Dr. Cseh Veronika tavalyhoz hasonlóan ismét dobogóra állhatott a klasszikus mountain bike maratonon, a Bad Goisern környékén rendezett Salzkammergut Trophy-n: kategóriájában második lett a 119 kilométeres távon.

Pedig nem volt egyszerű dolga, ahogy a hat különböző távon induló 4000 versenyzőtársának sem, akik között szép számú magyar bringás is tekert (az eredményekről bővebben a verseny magyar nyelven is elérhető honlapján találhattok bővebb információt: http://www.salzkammergut-trophy.at/-pid1750#). Szóval zuhogó eső, hideg, majd egy majdnem végzetes malőr, sírás-rívás jutott osztályrészül, de ne szaladjunk ennyire előre, majd Roni mindent elmesél szépen sorjában, s a végén mégiskiderül, miért érdemes a Salzkammergut Trophy-ra kiutazni…

Bikemag: Komoly kihívás a Salzkammergut Trophy – 119 kilométer az ismert emelkedőkkel, miért választod ezt a távot, mi olyan vonzó benne?

Dr. Cseh Veronika: A Salz mindig az év leghosszabb versenye számomra, mivel nálunk nem indulhatnak hosszún a csajok. Idén voltam a Gardán is április végén, de akkor nem is tudtam a 104 km-en végigmenni, mert még alig bringáztam akkor a téli lábműtétem miatt.

Valahogy az első alkalommal, amikor 2008-ban eljutottam ide, annyira megragadott a verseny hangulata, a táj, és maga a kihívás, hogy innentől hagyománnyá vált a Salz-on való indulás. Először csak az 54 km-en indultam, azóta (2009-et kivéve) a 119-en.  Minden évben a fő parám a verseny előtt, hogy egyáltalán végig tudom-e tekerni a 119 km-t…

Tudom,ez hülyén hangzik, de tényleg ettől félek mindig legjobban, s ehhez jön még, hogy milyen lesz az idő, nem lesz-e technikai hibám, nem adja-e fel a testem valahol a küzdelmet?! Na, idén mindenből kijutott.

Bikemag: Hogyan telt maga a verseny?

Dr. Cseh Veronika: Azt már előre tudtuk, hogy lesz eső, méghozzá nem is kevés, így aztán fejben mindenképpen erre készültem, bár még előző nap is azt mondtam, ha a rajtnál esik, akkor inkább el sem indulok (maradandó élmény volt a 2 évvel ezelőtti Szilvás).

Este szokás szerint nem kerültünk ágyba 11 előtt, pedig nekem 3.30-kor kelés volt, mert én vittem a Gosau-ban lévő szállásról az 5 órai rajthoz Alpinbike-os csapattársamat, – egyben buszos szállítónkat – Ördög Danit, aki hétfőn találta ki, hogy akkor ő letekeri a 211 km-et… Szerintem beteges ötlet volt ebben a formában részéről, de mint később kiderült, simán végignyomta.

Mondanom sem kell, nem sokat aludtam, hallgattam, esik-e már az eső, félóránként megnéztem az időt, stb. Aztán felkelés, bringás cuccok magamra rángatása, kabát, sapka, 3.50-kor bepattantunk a buszba – amit előző nap tanultam meg vezetni – leszállítottam Danit Bad Goisern-be, s ha már ott voltam, megvártam a rajtot. Továbbra is fenntartom, hogy őrültek, akik elindulnak reggel 5-kor, hogy 211 km-t 7000 szinttel letekerjenek, de akkor ott iszonyatosan elkapott a feelingje… bár asszem én nem fogok ennek nekivágni még.

Vissza a szállásra, lefeküdni már nem volt érdemes, felvertem a többieket, reggeli (ami alig csúszik ilyenkor le, főleg, hogy soha nem reggelizek), aztán indulás ismét a rajthoz. Ekkor már elég nagy tömeg, kb. 4000 ember indul a 6 különböző távon… Parkolót is nehezebb találni, de az osztrákok nagyon korrektül megoldják, hogy mindenki elférjen a kis városkában, ami ilyenkor egy hatalmas versenyközponttá alakul.

