Tíz évvel ezelőtt jártam utoljára Várpalotán, illetve Pétfürdőn. A hely nem sokat változott azóta, ezúttal a Péti Nagydíj ürügyén vagyok itt, azaz hosszú évek után újra versenyezni jöttem ide. A szebb napokat látott sporttelep büféjében ülünk éppen (Péti MTK Szajna söröző), egy klasszikus szovjet üvegpohárból kortyolgatom a reggeli feketét, miközben a kerthelyiséget uraló diófa jótékony árnyékkal borítja be a színes fémasztalokat. Ami a fővárosban a retró-fíling kellékének számít, az itt maga a hétköznapi valóság. A végtelenségig elüldögélnék még itt, de közel már a rajt időpontja, és melegíteni is kéne…

Az utóbbi években már csak a Péti Nagydíj névre hallgató időfutam ürügyén látogatnak az országútisok a Várpalotától délre eső területre, holott a kilencvenes évek közepén remek mezőnyversenyeket szervezett itt a jelenleg is aktív Bakony Bike Kerékpáros Egyesület. Azóta sokat változott a világ, és egyre körülményesebb a jól biztosított mezőnyversenyek rendezése idehaza. Az autós társadalom képviselői már vasárnap sem igazán hajlandók elviselni a kerékpárversenyekkel járó kényelmetlenségeket, a hatóságok pedig igyekeznek a lehető legkevésbé korlátozni őket a szabad mozgásban. Nem volt ez mindig így…

A mostani edzőkör apropója, hogy kezembe került egy 1994-es itiner, az Országos Amatőr Kupa második fordulójának útvonalával. Tisztán emlékszem rá, hogy nagyon jó verseny volt, legalábbis elejétől a végéig minden egyes percét élveztem. Emiatt – és mivel a Péti Nagydíjról is kellemes emlékekkel távoztam – úgy döntöttem, hogy apró módosításokkal ugyan, de befutom újra azt a kört. A megszokottnál hosszabb, csapongó, rengeteg személyes élménnyel fűszerezett rendhagyó iromány következik.

A Budapest–Székesfehérvár–Várpalota viszonylat igazán kerékpárbarátnak tekinthető. Nem lehetetlen bringaszállító kocsival rendelkező vonatot találni, bár ezúttal ehhez már hatkor a Déliben kellett lennünk. Röpke másfél óra alatt Várpalotára jutunk, közben az ember gyönyörködhet a vasúti infrastruktúra folyamatos leépülésében. A legjobb, amikor már a dolgozók sem veszik komolyan magukat, az állomásfőnök kötelességtudatból még kiáll ugyan a rozzant épület elé, de tányérsapkáját már csak úgy mellékesen nyomja a fejébe, kitérdesedett mackónadrágja és kinyúlt kínai pólója mellé. Hajdan virágzó bányatevékenység nyomait szemlélve indulunk el a Kossuth Lajos utcán Várpalota központjába, hogy aztán a Mészáros utcán kanyarodjunk Ősi irányába. Biztos lehet egyszerűbben is, de ezúttal így sikerült.

Horgásztavakat érintve hagyjuk el a várost. Bizonyára sokaknak feltűnt, hogy nem is olyan rég még mindennaposnak számító használati tárgyaink hogyan tűntek el egyik napról a másikra. Nos a Simson motorkerékpárok is ebbe a kategóriába tartoznak. Aki ismét szeretné látni a teljes modellpalettát, az álljon lesben ezen az útszakaszon. Szerintem a horgászengedély kiváltásának egyik alapkövetelménye lehet errefelé egy ilyen típusú jármű birtoklása. Ez a szakasz részét képezi a Péti Nagydíj időfutam-versenynek, és többnyire hátszeles. Elég groteszk helyzetek adódnak abból, amikor a 37,5 km/h-val közlekedő motorizált horgászokat 50 feletti tempóban előzik holmi madárcsontú kerekesek. Itt említeném meg, hogy voltam már olyan hazai amatőr kerékpárversenyen, ahol Simsonnal próbálták kísérni a mezőnyt…

