Salzkammergut Trophy 2026 – Nyolc évvel később, két és fél órával gyorsabban

2018-ban egyszer már teljesítettem a Salzkammergut Trophy leghosszabb távját. Nyolc évvel később újra nekivágtam a több mint 200 kilométeres, 7000 méternyi szintemelkedést tartalmazó alpesi MTB-maratonnak. Közben sok minden megváltozott: a pálya, a bringám, az edzésmódszereim és talán én magam is. Bár ez utóbbiban nem vagyok teljesen biztos, hiszen kell egyfajta őrültség ahhoz, hogy az ember benevezzen az A távra.

Borongós idő, szürkeség, felhőbe burkolózó hegycsúcsok, 14 fokos, párás levegő. Akár egy október közepi reggelt is jellemezhetnénk így, csakhogy ez a látvány 2026. július 18-án, a Salzkammergut Trophy rajtjánál fogadott bennünket.

- Hirdetés -

Ha kíváncsi vagy, milyen volt a Salzkammergut Trophy 2026-os kiadásának leghosszabb távja, akkor olvass tovább!

Sziasztok! Ismét egy Salzkammergut Trophy-beszámolóval jelentkezem. 2018-ban már egyszer sikerült teljesítenem ezt a nem mindennapi kihívást, most pedig, nyolc év elteltével ismét az az elvetemült gondolatom támadt, hogy nekivágok az A távnak.

Nyolc év alatt sok minden megváltozott

Mivel a 2018-as teljesítés nehézségei és fájdalmai azóta jótékonyan a feledés homályába merültek, készen álltam arra, hogy ismét megtapasztaljam, milyen kihívásokat tartogat egy 201,9 kilométeres, 7020 méter szintemelkedést tartalmazó mountainbike-maraton.

Az előző teljesítésem óta persze elég sok minden történt. Rengeteg tapasztalatot, kilométert és edzésórát gyűjtöttem, ugyanakkor volt egy körülmény, ami nem feltétlenül mellettem szólt: 2022 óta egyre kevesebbet ültem mountainbike-on, és fokozatosan a gravelkerékpározás, illetve a gravelversenyzés került előtérbe.

Így állt elő az a kissé furcsa helyzet, hogy bár az elmúlt években montival is sikerült begyűjtenem néhány számomra kifejezetten értékes eredményt – például a 2024-es Hungarian Divide féltávjának második helyét vagy a 2025-ös teljes táv hatodik helyezését –, klasszikus MTB-versenyen utoljára 2023-ban álltam rajthoz.

Ráadásul egy egészen furcsa helyzet is előállt: bár 2009 óta folyamatosan volt egy edző- és egy „ünneplős” montim, 2025 augusztusának végétől legalább három hónapon keresztül egyetlen mountainbike sem állt a rendelkezésemre.

Ezt a hiányosságot aztán sikerült orvosolnom, és összeépítettem egy kifejezetten Salzkammergut-kompatibilis bringát. A felszerelés tehát végül összeállt, de a montizással töltött idő hiányát már nem lehetett ilyen gyorsan bepótolni. Ez a pályán megjelenő új, technikás szakaszok némelyikén azért okozott némi nehézséget.

A verseny közben ráadásul óhatatlanul is összehasonlítottam mindent a 2018-as élményekkel. Bár az útvonal azóta jelentősen megváltozott, mégiscsak ugyanarról az eseményről, ugyanarról az A távról beszélünk.

Nyolc évvel korábban 15 óra 40 perc 43 másodperc alatt sikerült célba érnem. Az idei verseny egyik nagy kérdése tehát az volt, hogy a közben megszerzett tapasztalatok és az alaposabb felkészülés mennyit érnek majd a hegyek között.

Egyetlen monti minden feladatra

Miután kiürült a montis raktáram, arra gondoltam, hogy ezúttal egy olyan bringát építek, amely edzésre és vasárnapi „ünneplős” kerékpárnak is megfelel. Hiszen most már közel sem montizom annyit, mint korábban, így nem sok értelmét láttam annak, hogy külön versenygépet és edzőbringát tartsak fenn.

Valahová a kettő közé szerettem volna belőni az új montit: egy olyan gépet akartam, amit bármikor, bárhol szívesen bevetek, ugyanakkor a fenntartása sem jelent különösebb gondot.

