágos nevű előtelepülésen haladtam át, a sarki kocsmában dobtam egy kávét, és tekertem tovább Magyarbóly felé. Ennél a településnél tértem vissza a „hivatalos” útvonalra, a település végén pedig be kellett térnem egy házhoz vizet kérni, mert nem volt közkút a faluban. Adtak szívesen persze, így immár felfrissülve bicajozhattam tovább. Egészen a Beremend és Kásád között elhelyezkedő Magyarország legdélebbi pontjáig. Természetesen a legdélebbi pont innen pár kilométerre van, de magát az „emlékpontot” a közúttól tíz méterre helyezték el. Egy tölgyfa árnyékába húzódva elrágcsáltam néhány almát, máshoz nem volt étvágyam, elintéztem a telefonjaimat, s szép lassan tovarobogtam.

Kásádon megint frissítés egy közkifolyónál, menet közben szóba elegyedtem egy helyi csajjal, akitől az előzetesen térkép alapján kinézett útra kaptam fontos információkat. Vissza a földutakra, amelyek nem voltak vészesek, sőt még csak nem is voltak túlzottan porosak. Old faluját gyorsan el is értem, onnan pedig továbbra is földúton – bocsánat porúton – tekertem át Eperjesföldje felé. Ez az út viszont borzasztó volt, ráadásul a laza és fiiinom por alatt zúzottkővel volt felszórva, emiatt igazi „élmény” volt a biciklizés. Láncnak helló, megint leette a kenőanyagot a por.

„Egysávosnak is túlzás” szélességű aszfaltcsíkon tekertem innentől, Tótokföldjén szinte észrevétlenül átlibbentem, nem sok házon látszott az amúgy is kevésből, hogy lakják. Keselyősfapusztánál rátértem a Dráva mellett futó töltésre, illetve az azon haladó Három Folyó Túraútvonalra. Ez az útvonal a Duna, a Dráva és a Mura folyó mentén halad jó sokat. Szép kis környezetben persze. Drávaszabolcsnál megint elfogyott a vizem, ezért bementem a faluba keresni kutat, de mert nem találtam, ezért inkább kértem egy autószervizben. Vissza a Dráva töltésére, és tovább a Három Folyó Túraútvonalon, megint jó kis poros, láncgyilkos utakon tekerve. Ezt meg is untam egy idő után, meg még a jelzés is elveszett, így Tésenfánál rátértem az aszfaltra, amin már jobban tudtam haladni. Az idő is egyre későbbre járt, így megnyomtam kicsit a nap végét, hogy valami normálisabb táborhelyet találjak.

Vajszlónál letértem Lúzsok felé, ahol csak átgurultam az arcokat látva, végül Drávasztárán állapodtam meg. Kerestem egy közkutat, feltankoltam az éjszakára, betértem egy kocsmába és ittam végre egy jó korsó sört. A táborhelyet a töltés mellett levő füves területen jelöltem ki, megunva a keresgélést. Sátor feldob, a cuccaim és én be a sátorba, vacsora és közben pedig szauna a hőségben. És persze az elmaradhatatlan vérszívó invázió…

2010. július 24. szombat – 103,4 km

Hajnal négykor arra ébredtem, hogy a sátrat eléggé cibálja a szél, kinézve pedig nem volt kifejezetten szívderítő a látvány. Éppen pirkadt, s a hajnali szürkületben nyugat felől jó vastag esőfelhők tartottak felém. Összerámoltam, közben a nyavalyás szúnyogok szétcsíptek, és az egyre jobban csepergő esőben visszahúztam Sztárára, be az első buszmegállóba. Egy lélek se járt az utcán, ott kómáztam egy jó darabig, míg ki nem nyitott a bolt és a kocsma. Az eső sem volt olyan vészes arrafelé szerencsére, alig esett már, mikor bevetettem magam a közértbe. Bolt után még bementem egy krimóba, ott jót beszélgettem egy helyi emberrel, aztán ahogy derült ki az égbolt, én is nekieredtem a napi penzumnak.