Ősi központjában balra fordulunk Nádasdladány felé, majd a faluba érve jobbra tartunk Polgárdi irányába. A Nádasdy család kastélya balra búvik meg egész diszkréten, érdemes ide benézni akár csak egy „műzlicsoki” elfogyasztása erejéig is, mert hazánk egyik legszebb romantikus stílben fogant kastélyáról lenne szó. Nagyon apránként újítják csak fel, így jelenleg csupán a kerti homlokzat egy része élvezhető eredeti pompájában. A tetőre ellenben felraktak pár tíz- vagy száz millát terméspala képében, ami csak első hallásra tűnik pazarlásnak, hiszen tudni illik, hogy a műemlékek többsége szinte kizárólag a vacak tető miatt szokott elrohadni. „Irányítsuk a gyanútlan kerékpáros figyelmét az építészeti kérdések felé” című visszatérő rovatunkat hallották.

A következő település Jenő névre hallgat, majd Polgárdi következik, melynek végén jobbra kell tartanunk a Füle–Balatonakarattya táblát követve. Itt ugrik be, hogy a fix áttételes hátsó agyamhoz elfelejtettem elhozni a 15-ös kulcsot. Ennek később még jelentősége lesz.

Bizonyára mindenkivel megesett már az, hogy élénken él benne egy pillanat, egy történet, amiről nagyvonalakban sejti, hogy hol történhetett, de pontosan nem tudja. Aztán évek/évtizedek múltán visszatér a környékre, és egyszer csak felismeri a helyszínt, és újra átéli a sztorit. Nos Fülén most pontosan ez esett meg velem. Amikor elindul egy mezőnyverseny, kell egy bizonyos idő, amíg felveszem a verseny ritmusát, amíg minden zsigeremben csak a mezőnyre, az útvonalra vagyok képes koncentrálni. Eltűnnek a napi gondok, csak a feladat létezik, az ember érzékei, reflexei a maximális készültségi helyzetbe kerülnek. Amikor 1994-ben Fülére ért a mezőny, már elértem ezt az állapotot. Ennek következtében tőlem szokatlan módon bátor lettem és vakmerő. A falun átvezető út igencsak lejtős és technikás, emellett pedig az útburkolat erősen poros. Emlékszem rá, hogy vastagon hatvanas tempó felett nyomtuk, teljesen csúszáshatáron táncolva vettem a kanyarokat, talán soha nem voltam hasonló helyzetben annyira ott fejben, mint akkor. Csak annyit érzékeltem, hogy minden egyes kanyarban egy-két ember elszámítja magát és kicsúszik, empátia helyett azonban csak azt számolgattam, hogy mindez hány helyezést jelent majd számomra az összetettben. Ez a szakasz akkor nagyon veszélyesnek tűnt, ennyi év után újra ráismerve pedig most is annak tartom. Legalábbis 60-65-ös tempónál, alap Weinmann fékekkel, a legolcsóbb gumikkal és 17 éves fejjel…

Az ismerős helyszín beazonosítása után Fülét elhagyva nemsokára Veszprém megyébe lépünk át, no meg egy vasúti átkelőn is közben. Emlékszem, az ominózus 1994-es versenyen feltűnően sokszor kereszteztük a vasutat anno – utólag összeszámoltam a térképen, pontosan ötször –, és aki egy ilyen átkelésnél a felnire próbált vigyázni, az többnyire keményen lemaradt. Hamar rájöttem, hogy bár a felütéses defekt komoly mumus, viszont az átkelő után mindig tempóváltás van, tehát aki finomkodik, az veszít…