Így esett a választásom egy alumíniumvázas Superior XP 939-re, amit aztán némileg a saját ízlésemhez és igényeimhez igazítottam. A cél egy könnyebb, valamivel agresszívebb és jobban kezelhető kerékpár összeállítása volt.

Maga a váz természetesen maradt, de kicseréltem a kormányt, a nyeregcsövet, a teleszkópos villát, a kerekeket és a gumikat. A hajtásrendszerhez nem kellett hozzányúlni, hiszen az már gyári állapotában is teljesen korrekt volt.

A végeredmény egy felső-középkategóriás alumonti lett, amely 11,4 kilogrammos, menetkész tömegével teljesen megfelelő választásnak bizonyult erre a hosszú napra.

Összehasonlításképpen, 2018-ban egy nagyjából 10,8 kilogrammos karbon merevfarúval indultam, XT 2×11-es hajtással, karbon kormánnyal és nyeregcsővel. Idén alumíniumváz, XT 1×12-es hajtás és valamivel nagyobb tömeg jutott.

A kerékpárt a lehetőségekhez mérten igyekeztem a mászásokra optimalizálni, hiszen egy ilyen alpesi maratonon az ember az idő jelentős részét mégiscsak felfelé haladva tölti. Ennek megfelelően hátra egy 2,35-ös Schwalbe Thunder Burt, előre pedig egy 2,4-es Schwalbe Rick XC Pro került.

A választásnál elsősorban a gördülési ellenállás és a megfelelő kapaszkodóképesség közötti kompromisszumot kerestem. Azt már előre tudtam, hogy egy ilyen gumipárosításnak lehetnek korlátai a technikás lejtőkön, de összességében a mászásokon és a gyorsabb szakaszokon vártam tőle a legtöbb előnyt.

Felhők, régi ismerősök és egy hajnali rajt

De kezdjük is a verseny történetét!

Csütörtökön utaztam ki Bad Goisernbe, és már aznap világosan látszott, hogy az Alpok fölött masszív felhőzet gyülekezik, a hegyek között pedig záporok és zivatarok kergetik egymást.

Ez persze egyáltalán nem szegte a kedvemet, hiszen az előrejelzések szerint Bad Goisernben és környékén a következő napokban nem kellett jelentős mennyiségű csapadékra számítani. Az viszont már ekkor biztosnak tűnt, hogy a 2018-as versenyen tapasztalt, tomboló kánikulától ezúttal nem kell tartanom.

Az előrejelzett 15–25 fokos hőmérséklet kifejezetten kedvezőnek ígérkezett számomra. Egy ilyen hosszú versenyen ugyanis rengeteget számít az időjárás és a hőség helyett egy kellemesen hűvös nap nemcsak komfortosabbá, hanem jóval könnyebben teljesíthetővé is teheti a kihívást.

Pénteken aztán következett a szokásos verseny előtti teendők sora. Megtörtént a bringa ellenőrzése, átvettem a rajtszámot és a rajtcsomagot, felkerült a rajtszám a kerékpárra, és fejben is igyekeztem ráhangolódni a másnapi kihívásra.

Természetesen néhány ismerőssel is sikerült összefutnom, hiszen a KLND csapata hatalmas létszámmal képviseltette magát a Salzkammergut Trophy különböző távjain. Így aztán rengeteg bringás cimborával találkozhattam.

Közülük volt olyan is, akivel egymáshoz közel szálltunk meg, így megbeszéltük, hogy másnap reggel közösen, egy autóval érkezünk a rajthoz a hegy túloldaláról.

Szombat hajnalban korai reggeli, táskapakolás, guminyomás-ellenőrzés, majd a felszerelés utolsó átnézése következett. Nem sokkal később már duruzsolt is az autó motorja az apró osztrák hegyi szerpentineken, hiszen nagyjából 20 kilométerre szálltunk meg a rajtközponttól.

Mire Bad Goisernbe értünk, már kezdett pirkadni, de a felhős égbolt miatt még viszonylag sötétbe burkolózott a táj.

A rajthoz érve Elek Ádámmal szerencsére hamar kiszúrtuk Jurászik Norbit, aki egészen jó helyen, nagyjából a mezőny első harmadában várakozott. Mi pedig jó magyar módjára, a kordonon keresztül már be is pattantunk mellé.

