Az Alpinbike csapata júliusban nagyszabású mountain bike túrára indult, bő egy hét alatt keresztülbringáztak az Alpokon, az ausztriai Innsbruck közeléből indulva az olaszországi Garda-tóig. A nem mindennapi élményekről Cseh Roni mesél:

Szombat:
Az indulás a tervezett 10 órához képest kicsit csúszott, de nem volt vészes, kb.11-kor már el is indultunk, a bringák a busz tetején, belsejében és a hátulján, s még a nem kicsi táskáink is kényelmesen befértek. Végül 7-en vágtunk neki a túrának, mint a gonoszok.

Az út nem ígérkezett nagyon izgalmasnak, majdnem Innsbruck-ig kellett autóznunk, hogy elérjük az első napi indulás helyszínét, ami Pill nevű városka volt. Útközben legalább az kiderült, hogy a sörivással nem lesz gond, mint ahogyan a hangulattal sem, bár odafelé még egészen visszafogott volt mindenki.

Este 7 körül értünk Pill-be, a szállás rögtön az út mellett, nem kellett keresgélni, a recepciós bácsi azonnal megmutatta a garázst, ahova a bringákat rakhatjuk, le is parkoltuk őket, irány a szobák, fürdés, majd a jól megérdemelt sörök és vacsora. Én a már eddig is jól bevált Fritattensuppe Kaisersmarn kombó mellett döntöttem, de mivel indulás óta küzdöttem valami gyomorrontással, így nem tudtam igazán kiélvezni a vacsit, azért egy sör lecsúszott nekem is. Álomba nem kellett ringatni, hisz tudtam, reggel ½ 8-kor már a reggelinél kell sorakozni.

Vasárnap:
Szóval eljött a várva várt nap, elindulok életem első Alpok átkelésén bringával. Persze mondanom sem kell, az ablakon kinézve nem volt kirobbanó kedvem hozzá, ugyanis az eső kitartóan esett, s 11 fok volt lent a városkában. Azért reggelire megettem egy zsemlét, az elmaradhatatlan kávéimat hozzá, majd irány öltözni. Agyamba égett az emlékezetes Szilvás után, hogy nem indulok el esőben versenyen, de hát ez nem verseny, kirándulok vagy mi, szóval akkor megyek. Háromnegyedes gatya, vízálló rövidgatyó reá, ujjatlan aláöltöző, kar, s egy mellény, mivel éppen akkor eláll az eső, jupppii, azért biztos, ami biztos felveszem a téli bringás cipőmet (ezért később igen áldom az eszem). Én botor, a  kishátizsákban nem annyira akarok semmit cipelni, így csak egy esőkabát és egy cserekesztyű kerül be a csokik mellé (na, ezért nem áldom a csöppnyi agyam később).

Gábor vállalja a vezetést, így búcsút veszünk tőle, s 6-an elindulunk a városkából felfelé kanyargó szerpentinen, ami elég brutálisan kezd azonnal emelkedni. Mondanom sem kell, az eső is elkezd szemerkélni, majd kitartóan szakadni 10 percen belül. Én kitartóan nem veszem fel az esőkabátot, így röpke 1 óra elteltével, mire felérünk a bitumenes út tetejéig, s megállunk egy eresz alatt, már annyira elázok, hogy szinte semmit nem ér az esőkabát, azaz nem ázok annyira tovább, de iszonyatosan fázom. Reménykedem, hogy úgyis felfelé megyünk tovább, kimelegszem, hahaha…

Két turista csendesen megjegyezi, amikor elhaladunk mellettük, hogy odafent hó lesz. Hó? Perszeee, meg piros is lesz, július van emberek. Na, ebből látszik, hogy nem jártam még túl sokat nyáron az Alpokban, legalábbis a magasabb részein. Felfelé kanyarogva, sóderes úton haladunk, s elég rendesen mászunk már legalább 1,5 órája, a levegő csak hűl, az eső esik, néha eláll pár percre. Az egyetlen örömteli esemény – na persze az azért esőben is gyönyörű hegyek mellett – amikor felfedezek néhány szamócát, s azonnal nekiállok felfalni a mások szerint védett erdei gyümölcsöket. Bőszen haladok a többiek után, az erdő hihetetlen zöld, az eső pedig hihetetlenül esik megállás nélkül. Eddigre nagyjából kialakul a csapat haladási sorrendje is, elől mosolygós túravezetőnk, Dani, mögötte felváltva nyomulunk Bödivel, majd utánunk Joe, András és Attila váltogatják egymást, attól függően, ki áll meg éppen fényképezni.