Balatonfőkajár után kereszteződés következik, itt Balatonvilágos felé balra kell tartani. Az eddigiekkel ellentétben itt keményen jelentkezik a balatoni csúcsforgalom, ezért meg kell állnunk a továbbhaladás előtt. A 71-es főút felé vezető bekötőszakaszra fordulva igencsak bénán próbálok belépni. A pályagépből ideiglenesen országútisított jószág pedáljain a pályahasználat miatt a rugóerő maximálisra van állítva, így fordulhatott elő, hogy ezúttal sikerült belebokáznom a hátsó kerék és a lánc közé. A rendszer blokkol, én meg már fekszem is a porban. A dologban az igazán kellemetlen az, hogy a hátsó kereket sikerült kimozdítanom ezzel, így a külső a láncvillának feszülve harcképtelenné tette a bringát. Mindez a puszta közepén, a 15-ös kulcs meg – mint már említettem – otthon maradt. Mit tehet ilyenkor az ember? Gyalogol, és közben leint valakit, akinek ilyenje van. Mondjuk egy a mezőre igyekvő kombájnost… Ezúttal ismét kiderült, amit már eddig is tudtunk: mezőgazdaságra márpedig szükség van.

A kereszteződés után nem sokkal Balatonakarattya egy körforgalom formájában fogad, innen egyenesen haladva tovább a Balaton partjára érünk, ahol jobbra indulva nemsokára a szabadstrandon okozhatok vidám perceket a fürdőzőknek – tudjátok, a sávos lebarnulás… Persze ez csak fakultatív program. Az Amatőr Kupa útvonalát figyelve az jobbra a 71-es főúton haladt. Nos erre most nem igazán lenne lehetőség, itt ugyanis öles kerékpározni tilos táblák fogadnak, rákényszerítve az embert a Balaton-körútnak csúfolt bringaútra. Egye fene, próbáljuk ki. Csendes üdülőövezetbe terelik a bringást, ahol ahelyett, hogy bringasávot alakítottak volna ki, kiégett gyepsávval lehatárolt járdán kéne haladni. Ezt némileg nehezíti, hogy a hajdan volt gyepsávról a táptalaj többsége jelenleg már a járda-kerékpárúton terül el. Sebaj, ezúttal derekasan végignyomjuk Fűzfőig, de komolyan mondom, aki a hazai kerékpárút-építés minden nyűgét egy 10 kilométeres szakaszon szeretné megtapasztalni, az tegyen hasonlóképpen. A főút jobb oldaláról a balra terelnek, majd vissza, és így tovább… Rémes. Fűzfőig ebbe úgy belefáradunk, hogy teszünk is egy (az edzőkör hivatalos részében nem szereplő) kitérőt Balatonalmádiba, ahol egy part menti étteremben mandulás pisztráng mellett vigasztalódunk. Bár nem klasszikus balatoni halétel (volt az is, de ezúttal mégis ez volt a befutó), mégis nagyon jól csinálják, és egyáltalán nem drága. Konklúzió: egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy anyagilag jobban jönnénk ki egy zsúfolt strand talponállós halsütödéjében.

Apropó Almádi… Kezembe került egy 1997-es „Balaton-80” mezőnyverseny útvonal-ismertetője is. Rafinált pálya volt, két fordítós nyelet tettek bele, hogy összejöjjön a 80 km. Az első Almádiban volt. Emlékszem, szürke műanyag lapocskákat kaptunk a rajtszámainkkal, amit a fordítónál az útra kellett dobni, hogy ezeket összegyűjtve kiderülhessen, hogy mindenki járt-e ott. Először is erről mindenki elfeledkezett, így a fordító után kétszáz méterrel uralkodott el a pánik a mezőnyben, indult a zsebben való kotorászás és a dobálás. Néhányan úgy látták, hogy lapjuk történetesen egy esővíz-összefolyóban landolt. Formabontó versenyszervezési megoldás volt, na.