Innentől némi csevegés, pacsizás és bratyizás következett, aztán pontban öt órakor eldördült a rajtpisztoly, fellobbantak a lángok, és nekivágtunk az aznapi kalandnak.

Az első mászás: ezúttal nem hagytam, hogy vigyen a tömeg

Az első mászást tudatosan visszafogott tempóban igyekeztem teljesíteni. Emlékeztem ugyanis arra, hogy 2018-ban, bár akkor sem éreztem erősnek a kezdést, de végül igencsak tempósra sikerült az első emelkedő. Persze nem szándékosan, egyszerűen vitt magával a tömeg.

Ezt a hibát idén már nem akartam elkövetni. Inkább kihúzódtam a mezőny szélére, és a saját, számomra kellemes tempómat tartva igyekeztem abszolválni az első, egyben az egyik leghosszabb mászást.

Ebben Jurászik Norbi és Elek Ádám is társam volt, hiszen ők sem siették el a kezdést. Első teljesítőként még nem igazán tudhatták, mire számíthatnak a verseny hátralévő részében. Ez a taktika később számukra is kifejezetten hasznosnak bizonyult, hiszen mindketten bravúros idővel, komolyabb problémák nélkül teljesítették első alkalommal az A távot.

A számokból is látszik, mennyire másképp kezdtem a két versenyt. A 2018-as első mászás nagyjából 71 percig tartott. Idén valamivel lassabban, nagyjából 74 perc alatt értem fel, persze a pálya nem teljesen ugyanaz volt.

Vagyis az első hegyen nagyjából három percet veszítettem a nyolc évvel korábbi önmagamhoz képest. Ezzel azonban egyáltalán nem volt problémám, hiszen pontosan ez volt a terv.

Mire felértünk a hegytetőre, már alaposan bemelegedett lábakkal, kellemes 14 fokban és jó hangulatban indulhattunk neki az első gurulásnak. Ekkor már a lábaim állapotából, a pulzusomból és a leadott teljesítményből is azt éreztem, hogy ha ezt a napot nem rontom el valamilyen technikai problémával, akkor ebből bizony kifejezetten jó verseny kerekedhet.

Az első lejtőn az is gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a bringát sikerült jól összeraknom. Kifejezetten jó tempóban száguldottam lefelé a kétnyomos sóderes úton, és bár a hátsó Thunder Burt időnként hajlamos volt egy kicsit megcsúszni, összességében nagyon elégedett voltam a gumiválasztással.

Ha a mászásokon nyert előnyöket és a lejtőkön vállalt kompromisszumokat együtt néztem, úgy éreztem, sikerült megtalálnom a megfelelő egyensúlyt.

Saját tempó, gyors frissítések és egyre technikásabb lejtők

A második mászásra Ádám és Norbi még utolértek, ekkor azonban már egyre inkább elkezdtem a saját tempómat menni. A kanyarokat, lejtőket, enyhén lefelé vezető szakaszokat és kisebb bukkanókat is kevesebb fékezéssel, nagyobb lendülettel vettem. Így aztán aznapra sajnos elváltak útjaink, és legközelebb már csak a célban találkoztunk.

Az első frissítőpont az 50. kilométernél várt ránk. A 2018-as teljesítés során itt már igencsak figyelnem kellett a szintidőre, idén azonban ilyesmiről szó sem volt. Két-három perc alatt letudtam a frissítést, a kulacsaimba ismét szénhidrátban gazdag ital került, és már indulhattam is tovább.

A frissítés egyébként az egész nap során az egyik legjobban működő része volt a versenyemnek. Korábban egy ilyen hosszú távon már többször megtapasztaltam, milyen az, amikor az embernek az energiahiánnyal vagy az étkezés körüli problémákkal is meg kell küzdenie. Ezúttal azonban sikerült folyamatosan biztosítanom a szükséges energiát, így nem volt olyan pont, ahol az éhség vagy egy komolyabb eléhezés miatt kellett volna visszavennem a tempóból.