Egyébként a 315-ös számú úton haladunk, aminek Nafingweg a neve a térkép szerint, elérkezünk a Weidener Hüttéhez, de nem állunk meg jó túrázókhoz híven sörözni, csak egy-két csapatképre, aztán felpillantunk, s nem igazán akarjuk elhinni azon a felfelé vezető úton fogunk menni, amely eltűnik a felhőkben. Itt már csak 7 fok van, de mi eltántoríthatatlanok vagyunk, bár Bödi folyamatosan közli, hogy milyen vészesen csökken a magasság növekedésével arányosan a hőmérséklet. Az út egyre meredekebb, s egyre jobban kanyarog, majd átvált jócskán kövesre is, de még mindig tekerhető, itt azért már néhány bőszen zubogó patakon is átkelünk, de küzdünk felfelé. Egyszer csak az eső, mintha átváltozna, de azt hiszem, hogy a magasság miatt látomásom van, aztán rá kell jönnöm, hogy esik a hó. Bödi megadja a kegyelemdöfést, bemondja, hogy 3 fok van, kész vagyok.

Végre felérünk a Geiseljoch-ra, ami a mai túra legmagasabb pontja, 2292 méter magasan van, ott éppen 2 fok van, esik a hó, fúj a szél, iszonyat hideg van. Nincs nálam több ruha, csak az elvileg vízálló, meleg kesztyűm, s egy láb, amiket magamra ráncigálok, hát nem igazán változtat a komfortérzetemen, de sebaj, innen már csak gurulni kell lefelé. Na, ezt elcsesztem, az szörnyűbb, mint eddig, szerintem meg fogok fagyni, de legalább a popóm nem ázik át a vízálló Endura gatyában  Szerencsére legalább a hó, majd eső is eláll, iszonyat gyorsan ereszkedünk lefelé, azért a fiúk is fáznak, de én még kommunikációs képességemet is elveszítem, csak a fogaimat tudom csattogtatni… Hamar leadunk 1000 méter szintet, már betonos úton megyünk, majd bevárjuk egymást egy kicsit „melegebb” részen, s beszáguldunk Finkenberg-be, ahol aznapi szállásunk van. Este hamar elpilled mindenki, irány az ágy, reggel megint várnak a hegyek. Mai táv: 41 km, 1780 méter szinttel, bruttó 5:20 óra bringán töltött idő, ebből nekem 3:50 óra tekerés.

Hétfő:
Ismét reggel 7-kor a kelés, reggeli, 9-kor indulás, a pakolás már szinte profinak mondható, magamhoz képest is pöpec gyorsan rakok el mindent a táskák bugyraiba, s mindenféle csereruhákat készítek a kicsi hátizsákomba. Ma hosszabb napnak nézünk elébe, még nem is sejtem mennyire :p De legalább a nap süt és van vagy 14 fok.

Az indulás ismét bitumenen, gyanúsan sokat megyünk azonnal lefelé, majd egy fizetős kapunál mi betérünk az erdőbe, így elkerüljük az alagutakat, s ezzel a felfelé araszoló autókat. Élvezetes kis erdei utakon megyünk egy darabig, majd vissza a betonra, mert innen már csak ez vezet fel a Schlegeisspeicher nevű óriási vízzáró gáthoz. Azért felfelé Bödivel megint vérszemet kapunk az előttünk haladó sporttársak láttán, s elkezdjük nyomatni, de úgy, hogy az már fáj…persze ezt senki nem vallja be, még magának sem, így ismét sikerül kinyírni magam már a túra elején egy rövid időre. Fent azonban fantasztikus látvány tárul elénk, kék-zöld tó, mögötte havas gleccser, szinte giccses, de mi imádjuk. Itt eszünk-iszunk is, majd irány tovább felfelé. Egy patak mellett haladunk eleinte tekerve, majd egyre többet leszállva bringáról, mert akkora kövek között kell menni, hogy feltolni is nehéz néhány helyen. Itt azért elveszítem néhányszor az amúgy is híres „türelmemet”, s az egyik patakba bokáig süllyedésnél ennek hangot is adok, de ezután békésen megyek tovább, annál is inkább, mert a táj lenyűgöző, s eláll a szavam.