Szerencsére nekem az előző évek alapján 29-es rajtszám jutott, így nem kell 1 órával rajt előtt beállni a kordonok közé, mert 50-es rajtszámig bemehetnek a versenyzők elölről. Szerencsére az idő még kegyes hozzánk, 19 fok, szinte melegem van a karmelegítőkben s a térdben, a zsebemben azért ott figyel az esőkabát, sisakom leragasztva szigetelőszalaggal, hátha mégis ordenáré eső lesz.

Pontban 9-kor rajt, elindul a tömeg felfelé a 10 km-es emelkedőn…

Én soha nem kezdem el nyomni, megyek szépen a saját tempómban fel a bitumenen, majd jön egy nem túl hosszú, akkor már igen saras, köves rész, ahol az emberek többsége leszáll s tolja. Ketten egy lánnyal küzdünk fej-fej mellett, mi tekerünk, a fiúk tolják, vicces látvány, de egy idő után mi is tolni kényszerülünk, majd felérve nyomatás tovább a pályára leginkább jellemző „schotteres” úton. 12 km 800 szinttel az első nagy mászás, innen egy kis gurulás, ebben van egy szárazon is elég tréfás rész, de most a sárban meg sem próbálkozom legurulni, lemászni is éppen elég kihívás.

Közben pár magyar bíztató szó, Bakos Gergő fut el mellettem, akit az első frissítőnél érek utol ismét, ahol a piros rajtszámosokat is látjuk kis időre, aztán mászás tovább, de most csak 300 szinttel. Majd száguldás egy kicsit emelkedős sóderes úton, aztán a következő „technikás” rész, ami most tényleg nagyon csúszós a sár miatt, s már ott is a verseny egyik jelképévé vált Ewige Wand, ahonnan leszáguldunk a folyópartra, s innen kezdetét veszi a kicsit több mint 20 km-es sík rész.

Itt kellene ugyebár valami bolyra akadnom, hogy ne egyedül kelljen nyomulnom, mert az nem túl pihentető, próbálok is egy barátságos 29-es csávó mögött maradni, de a frissítőnél lemaradok, s innen megint egyedül. L Aztán a tóparton utolér egy 6 fős boly, becsatlakozom, az első két fiú szépen teszi a maga dolgát, de a többieknek nem akaródzik előre menni, én kerülnék előre, ám az elől haladó cseh fiú nagyon cuki módon felháborodik, amikor észreveszi, hogy lány vagyok, s „oh, no, girl no” felkiáltással visszaáll előre.

Persze nem bolond ő sem, szépen kiáll, én előre megyek, ő pedig mint egy edző lassít, s kiabál a többieknek, hogy szégyelljék magukat, egy csaj vezeti a sort….persze ez nem hatja meg a derék férfiakat, így egy darabig még én megyek elől, aztán jön megint a cseh fiú, én viszont teljesen kipurcanok a sóbánya előtti mászáshoz érve. Megiszom a kis magnéziumomat, aztán szépen felmókuskerekezek a sóbányához, ami röpke 600 szint kb. 3 km-en, innen meg marad a betonon a tolás, mert az aztán már tényleg iszonyat meredek. Közben elhalad mellettem Bart Brentjens – cuki kis lila Milkás cuccban- aki később a leghosszabb távon 2. lett… na ő ott is teker.

Jön egy kisebb lejtő, frissítő, aztán kezdődik a számomra mindig ijesztő mászás a verseny legmagasabb pontjáig, egész 1500-ig kell felmenni 800 méterről. Itt már elkezd szitálni az eső, hideg is van, de gondolom, a tetejéig kibírom az esőkabátom nélkül… Hát eléggé elszámolom magam. Csonttá ázok, mire felérek, fázom, az órám úgy gondolja, hogy megadja magát, elhalványulnak a számok, s mindkét lábam a görcs rémisztő tüneteit érezteti… Meg is előz legalább 3 lány, akiket előtte hagytam le, de olyan is akad, aki szemlátomást hasonlóan szenved, mint én. Na, ilyenkor kell nagyon odakoncentrálnom, nézem is, hogy a fiúk is senyvednek, van, aki megáll, leül… Azt aztán nem, megyek tovább szakadó esőben, felhőben, de a lábaim kétségbeejtően nem akarnak rendesen működni.