A pálya középső szakasza a szintrajz alapján valamivel jellegtelenebbnek tűnt, mint nyolc évvel korábban. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy ne tartogatott volna izgalmakat. A lejtőkön ugyanis több helyen köves, technikás single trailek váltották fel a korábbról ismert, egyszerűbb szakaszokat, így a lefelék jóval nagyobb kihívást jelentettek, mint 2018-ban.

Talán valahol itt fordult meg először a fejemben, hogy bizony jól jönne alám egy összteleszkópos monti, és talán még egy dropper nyeregcsőnek is lenne létjogosultsága. Mindkettő segíthetett volna abban, hogy gyorsabban és magabiztosabban haladjak ezeken a technikás lejtőkön.

Ez már csak azért is érdekes, mert a hazai MTB-maratonokon korábban soha nem éreztem szükségét egyiknek sem.

A technikás részek közül igazán emlékezetes maradt a Törl Trail. A nedves, köves ösvényen már néhány méter után világossá vált, hogy ezúttal nem fogok hősködni. A hegyimentők is készenlétben voltak, a sziklákon ülve, légi mentéshez használható hordággyal felszerelkezve.

Nagyjából öt métert sikerült kerékpáron megtennem, mielőtt úgy döntöttem, hogy a továbbiakat inkább gyalog abszolválom.

Száraz körülmények között ez valószínűleg kifejezetten élvezetes szakasz lett volna, de vizes köveken, egy merevfarú montival, ennyi megtett kilométer után nem láttam értelmét a felesleges kockázatvállalásnak.

Két nagy mászás a verseny végére

A középső szakasz teljesítése után az időjárás is egyre kellemesebbre fordult, a hőmérséklet már huszonkilenc fok környékén járt.

Így érkeztem meg a pálya második feléhez, ahol előbb egy hosszabb, sík szakasz várt ránk a sóbánya lábáig, majd onnan egy jóval meredekebb mászás következett.

Ráadásul az utolsó előtti emelkedő több mint ezer méternyi szintemelkedést tartalmazott, az utolsó pedig 600 métert. Ez pedig egy több mint kétszáz kilométeres MTB-maraton végén már önmagában is komoly feladatnak ígérkezett.

Idén a sóbánya jól ismert szerpentinje helyett egy másik hegyi úton kezdtük meg a mászást, ahol hamarosan a 2018-as versenyhez hasonló időjárási körülmények alakultak ki. A különbség csupán annyi volt, hogy míg nyolc évvel korábban a mászás közben ért el a zivatar, ezúttal már rögtön az emelkedő elején eleredt az eső.

Így aztán csuromvizesen, 12 fokban kapaszkodtam felfelé, ami azért nem volt éppen lélekemelő élmény. Cserébe egy pillanatig sem volt melegem, és a körülmények ellenére még ekkor is kifejezetten jó teljesítményt tudtam leadni.

Itt kezdett igazán megtérülni a verseny első felében tanúsított önfegyelem. A visszafogott kezdésnek köszönhetően a pálya második felében váró két hosszú mászást még mindig a korábban kitűzött, 200–230 wattos teljesítménytartomány közelében tudtam teljesíteni.

Az egyik késői, nagyjából 78 perces mászáson például még 204 wattos átlagteljesítményt sikerült produkálnom. Ez több mint kilenc óra versenyzés után jó visszajelzés volt arról, hogy ezúttal sikerült megfelelően beosztanom az erőmet.

Az utolsó hosszú mászásra azért már érezhetően kezdtem mentálisan elfáradni, így elővettem a fülhallgatómat, és elindítottam a kifejezetten az ilyen helyzetekre összeállított lejátszási listámat. Ez szerencsére megtette a hatását, és sikerült annyi motivációt merítenem belőle, hogy az utolsó nagy emelkedőt is megfelelő lendülettel teljesítsem.

Gosauban aztán csapattársam, Lauscher Bence is kint szurkolt. Ő eredetileg szintén indult volna a versenyen, azonban egy korábbi sérülés miatt végül le kellett mondania a részvételt.

Ez az újabb biztatás kifejezetten jól jött, így az utolsó néhány kilométerre ismét sikerült megtalálnom a kellő lendületet. A lábaimban ráadásul még mindig maradt erő, így az utolsó rövidebb mászást leküzdve végül 13 óra 9 perc 36 másodperces idővel értem vissza a célba, Bad Goisernbe.