Közben megpillantok egy peremen egy hüttét, s iszonyatos kedvvel tekerek tovább, mert azt hiszem, hogy ott a teteje. Amikor felérek, rájövök, hogy ez nagyon nagy átvágás, mert innen jön még a java, s körbepillantva nem tudom eldönteni, hogy ez egy kandikamera, helikopter jön értünk, vagy tényleg bringával kell innen felmenni valahol? Olyan hatalmasan meredező, áthatolhatatlannak tűnő falakat látok köröskörül, hogy egyszerűen nem hiszem el. Na, itt nyomok resetet, elkap az ideg, s egyben feltekerek a hágóhoz, ami 2246 méteren van, a Pfitsher Joch-nál, ez egyben az osztrák-olasz határ is. Szerencsére fent ott a jól megérdemelt hütte, Bödi akkor már jó ideje fen vár ránk. Iszok egy kávét, egy sört, eszek egy fél csokit, megjön mindenki, kicsit pihegünk, felöltözünk a leguruláshoz.

Dani javaslatára kettéválunk, mert tud egy tuti kis ösvényt lefelé, amit azért nem mindenki akar bevállalni látatlanban… Jól is teszik, Bödivel ketten vállaljuk, hogy lemegyünk vele, hát néha határeset a tripla leszúrt rittberger, de nagyon gyorsan leérünk, ahol már várnak a többiek, rövidujjas idő van, nekivetkőzünk, s leszáguldunk a völgybe, hogy megkeressük mai szállásunkat. A végére felcsapok gyenge láncszemnek, ugyanis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyre hisztisebbnek érzem magam, míg rá nem jövök, hogy kicsit kevés a reggeli és a délben elfogyasztott fél csoki-sör így estére. Így aztán a többieket elveszítve megállok, s jó étvággyal elfogyasztok egy piros ízű gélt, hát ez mennyei manna, majd békésen haladok tovább, mire kiderül, hogy már csak 500 méter kellett volna megtennem a Basso falucska után nem sokkal lévő szállásig.
Mai táv 65 km, 1920 méter szinttel, bruttó 7:25 óra bringán töltött idő, ebből nekem 4:25 óra tekerés.

Kedd:
Hát ez a fekete nap szegény Daninak, aki egész éjjel zenés-táncos mutatvánnyal múlatja az időt, ugyanis elkapott valami nyavalyát, egész éjjelét a fürdőszobában tölti, s reggelre annyira legyengült, hogy felkelni is alig tud. Gyors válságértekezlet, Gábor lesz a túravezető, s Danit én szállítom át a következő szállásra. A bringázókra ma csak 40 km vár, de amikor  busszal felérünk a 2211 méteren lévő Penserjoch nevű hágóhoz, akkor nem irigylem őket, mert valami brutálisan sokat kell egyfolytában feltekerniük, ráadásul végig látják maguk előtt, elérhetetlenek tűnő messzisségben a hágón magasodó hüttét. Úgy tűnik a hágó nagyon népszerű hely, egy sereg buszos és motoros turista időzik a parkolóban. Bevárjuk kis bringásainkat, természetesen most is Bödi érkezik elsőnek, majd nem sokkal utána Attila, Joe és legvégül András, akit Gábor terel fel a tetőre. Itt a már szokásosnak mondható evés-ivás-öltözködés, s leszáguldanak a fiúk a völgybe. Ma szállásunk Sarentino városka mellett van, szintén már Olaszországban, de még mindig osztrák stílusú házban és vendéglátókkal. Szerencsére a korai érkezés ellenére, összecsapnak nekünk egy kis hideg élelmet, aztán este jöhet a tészta sörökkel.