A végre szilárd burkolatú töltésre visszaérve még hajtottam egy kicsit, majd félrehúzódtam, hogy jól bereggelizzek. Nem kapkodtam túlságosan, Felsőszentmárton után Tótújfaluban megálltam kávézni, jó fél órát el is töltöttem a pultos lánnyal trécselve, de aztán nyomtam tovább. Potonyban a hirtelen jött zápor bekergetett egy buszmegállóba, két helyi fiatallal egyetemben, de tíz perc múlva már sütött is a nap, így lehetett tovább tekerni. Legalább enyhült a meleg. A horvátországi hegyek nagyon jól láthatók voltak az útról, ahogy haladtam Kastélyosdombó felé. Daránynál rátértem a 6-os főútra, amin ezen a szakaszon már lehet bicajozni, s egészen gyorsan be is értem Barcsra. A Fapuma nevű büfében ebédeltem aranyáron egy hamburgert kólával, ami finom volt, de az ára…

No mindegy, tekertem tovább, közben jöttek az esőfelhők, így felvettem az esőkabátomat és hajrá. Pár perc alatt eláztam a hirtelen jött záporban, ráadásul rossz felé is indultam el, így gyorsan visszatértem Barcsra egy másik úton, bevetettem magam ez első buszmegállóba, ahonnan áthívtak az utca túloldalán levő tűzoltóságra. Itt is elvoltam vagy másfél órát, míg elállt az eső és kisütött a nap, közben beszélgettem a lánglovagokkal, meghívtak egy kávéra is, teljesen jó fejek voltak.

Felültem a bringára és immár jó irányba tekerve tartottam Babócsának, amit az egyre erősödő szembeszél ellenére gyorsan el is értem, és gyorsan ittam is egy pohár sört az első kocsmában egy sporttárs társaságában. Bolhó volt a következő falu, amit érintettem, innentől egyre kisebb lendülettel haladtam, egészen Somogyudvarhelyig, ott tankoltam egy kis vizet, és továbbálltam Berzencére. Berzencén pihentem és ettem egy kicsit, és a térképet nézegetve úgy döntöttem, hogy letérek Góla felé, és Gyékényest egy kis határ menti úton közelítem meg. Legurultam hát a határig, ott pedig a határőröktől kértem útbaigazítást, amiből szintén egy jó órás diskurzus kerekedett. Jeleztem az embernek, hogy a visszább látott elágazásnál (ahol nekem le kellett térnem a jelzett útra) tábort fogok verni, és ne lepődjenek meg a sátram láttán. A határőr tudomásul vette, de mondta, hogy neki aztán mindegy.

Odatekertem a kinézett helyhez, ahol egy bicajos ember álldogált. Odagurultam és megkérdeztem, hogy övé-e a hely. Pont az övé volt, s kérdésemre, miszerint aludhatok-e a placcon, igennel felelt. Bredács Zoltánnal is beszélgettem egy jó órácskát, mindenféle témát érintve, majd búcsút mondtunk egymásnak. Elkezdtem a már lassan rutinná váló táborverést, s már a vacsorát melegítettem, mikor visszajött Zoltán a feleségével együtt, hogy rendben vagyok-e, illetve kinyitotta az egyik helyiség ajtaját, ha be akarnék húzódni az addigra igen cudarrá vált időjárás elől. Jó éjt kívántunk egymásnak, aztán megvacsoráztam és elfeküdtem. Jó darabig csak forgolódtam, aludni nem sikerült, időközben pedig az eső is rázendített.

2010. július 25. vasárnap – 0,0 km

Hajnalban még mindig szakadt az eső, így visszafeküdtem még egy kicsit. Később felkeltem, mert már nem bírtam a fekvést, az eső akkor is szakadt, emiatt nem is mentem sehova a mai napon. Napközben még egyszer befutott Zoltán, ezúttal a nagyobbik fiával, tőle értesültem a Tour de France eredményeiről, illetve mivel igencsak fogytán volt a vizem, nekem ajándékoztak egy üveg málnás Apenta ásványvizet. Ettem, pihentem, aludtam és közben bepótoltam az elmaradt naplóbejegyzéseket. Este pedig masszív alvás és imádkozás, hogy jobb idő legyen.

Folytatása következik…

Szöveg és fotó: Kollár Lajos