A következő frissítőn magamhoz veszek két szeletke bagettet, iszonyatosan megsózom, de már ez sem akar segíteni. Asszem ez a legnagyobb holtpontom fizikailag a versenyen, még egy csajszi megelőz a pasijával egyetemben, de momentán nincs erőm küzdeni, csakis a túlélésre megyek, száguldok lefelé a Gosausee-hez, aztán tovább a bitumenen, ahol Gergő szerint 80 km/h-val is lehet hasítani, na most ez érdekel legkevésbé. Letérünk a betonról, utolsó előtti frissítő, itt dolgozik lelkes önkéntesként házinénink is, elég fura arccal kérdezgeti, hogy minden rendben van-e velem, megnyugtatom, hogy soha nem volt még ilyen jó, aztán két dinnyeszeletke megkaparintásával megyek tovább.

A „sosem volt még ilyen jó” annyira nem állja meg a helyét, hogy az utolsó nagy mászás kezdetén konkrétan homályosan látok, alig forog a lábam, de még így is küzdök, s megelőzök egy lányt. Persze ez a hegy sosem akar véget érni, de nagy nehezen elkezd lejteni, aztán legurulunk az út mellé. Már csak egy kis betonos száguldás, s az utolsó kis emelkedő terepen, aztán mindjárt itt a vége… Na igen, a szerencséseknek, mert nekem legeslegutolsó köves úton egy kisebb felfelében a leváltásnál gondol egyet a láncom kétszer megcsavarodik, s a négy összegabalyodott szem egyszerre szorul be az első váltóba…wááááááááááá….nem hiszem el, se előre, se hátra.

Egy olasz csávó megáll, nézegeti, rángatja, majd közli, hogy ezzel bizony nem lehet semmit csinálni, intek neki, menjek csak, aztán úgy elkezdek bőgni, mint állat. Tolom a bringát, szakad az eső, száguldanak el mellettem az emberek, lefelé próbálok gurulni, de olyan bénán áll a pedál, hogy végre a lábam teljesen begörcsöl tőle. Leszállok, fejben teljesen feladom, letolom a bringát a Hallstatt-i tóig, itt a betonos úton tolom tovább, mennek az autók, a bringások, én csak tolom és iszonyúan bőgök, hogy ekkora balfék nem lehetek, letekerek 110 km-t s 9 km-rel a vége előtt kell feladnom?

Az úton aztán annyira ideges leszek már, hogy elkezdem rángatni a hátsó kereket, ami egyszer csak megmozdul, a lánc kiugrik, s bár elég fura hangot ad, de lehet haladni a bringával. Innen persze értelmét vesztettnek látom a dolgot, de aztán jön egy pasi, aki beáll mögém, ami persze ad egy löketet a buksimnak, s elkezdem nyomni egészen a célig, ahova sírva gurulok be, Gergő azt sem tudja, hogyan vigasztaljon, hozza a sütiket, sört, szőlőcukrot, de alig tudja belém diktálni. Ő 6:45 alatt végig ment, élvezte, s majdnem elégedett is magával. 7:50 lett az időm, ebből kb. 30 percet töltöttem a bringa nézegetésével s tologatásával, mint utólag kiderül idén először esélyem lett volna a kategóriát megnyerni, végig vezettem az ellenőrző pontoknál…

Még így is 2. lettem, de valahogy nem tudok neki örülni akkor. Gyors átöltözés, iszonyúan fázom, majd vissza a célhoz, itt nagyobb magyar társaság verődik össze a cél melletti kávézó teraszán, s várjuk Danit, aki 15 óra bringázás, és egy hatalmas esés után mégis mosolygósan érkezik a célba. Az eső kitartóan szakad, irány a szállás, útközben még bekönyörögjük magunkat egy étterembe, de aztán ímmel-ámmal eszünk csak, túl fáradt mindenki. Másnapra azért már megy a mosolygás, főleg mert a 2. helyért járó triászból származó kavics mellett egy gyönyörű csiga is van.

Bikemag: Miért ajánlanád a Salzkammergut Trophy-t olyan bringásoknak, akik még nem indultak, s mire készüljenek?