Szerda:
Dani már jobban van, de bringázni még nem akaródzik neki, így vállalja, hogy ő viszi a buszt, én pedig csatlakozom újból a bringásokhoz. Reggel a szokásos 9 órakor hiába várjuk a busznál a Bödi- András párost, csak nem akarnak jönni, majd 20-kor megjön András,  kisvártatva Bödi is, mire kiderül, hogy az előző este általam kifejtett, a reggeli és indulás között szükségesnek vélt pihenési időt túl komolyan vette, s 10 órára tette magában az indulás idejét. Kicsit morcosak vagyunk a várakozás miatt, ami 5 percen belül elmúlik, ugyanis szakadni kezd az eső, s elvonultát még a szállásunk eresze alatt ki tudjuk várni, így végül is hálásan pillogunk a későkre. Mindenki abszolút esőruhába bújik, s a csepegő eső ellenére az indulás mellett döntünk, hisz nem kevés hegy áll még lőttünk.

Amint elkezdünk felfelé mászni, az eső is eláll, durván párás az idő, vetkőzik is mindenki, majd ha már megálltunk, együnk egy kis szedret és szamócát alapon, falatozunk is egy ideig. Nem kell senkit biztatni, kezdenek a fáradtság jelei előjönni, egyre szívesebben áll meg a társaság öltözni, vetkőzni, enni, inni, fényképezni, persze ez azzal is jár, hogy az én lábaim egyre nehezebben bírják az álljunk meg induljunk el effektust, s néha rózsaszín köd ereszkedik a buksimra, de egész jól kezelem…kezdek gyakorlott túrázóvá válni, s levetkőzni az azonnal kússzunk fel egyben minden hegyre ingert. Gábor jó előre beharangozza, hogy megint sokat fogunk egyben mászni, s aztán még többet, az út közben egészen rossz lesz, a végére meg szinte mászhatatlan.

Hát ez csuda jó, egyelőre zsír új bitumenen haladunk, sőt annyira új, hogy éppen csinálják, s a bringát a hátunkra, a korlátot a lábunk közé véve kell felfelé haladni. Persze hamar véget ér a bitumen, jön egy olyan rázós út, hogy nem hiszek a szememnek, s még szegény kis Anthem a mesés rugózásával sem tudja feledtetni az érzést. Ezután kis kapu, s mögötte kezdődik az igazi köves mászás valami égi magasságba. Bödivel ismét ketten haladunk, a többieket nem is látjuk, de valahogy egyikőnk sem akar megállni, így egyben feltekerünk az égbe, ami ma 1973 méteren van, s ahol természetesen az elmaradhatatlan hütte vár. Hihetetlen egyébként, hogy micsoda helyes kis hütték vannak ezeken az elképzelhetetlen helyeken lévő csúcsokon. Van még egy elmaradhatatlan dolog mindenhol, és ezek a tehenek meg a lovak, de hogy azok tényleg mindenhol ott vannak, az vicc. Konkrétan a tehenek a legképtelenebb helyeken állnak előtted az úton, s udvariasan félre húzódnak a bringásoknak és gyalogosoknak majdnem minden esetben.

Jön a szokásos déli program, evés-ivás a hüttében, öltözködés, majd a jól megérdemelt lefelé száguldás…helyett Gábor előáll egy – a  későbbiekben igen nagy népszerűségnek örvendő – ötlettel, miszerint menjünk lefelé mindenféle kis „trail”-eken, mert túl unalmas a dózer úton leszáguldani egyben. Egy szónak is száz a vége, a fizikailag és szellemileg elfáradott tömegeknek nem jött be az ötlet. Na jó, tényleg nem csak lefelé mentünk, és tényleg volt tehénsz…rban bringázás, meg kövek között le-föl cipelés, de azért tényleg izgibb volt, mint dózeren száguldozni. Persze ez akkor hidegen hagyta az embereket, s kezdett megfagyni a levegő, de mire lincselés lett volna belőle, leértünk egy olyan gyönyörű, liliomokkal teli tóhoz, hogy ennél békebelibb tájat már festeni sem lehetett, nem is beszélve az odavezető meseerdőbeli utacskákról, így az ott elfogyasztott csokik hatására mindenki megenyhült.

