Nehéz szívvel hagyjuk el Otorohangát, ahol csodálatos napokat töltöttünk. Úgy számoljuk, hogy estére elérjük a nyugati partvidéket, majd onnan további egy nap alatt a híres Taranaki hegyet.
A legbánatosabb hegyisten – Taranaki.
Taranaki legendája
Egy maori monda szerint a hegyistenek egykor mind az Északi-sziget közepén éltek a Taupo tó körül. 4 fiú hegy (Taranaki, Tongariro, Ngauruhoe, Ruapehu) ölelésében állt a gyönyörű lány hegy – Pihanga. Mind a négy hegy szerelmes volt a csodálatos Pihangába, de Taranaki és Tongariro elvakultságukban egymásnak estek közös szerelmük kegyéért. Az óriási csatát földrengések kísérték, Tongariro végül feje elvesztése ellenére is győztesen került ki a harcból. Egyes törzsek szerint saját maga tépte le a fejét, és azt vágva Taranakihoz sikerült legyőznie riválisát. A leszabott fej egyenesen a Taupo tóba gurult, és ez a mai Motutaiko sziget.
Gyönyörű, díszlet-szerű tájakon haladunk a nyugati partvidék felé.
Taranaki nem bírta elviselni a vereséget, szerelmi bánatában nyugatra menekült, miközben óriási árkot szántva létrehozta a későbbi Whanganui folyó medrét. Végül a szépséges Pouakai vidéken lelt nyugalomra, noha egyes elméletek szerint Pouakai csapdába csalta, és a mai napig fogva tartja a csalódott hegyet. Mai napig úgy tartják, hogy amikor a felhők közt nem látjuk a csúcsot, Tongariro könnyek közt búslakodik Pihanga után. Mivel a hegynek óriási spirituális jelentősége van, a turistákat megkérik, hogy ne lépjenek fel a 2518 méter magas közvetlen csúcsra, ne sátrazzanak, ne egyenek, és főleg ne végezzék el szükségleteiket a csúcs környékén.
Az Awakino folyó szurdoka felülnézetből. Káprázatos, de hol fogunk itt sátorozni?
Hát így tisztelik ezek a vademberek a természetet. Gyönyörű monda, mi elhisszük hogy így történt, alig várjuk, hogy megpillantsuk a bánatos hegyet. Csodás tájakon, páfrányerdők és vad folyók völgyében visz az út. Ez már tényleg „gyűrűkurás” díszlet, sűrűn kapkodjuk a fejünk jobbra-balra. A térkép szerint jelzett kilométer alapján már el kellett volna érnünk az óceánt, de mi még mindig az Awakino folyó által vájt völgyben tekerünk. Kezd egyre sötétebb lenni, a szurdokban pedig nem sok esély van letáborozni. Tök sötét van már, mire találunk egy parkoló szerű helyet, ahol tanácstalanul találgatjuk mit ronthattunk el, hol töltsük az éjszakát? Pár perccel később az erdő felől felbukkan egy autó, és a sofőr megkérdezi segíthet-e? Menjünk be az erdei úton, és kb. egy kilométerre találunk egy tisztást ahol felverhetjük a sátrat. Kicsit bizalmatlanul indulunk a vaksötét erdőnek, ráadásul elég meredek emelkedőn kell felkapaszkodni, de nincs jobb ötletünk. Rálelünk a tisztásra, hullafáradtan állítjuk fel a sátrat, nem törődünk a kötelek kifeszítésével. Elalvás előtt még kicsit agyalunk, vajon visszajön-e az ember kirabolni, vagy talán meg is enni minket – de nem lesz semmi baj nyugtatom Kingát.
Próbálnánk fürödni, de az itteni tengerpartok nem a strandélményről szólnak.
Ezt a helyet ajánlotta a szigorú külsejű maori. Szerintem ötcsillagos, de a Trivagon hiába keresnétek..
Szerencsére ő nem látta az autó sofőrjét, én viszont percekig beszélgettem a széttetovált fejű, testdíszekkel sűrűn benőtt maorival, aki európai szemmel nem éppen bizalomgerjesztő segítség. Persze három másodperc alatt elalszunk a fáradtságtól, majd lesz valahogy. Ha már vacsoraként kell végeznünk, legalább szép helyen leszünk tálalva. Reggel kíváncsian cipzárazzuk ki a sátrat, fogalmunk sincs milyen helyen töltöttük az éjszakát. Lélegzetelállító látvány tárul elénk. Páfrányligetek borítják a völgyet, csodálatos hegyek vesznek körül minden irányból. Ámulat. Most már megadom Kingának megmentőnk személyleírását, és újabb strigulát húzhatunk a „zord külső meleg szívet takar” című képzeletbeli rubrikánkba.
Próbálnánk fürödni, de az itteni tengerpartok nem a strandélményről szólnak.
Egy hét szívás
Elbizonytalanodva folytatjuk az utat, de hamarosan előbukkan az óceán, pontosabban a Tasmán-tenger. Tehát mégsem tévedtünk el. Mokauban megtaláljuk a kempinget, ahol kiderül a turpisság: sajnos a térképen rosszul tüntették fel a távolságot. Nem sok az egész, maximum 20 kilométert tévedtek, de biciklivel néha már ez is elég a pánikhoz. Most komolyan, ezek után hogy merjünk előre tervezni? Az előző éjszaka után nem kockáztatunk, maradunk a kempingben. Itt a tengerparton amúgy is erősebben fúj az eddig sem kispályás szél, no meg Kinga nyaka sem sokat javult az elmúlt napokban, így inkább egy laza, nézegetős, napot tartunk. Próbálunk fürödni is, de a hullámok ereje, valamint a víz hőmérséklete sem nevezhető ideálisnak. Mondjuk úgy, megmártózunk.