Visszacsorgunk Fűzfőre, és Fűzfő-Gyártelep felé vesszük az irányt. Nem sikerült kiderítenem, ki volt az, aki kitalálta, hogy erre a csodás vidékre vegyipart kell telepíteni. Közben balról Magyarország egyik legmodernebb fedett uszodája uralja a tájat. Feszített víztükrű 50 méteres medencéjéből üveghomlokzaton át tárul fel az egész Balaton. Meglátogatása mindenki számára ajánlott fakultatív program. Számunkra persze nem most, hiszen Papkeszi felé jobbra kanyarodunk, hogy lassan bezárjuk a mai kört. Egy ízben, amikor négy évvel ezelőtt Budapestről Csopakra tekertem, ezen az útszakaszon közlekedtem Székesfehérvár és Fűzfő között. Akkor talán összesen három autóval találkoztam, az is szembe jött. Ugyanezen az úton most viszont valahogyan nem akarnak elfogyni a gépjárművek, illetve a hajdan kisforgalmú út egy vadiúj körforgalomba torkollik, ahonnan egyenesen kell továbbhaladni. A motorizáció, a fejlődés, meg annak az üteme ugye… Papkeszit nemsokára egy balra mutató tábla jelöli, rajta áthaladva érjük el azt a kereszteződést, melynél jobbra fordulva Berhidára érünk.

Berhida előtt még mindig relatíve sokan vagyunk, de már nagyon közel a cél. Balos Pétfürdőnek, a messzeségben feltűnik a Nitrogénművek sziluettje, no meg a füstje. Néhány könnyen visszaverhető szökési kísérlet után csökken a tempó, fejben már mindeni a sprintbefutóra gyúr. Izzadhatnak a szervezők, hiszen 30-40-en fogunk azonos idővel érkezni. Persze nem bízták a véletlenre. A befutóról videófelvétel készül (annak idején az MKSZ versenyeken még számítógépre sem futotta), így rajtszám alapján könnyen megállapítható a sorrend. Hisz a rajtszámot a jobb oldalra kellett rakni, a kamera pedig… na igen, a kamera valahogy mégis az út bal oldalára került. A kultúrház egyik termében a versenyzők segítségével próbálják rekonstruálni a befutót. Azt hiszem körtés Márka üditőitalt kortyolgattunk közben, de nem biztos. Megkönnyítettem a szervezők dolgát, hiszen olyan boldog voltam, hogy ifjú korom ellenére sikerült a főmezőnnyel érkeznem, hogy a huszadik hely magasságában felemeltem mindkét kezemet. Nos, emiatt éppenséggel tőlem számolták a helyezéseket előre meg hátra… Azok közül, akik akkor ott voltak, ma is sokan versenyeznek. A különbség az, hogy egyre ritkább eset, hogy egy amatőrnek mondott versenyen a tényleges meló mellett kerekező amatőrök a főmezőnnyel érkeznének. Persze hogy miért van ez így, ahhoz most kevés a terjedelem, lényeg, hogy nem mindig volt ez így…

„Pétisó – 1931 óta a magyar földeken” – tudhatjuk meg a Pétfürdőn székelő Nitrogénművek honlapjáról. Pétfürdő valójában Várpalota külső kerületének is tekinthető, így a településen áthaladva, a vasúti átkelő után jobbra fordulva nemsokára vissza is érkezünk kiindulási pontunkra. Palota vára – vagy más néven Thury-vár – előtt egy kávézóteraszon foglalunk helyet, hogy a vonat indulásáig még emberi áron kapucsinózzunk egyet. A Balaton-körúton megtett tíz kilométeres szakasztól eltekintve (amely kiváltható Balatonfőkajár és Berhida között) jó kis kör volt ez, érthető hát, hogy miért szerettek valaha mezőnyversenyeket szervezni errefelé. Remélem, hogy a jövőben ismét lesz alkalom ilyesmire, addig is a Péti Nagydíj kellemes húsz kilométeres időfutamát ajánlom mindenkinek sok szeretettel.

Megjelent a Bikemag 2008. augusztusi számában.

Szöveg: HBalage
Ábra és fotó: HBalage, evelyn