Innen még gurultunk kicsit, most már tényleg lefelé, s megálltunk a Merano fölött magasodó hegytetőn, ahol egy templomtól lélegzetelállító látvány tárult elénk a völgyre s a városra, majd rövid nézelődés után valami félelmetes sebességgel száguldottunk le a városba, közben 1000 méter szintet leadva. Lent aztán kerestünk egy jó kis fagyizót, na meg sörözdét, kis pihizés után felkerekedtünk, hogy a már csak „nemmessze” lévő szállásunkra tekerjünk….ami persze még 13 km-re volt, s közben 200 métert fel is kellett mászni, hát mondhatom ezen a napon kicsit kinyuvadt a társaság, de sikeres megérkeztünk Rablá nevű településre, ahol a házikónk állt. Mindenkinek egy vágya volt, fürödni és pizzát enni, amit hamar meg is ejtettünk, aztán irány az ágy. Mai táv 49 km 1450 méter szinttel, bruttó 6:50 óra bringán töltött idő, ebből nekem 3:50 óra tekerés.

Csütörtök:
Reggel a szokásos indulás, Dani marad túravezető, Gábor pedig vállalja a busz vezetését tovább. Végre nem egy azonnal induljunk a meredek felfelén kezdés, hanem megyünk 6 km-t egy folyó mentén, s innen indul 20 km mászás. Azért ez így leírva elborzasztó, de valahogy addigra annyira megszokjuk a napi hosszú mászásokat, hogy már fel sem vesszük, amikor Dani sejtelmesen bemondja, hogy azért elég sokat fogunk felfelé menni. Elég sokat megyünk jó minőségű bitumenes úton, majd dózeren, de azért itt olyan dózerutak vannak, hogy nálunk némelyik betonos út is köszönhetne neki. Azért majdnem 1500 métert megyünk felfelé egyhuzamban, s egészen 2013 méterre felkúszunk. A mai napon feladom addigi megszokottnak mondható Bödivelelölhaladó pozíciómat, s Danival és Andrással haladok szinte végig felfelé a sor végén. András erre a napra már eléggé fáradtnak tűnik, de hősiesen kitart, főleg, hogy szamócát szedek neki útközben, megalakítandó swingerklubom elképzelésével szórakoztatom, Dani pedig a gyök2 és a Taylor sorok gyakorlati hasznosságával kapcsolatban látja el igen nélkülözhetetlen információkkal. Gyanítom Bandesz csak azért küzdött ezen a napon, hogy lekoptassa a két tudományos túravezetőt, de végül is célravezetőnek tűnt a foglalkozás, mert véget ér a hosszas mászás, s 1922 méteres magasságban tüneményes hütte vár minket mindenféle földi jóval.

Itt detektáljuk, hogy élharcosunk, Bödi feltehetően egy másik hüttét tűzött ki akaratán kívül célul, de szerencsére a mai technika segítségével hamar útba igazítjuk, s átszáguld a mellettünk lévő dombocskáról hozzánk. Teljes a csapat, elég hosszasan időzünk a napfényben, de muszáj felkerekedni, mert még csak féltávnál vagyunk, s még mászás is vár reánk. Innen egy olyan gyönyörű, kőrengetegen vágunk át, hogy mindenki el van ájulva tőle, felérünk egy hatalmas, kietlen fennsíkra, ami tele van az udvariatlanabb fajtából való tehenekkel, néha határesetnek tartom, hogy nem egyenesen lelökni akarnak az ösvényről, de egyszerűen csak birkák…na jó, bambák. Ez a mai legmagasabb pontunk, de innen azért még lefelé is akad pár vicces-tolós rész. Mire megpillantjuk a messzeségben a tavat, amihez közel lesz a szállásunk, jócskán fáradt a társaság, így aztán a végén igen enyhén emelkedő betonos útnak már a látványától is frászban tör ki mindenki. Szerencsére egy útszéli legelő locsoló mindenkit felfrissít, de Dani nyom egy olyan sprintet felfelé, hogy attól még az életkedvünk is elmegy  Azért hamar leereszkedünk St.Walburgba, ahol az eddigi legjobb szállásunkat foglaljuk el. Bandesz és Joe még masszőrt is találnak maguknak, amitől a további napokra remélik a feltámadást.
Mai táv: 46 km 1970 szinttel, bruttó 7:00 óra bringán töltött idő, ebből nekem 4:05 óra a tekerés.