A helyiek sem lubickolni járnak a tengerpartra.
Mokauból végig szembeszélbe tekerünk Waitaráig, ráadásként megmászunk egy kisebb hegyet is. Waitarában kellemes meghívásban van részünk, egy tanárnő invitál a gyerekekkel való közös grillezésre a tengerparton. Örömmel fogadjuk a váratlan, esti programot, de valahogy csak sikerül lekésnünk a partit. Félreértettünk volna valamit? Áááá. Mi? Soha!
Óvatosan megmártózunk, de ennél sokkal vizesebbek nem leszünk a Tasmán-tengertől.
Mellettünk már megágyaztak páran a lakóautóikban, amely népszerű formája a kempingezésnek Új-Zélandon. Irigykedve nézzük őket, mert a hurrikánszerű szélben nem lesz könnyű sátrat állítani. Szívem szerint a sátrat is lezárnám a biciklikkel együtt valami óriási fához. Éjszaka sem csillapodik a viharos idő, de imáim meghallgatásra találtatnak weta ügyben. Nem az óriás fajtából, de így is elég nagy, hogy Kinga sikítva meneküljön a gyönyörű rovar láttán. Felemelő látvány, köszönöm minden istennek és hegynek a segítséget.
Imáim meghallgatásra találtak – egy „hús-vér” weta. Hát nem gyönyörű??!!
Másnap sem haladunk sokat, de legalább megpillantjuk őszentségét, a legendás Taranakit. Megmutatja magát felhők nélkül is, talán érzi az őszinte csodálatot részünkről. Következő állomásunk New Plymouth, ahol zárt boltok és ünneplő tömeg fogad. Persze nem ránk vártak, de így is jól érezzük magunk Új-Zéland nemzeti ünnepén, a Waitangi napon. Waitangi a város neve, ahol 1840-ben a maorik és a britek megegyeztek az ország gyarmatosításáról. Optimistábbak Új-Zéland megalakulását ünneplik február 6-án. Csak nekem fura, hogy Új-Zéland a mai napig alkotmányos monarchia, uralkodója pedig a jó öreg II. Elizabeth királynő? Nem szeretnék politizálni, hiszen az itt élők láthatólag nem szenvednek az országukat sújtó államfőktől, vidáman ünneplik egykori hódítóikat. Megkockáztatom, többen ismerik a hegy legendáját, mint gyarmatosításuk történetét. Irigylésre méltó életfilozófia úgy 18000 kilométerre tőlünk. Nem lehetne importálni? Tudom a választ, nem lenne rá igény..
Fehérek és maorik kézfogása egy zászlón Új-Zéland nemzeti ünnepén, a Waitangi napon.
Egy Okato nevű kisváros játszótere mellett éjszakázunk, tökéletes kilátással Taranaki hegyistenre. Reggel végre szélcsendben indulunk, de nem tart sokáig. Emelkedők, szél, eső, még erősebb szél, domb, eső, szél majd még erősebb szél! Ilyen körülmények között kimondottan büszkék lehetünk a 83 kilométeres napi teljesítményünkre. Hawera kempingje nyújt menedéket két éjszakára, hogy teljesen értelmetlenül újra nekivágjunk egy időjárás uralta napnak. 30 kilométert sikerül tekerni pár óra alatt, de az orkán erejű szél sokszor veszélyessé teszi az úton maradást.
Nem akarom túldramatizálni, de a csúcsot eltakaró felleg nem egy jobbról-balra haladó emberfejű alakot formál? Taranaki siratja Pihangát, miközben egy felhővel takarja el könnyeit.
Patea a következő város, kénytelenek vagyunk fedezékbe vonulni. Soha nem gondoltam volna, hogy egy világ végi kisvárosban pillantom meg életem legmeggyőzőbb leletét a földönkívüliekről. Nincs felcímkézve, semmilyen felirat nem magyarázza a kiállított fejet, de minket nem evilági teremtményre emlékeztet. A kempingben találkozunk egy francia biciklis párral, akik utánfutón viszik a pakkjaikat. Délről tartanak Auckland felé, őket bezzeg repíti a hurrikán. Az előrejelzés szerint nem várható javulás a következő napokban, a Déli-szigetre viszont kifejezetten szép napokat jósolnak.
Itt találkozik a Patea folyó és a Tasmán-tenger. Mit mondjak, ennél szebb és jobb időben is találkozhatnának…Nyár kellős közepe van az ég szerelmére!!!
Kinga sokkal okosabb nálam, nagy nehezen sikerül meggyőznie a tömegközlekedés ésszerűségéről. Ragaszkodva a tekeréshez sajnos csak vesztegetnénk a drága időnket, busszal pedig egy nap alatt Wellingtonba érhetnénk. Bűnös, eretnek gondolatok ezek egy kétkerékkel gondolkodónak, de sajnos igazat kell adnom Kingának.
- Legfeljebb nem mondjuk el majd senkinek, jó?
- Persze Zolikám, soha senki nem tudja meg.
Vadkempingünkből irigylésre méltó kilátás tárul a Taranaki hegyre.
Folytatás nemsokára, addig is a túraleírás első része itt, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik itt, a hatodik pedig itt olvasható.
További info Horváth Zontánról itt, a Fotozoo oldal pedig innen elérhető. Horváth Zoltán korábban a Bikemag-ban megjelent japán túrabeszámolója itt olvasható.