Dr. Cseh Veronika: A Salz nekem már hagyomány, bár asszem, jövőre kinézek helyette újabb külföldi maratonokat, de ez közel nem biztos, mert ez mindig nagy kihívás marad. A hazai maratonokhoz képest nyilván nem olcsó, bár utolsó pillanatban itthon sem olcsó a nevezés, s ezért szinte semmit nem kapsz. Itt a rajtcsomag 2 Powerbar szelet, 2 gél,1 izotóniás italpor, egy póló, egy füzetke, amiben mindenféle a helyi expón igénybe vehető kedvezményre s kisebb ajándékra jogosító kártyácska van, ingyenes masszázs jegy, fürdőjegy, pasta.

A hangulat semmihez nem hasonlítható, a leglehetetlenebb helyeken szurkolnak az emberek, s utolsó helyen haladónak ugyanúgy, mint az élversenyzőnek. A táj hihetetlen szép, nyaralós-versenyzős kombóban mindenképpen ajánlanám. Mi 3-4 napra szoktunk menni, s verseny után mindig kirándulunk még a környéken, Hallstatt-ot nem szabad kihagyni, s bringával is gyönyörű helyekre lehet még elmenni a verseny pályáján kívül is. Szállást érdemes előre foglalni, mert ebben az időszakban elég hamar elfogynak a versenyközponthoz közeli helyek.

Mi évekkel ezelőtt Gosauban, 20 km-re a versenytől találtunk egy szuper kis panziót, lélegzetelállító kilátással a hegyekre, nagyon barátságos nénivel, tiszta, kényelmes kis szobákkal, s oda járunk vissza. Itt érdemes megemlíteni, hogy a panziós nénink a verseny napján az egyik frissítőn dolgozik önkéntesként, majd utána a versenyközpontban főz, s az egész környék annyira magáénak érzi ezt a versenyt, hogy minden évben 900-1000 között mozog az önkéntesek száma.

A verseny pályája azért jellemzően nem túl technikás, mivel az osztrákoknál elég szigorúan nem engedik be az erdő mélyére, kis ösvényekre az embereket, bár Dani szerint a 200-asokat felfelé és lefelé is vitték csak tolós helyekre is. A nehézsége viszont a hihetetlen emelkedők miatt leírhatatlan. A kijelölés egyértelmű, táblákkal, nyilakkal, rossz útvonal elején táblával jelezve szintén. A frissítés… na az leírhatatlan, víz, izo, kóla, sör, red bull, szendvicskék, só, számtalanféle süti, dinnye, alma, barack, banán, citrom, szárított gyümölcsök, szőlőcukor, stb.

És ennek a versenynek a díjazás vonatkozásában is van egy igazi különlegessége. Nincs semmiféle pénzdíj, ajándék, érem, serleg. Az életkor szerint meghatározott kategóriák első 3 helyezettje a Dachsteinből származó, faragott követ kapja, rajta a verseny, az év, a táv és az életkor, helyezés megjelölésével.

Bikemag: Milyen sportcéljaid maradtak még idénre?

Dr. Cseh Veronika: Idén nem tudom még, hol indulok, év elején itthon egyáltalán nem akartam indulni maratonokon, aztán az új csapat miatt úgy döntöttem, hogy velük mégis elmegyek a hazai maratonokra. Idéntől az Alpinbike Team Giant Endura színeiben versenyzem, nagyon szuper kis csapatunk lett, megvan a versenyszellem is, de nem az eredmények az elsődlegesek, hanem az igazán jó hangulat, mindenki élvezi a versenyeket, az utazást, a közösen eltöltött időt, s ez számomra semmihez nem fogható élmény. A csapat két megálmodója és létrehozója mindent megtesz a tagok érdekében, van egy nagyon jó szervizes hátterünk is, a csapattagok legnagyobb része barát is egyben, s a versenyeken kívül is napi szinten találkozunk. Azért a Bükk Maratonon szerintem még indulok idén itthon, aztán meglátom.  Amit legjobban várok most, az a hétvégén kezdődő Cross Alps, ahova szintén a csapattal megyek, s 8 nap alatt átkelünk az Alpokon.