Péntek:
Ma a reggeli olyan bőséges és kívánatos, hogy újra feltámad mindenki kedve, s ismét mosolyogva vágunk neki a mai etapnak, ami ismét egy nagyon rövid sík rész után azonnal emelkedni kezd. Már szokásosnak mondható, hogy először bitumenes úton, majd dózeren folytatjuk utunkat, töretlenül kúszva felfelé, szerencsére most csak egy rövid 12 km-es mászás vár ránk, azonban ennek az utolsó pár kilométere jócskán tartogat meglepetéseket. Olyan köves és keskeny az út, hogy rendesen kell tolni, vagy le-föl ugrálni a bringáról, mert azért bátrak vagyunk és ügyesek, csak nem mindenhol sikerül feltekerni. Mindenki abszolválja ezt a részt a saját tempójában, közben áthaladunk mai legmagasabb pontunkon is, ami 1980 méteren van. Még csak a táv egyharmadánál járunk,a mászások legnagyobb része elvileg megvolt, de azért még van hullámvasút rendesen, sőt jön egy hihetetlenül gyökeres és köves szakasz, amitől én odavagyok. Attól eltekintve, hogy sikerül egy gyanúsan büdi, óriási pocsolyában mindkét hófehér cipőmet  bebarnítani, sikítok a gyönyörtől, a kis Anthem úgy kúszik fel bármilyen gyökéren, hogy még elhiszem, állati jól tudok bringázni.

Eltart egy ideig ez a szakasz, mindenki baromira élvezi, de még annál is jobban, amikor megérkezünk aznapi cuki hütténkhez 1800 méteren. Itt Gábor is csatlakozik hozzánk, aki szemből feljött a szállásról, hogy együtt tekerjen le velünk. Innen van még meglepetés, olyan helyeken megyünk, ahol fel és le is csak tolni lehet néhány helyen a bringát, de hamar letudjuk ezt is, hogy most már tényleg csak lefelé kelljen mennünk, Az  utolsó 10 kilométeren betonon száguldunk lefelé egészen addig, amíg meg nem pillantjuk a hatalmas zöld tó partján lévő kis városkát, Revo-t, ahol aznapi szállásunk lesz. Begurulunk a centrumba, megkeressük kis szállodánkat, s konstatáljuk, hogy még nyugodtan bringázhattunk volna pár órát, mert itt még délután 4-kor is olyan kihalt minden, mintha kiürítették volna a várost, Hiába az olaszok tudnak élni, szerencsére a hotel aljában lévő vendéglős néni megszán minket, s készít egy kis hideg élelmet a megfáradtaknak.

Közben érkezik 3 osztrák csávó, s egyikük igen csak sántít, a legközelebbi kórházat keresik. Gábor gálánsan felajánlja segítségét a szállításhoz, mert csak a következő városban van orvosi ellátás. Késő este, mire visszaérnek, a csávónak „csak” izomszakadása van, de nem tud tovább bringázni. Hamar kész az új haditerv, 3-mal bővül a létszámunk, ők is megszállnak ott, s mivel nekik is Riva del Garda a végcél, a két járóképes csatlakozik hozzánk bringázni tudókhoz, a sebesült pedig felcsap a busz utasának. Este még iszonyatos vihar csap le a városkára, ami abból a völgyből érkezik, amerre másnap tartunk. Eső nem sokáig esik, de a szél, s a villámok annál hevesebbek, legalább lehűl kicsit a levegő, úgyis túl melegünk volt már. Mai táv: 41 km 1270 méter szinttel, bruttó 6:35 óra bringán töltött idő, ebből nekem 3:25 óra a tekerés.

Szombat:
Utolsó előtti nap, cél Madonna di Campiglio, kibővültünk a két új fiúval, állítólag nagyon lájtos kis tekerés lesz, csak a végén kell kicsit mászni, addig bringázgatunk a folyó melletti völgyben, meg ilyenek. Na, persze, már az gyanús volt, hogy annyit gurultunk lefelé, mint máskor a végén. Közben nekem valami nagyon fura tekerés közben, de hatalmas technikai érzékemmel nem tudok rájönni, mi lehet a baj. Annyit nyafogok miatta, hogy azért megállunk, kiderül az egyik láncszem elszakadás előtti utolsó pillanatait éli, hát gyors javítás, kap egy szép kis patentszemet a láncom, s máris vidáman tekerhetek tovább. 20 km-t megyünk tényleg szinte síkon, majd Monclassico mellett be az erdőbe, s kezdődhet a mászás.

Eleinte itt is egy folyócska mellett haladunk, nagyon párás az idő, alig kapunk levegőt, meg is állunk párszor nézelődni, főleg mert keresztezzük párszor a patakot, s klassz kis vízeséseket látunk. Aztán egyszer csak a semmiből égdörgés, villámlás s pár pillanaton belül szakadni kezd az eső. Bebújunk egy fa alá, mindenki magára kapja az esőruhákat, s megyünk tovább. Éppen a legmeredekebb részeken kell felcaplatni, mókuskerékben, szakadó esőben megint elgondolkodom, hogy nooormális vagyok-e, de arra jutok, hogy igen. Még ebben az esőben is igen élvezem az erdőt, a felettünk és mellettünk magasodó hegyeket, a néha felbukkanó tavacskákat, a hihetetlen színeket s egészet…még akkor is, ha néha már fáj felfelé menni. Az eső szerencsére nem túl kitartó, kis idő után eláll, megint párás meleg vesz körül minket, megállunk málnázni, majd haladunk tovább.

Erre a napra azért már kezdett tiltakozni a fájós lábam és fenekem rendesen, meg is kell állnom miatta néha, de hát úgysem jön a helikopter, úgyhogy mindig tovább indulok. A cél előtt 10 km-re még találunk egy bájos hüttét, ahol menüt is adnak, senkit nem kell biztatni, megállunk falatozni, sörözni, napozni, majd legurulunk Madonna di Campiglio-ban lévő szállásunkra. Azért a végére Dani még beletesz egy izgis részt, letérünk a dózer útról, s nyomunk egy lájtosabb DH-t, amit mindenki nagyon élvez. Hamar megérkezünk, így egy gyors tisztálkodás és fetrengés után bőven van idő a városka felderítéséhez, ami egy klasszikus síparadicsom központja, szemlátomást őslakosok nincsenek is, ilyenkor is csakis vadiúj túrabakancsban villogó turistákkal van tele. Őszintén szólva a táv rövidsége ellenére én ezen a napon már nagyon fáradtnak éreztem magam, de aztán az esti pizza és séta egész jót tesz neki, viszont iszonyat gyorsan lefekszem, s elalszok.
Mai táv: 38 km 1450 szinttel, bruttó 5:05 bringán töltött idő, ebből nekem 2:45 óra tekerés. (Ebből látszik, hogy erre a napra azért már jócskán megnövekedett a megállások, pihizések ideje.)

Vasárnap:
Erre a napra Gábor vállalja a társaság vezetését, Dani pedig leviszi a buszt Riva del Gardába, hogy onnan jöjjön szembe velünk bringával. Továbbra is velünk tart a két osztrák fiúcska, akik szemlátomást nagyon élvezik, hogy hozzánk csapódtak. Ahhoz képest, hogy utolsó nap, elég hosszúnak ígérkezik, 70 km-t jósolnak derék vezetőink. Az elején egy kis sík, majd gurulás, s ezután egy 10 km-es szép kis mászás. Itt elérünk egy gyönyörű fennsíkon lévő tavacskához is, ahol körös-körül 2000 feletti hegyek magasodnak, s itt elkap egy jó kis zápor is bennünket. Szerencsére éppen csak annyira, hogy bőrig ázzunk, de ne fázzunk, így az iszonyat meredek, hosszú tolós részen már izzad a homlokunk jócskán, mire felérünk. Felérünk a nap legmagasabb pontjára, 1860 méterre, de még gyalogosan is kemény teljesítmény, olyan helyeken kell felküzdeni magunkat néhol. Látunk siklóernyősüket is, Gábor megállapítja, hogy nagyon tuti kis starthelyeket lát, majd öltözködünk, s elindulunk lefelé.

Hosszas lejtőzés után megpillantunk egy vendéglátó egységet az út szélén, ahol már gyalogos turisták is vannak szép számmal, s lévén ebédidő, meg is állunk egy jó kis tésztára, s persze az elmaradhatatlan sörökre. Közben sötét felhőket látunk a hátunk mögött közeledni, így az indulás mellett döntünk, s úgy alakul, hogy ezután a lefelé menet közben szinte mindvégig a felhő alól száguldunk ki, látjuk, amint mögöttünk már szakad a eső, de mi mindig éppen megússzuk, majd legalább 1 órás üldözés után elhagyjuk az esővel fenyegető részt. Itt jó darabon haladunk sima autóúton, közben megérkezik szemből Dani is, s velünk folytatja az útját a tóhoz. Egy idő után visszatérünk az erdőbe, s itt azért még várnak ránk jó kis mászások, meg is lepődünk, mert mindenki már csak arra tud gondolni, hogy tulajdonképpen csak le kellene gurulnunk a tóhoz. Az utolsó 25 kilométeren még sikerül 400 méter szintet másznunk, úgy látom az arcokon, hogy itt már senkinek nem őszinte a mosolya, de azért amikor fentről megpillantjuk először a Garda tavat, akkor mindenki felvillanyozódik.

Találunk egy klassz sziklát, ahonnan látszik a tó, különböző csoport és egyéni fényképek készülnek, s innen már tényleg csak száguldás le a városba. Azonnal a tó partjára tekerünk, s leülünk az első lehetséges helyen, hatalmas fagyi kelyheket, kávékat és söröket fogyasztunk el. Az osztrák fiúcskák hálájuk jeléül vendégül látnak minket, aztán megkeressük a helyi szabad strandot, ami tömve van emberekkel a 35 fokos kánikulának köszönhetően. Mi nem zavartatjuk magunkat, bringás ruhában mindenki fürdőzik egyet, aztán megkeressük a buszt, bepakoljuk a bringákat, cuccokat, öltözünk, s büszkén, de azért egy kis szomorúsággal elindulunk haza.
Az utolsó nap távja: 65 km 1900 szinttel, bruttó 6:45 bringán töltött idő, ebből nekem 4:00 tekerés. (mivel a végére lemerült az órám, az adatok becsültek, de igen közel járnak a valósághoz)

Hajnali 4-re érkezünk vissza, mindenki fáradt, de igen elégedetten térünk haza szerintem. A távot mindenki teljesítette, senki nem adta fel közben, komoly sérülés sem történt, egy-két bukfenc volt, de ez szinte kötelező ekkora távolság alatt.

Nagy tanulság volt számomra, hogy a hegyekkel nem lehet szórakozni, az eső nagyon gyorsan jön, s 2000 közeli magasságokban igen hirtelen le tud hűlni az idő. Az első napi fázós bringa után minden nap csomagoltam magamnak váltás aláöltözetet, esőkabátot, vastagabb felsőt, térdet, lábszárat, sisakvédő sapit, s váltás kesztyűt. Ezek egy kis 10 literes Vaude hátizsákban elfértek, s mellettük még a magammal vitt csokik, energiaszeletek, s gélek is. És ez itt nem a reklám helye, de aminek a legnagyobb hasznát vettem, s aminek megvásárlásáért igen áldottam kis eszemet, az az Endura MT 500-as rövid nadrág, aminek esőállósága többször bebizonyosodott, s igencsak jól jött, hogy nem ázott át a fenekem, s nem kellett vizes betétben ülnöm néha 5-6 órát. Ezen felül a szélálló s vízálló kesztyű is elhagyhatatlan egy ilyen túrán.

Szívem szerint jövőre ugyanott… de még inkább mostantól telepített túravezető lennék az Alpokban:)

AlpinBike Cross Alps 2012 from BikeClimbFly on Vimeo.

2013-ban Te is részese lehetsz az élménynek részletek ITT!