Ez a 2018-as, 15 óra 40 perc 43 másodperces teljesítésemhez képest 2 óra 31 perc 7 másodperces javulást jelentett.

Persze a két eredmény a pálya változásai miatt nem hasonlítható össze teljesen, de azért mégiscsak ugyanannak a versenynek ugyanazt az A távját teljesítettem. Így aztán nehéz lenne megállni, hogy ne vessem össze a két időeredményt.

Több mint egy órát nem a hegyeken nyertem

A két teljesítés közötti különbség egyik legérdekesebb része számomra nem is a mászásokon vagy a lejtőkön mutatkozott meg, hanem az állásidőben.

2018-ban a 15 óra 40 perc 43 másodperces összidőből 1 óra 37 perc 43 másodpercet tett ki az állásidő. Idén ezt mindössze 35 perc 6 másodpercre sikerült leszorítanom.

Vagyis 1 óra 2 perc 37 másodpercet nyertem pusztán azzal, hogy jóval kevesebb időt töltöttem állva.

A tényleges mozgásidőm 2018-ban 14 óra 3 perc volt, idén pedig 12 óra 34 perc 30 másodperc. Ez további 1 óra 28 perc 30 másodperces javulást jelent.

A teljes, 2 óra 31 perc 7 másodperces javulás tehát nem egyszerűen abból származott, hogy gyorsabban tekertem. Legalább ilyen fontos volt, hogy hatékonyabban frissítettem, kevesebbet időztem a pontokon, és sokkal folyamatosabban tudtam haladni.

Egy ilyen hosszú versenyen ezek a percek észrevétlenül összeadódnak. A végére pedig akár egy teljes órát is jelenthetnek.

Nyolc év tapasztalata a célban

A célban, a bringáról leszállva közel sem éreztem azt a mérhetetlen fáradtságot, mint a 2018-as teljesítésem után. Természetesen elfáradtam, de ez inkább egy kellemes, jóleső fáradtság volt. Ezúttal még a szálláshoz is saját magam vittem fel a kerékpárt, nem kellett hozzá senki segítségét igénybe vennem.

Számomra az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy bár a kerékpárnak természetesen alkalmasnak kell lennie a feladatra, és a tömege sem elhanyagolható szempont, mégsem ez határozza meg elsősorban a sikeres teljesítést.

Nyolc év elteltével sokkal világosabban látom, hogy egy ilyen hosszú versenyen mennyit számít a megfelelő frissítési stratégia, az egyenletes tempó, az alapos felkészülés és a jól megválasztott felszerelés.

Ráadásul ezek nem egymástól független tényezők. A felszerelés esetében például a cipőtől egészen a bukósisakig minden egyetlen rendszert alkot. Ha az egyes elemek megfelelőek, segítik a teljesítést, ha viszont valami nem működik jól, az hosszú órákon keresztül hátráltathat.

Ugyanez igaz a versenyző képességeire is. Egy ilyen hosszú táv teljesítését nem egyetlen kiemelkedő adottság határozza meg, hanem sok különböző képesség együttese. Az állóképesség mellett legalább ennyire fontos a mentális kitartás, a megfelelő frissítés, a tudatos tempóbeosztás, a váratlan problémák kezelése és nem utolsósorban a saját magunkba vetett bizalom.

Ezeknek együtt kell működniük ahhoz, hogy egy több mint kétszáz kilométeres, hétezer méternyi szintemelkedést tartalmazó versenyen ne csupán célba érjünk, hanem a lehetőségeinkhez mérten jól is teljesítsünk.

Nyolc évvel ezelőtt egy könnyebb karbonmontival, jóval kevesebb tapasztalattal és több mint másfél órányi állásidővel értem célba. Idén egy nehezebb alumíniumbringával, de tudatosabb versenyzéssel, jobb frissítéssel és sokkal egyenletesebb teljesítménnyel sikerült több mint két és fél órát javítanom.

És ami talán a legfontosabb: ezúttal nemcsak teljesítettem a Salzkammergut Trophy A távját, hanem a nehézségeivel együtt is sokkal jobban élveztem.

A dropper és a fully kérdését pedig majd még átgondolom.

Jövőre jubileum: 30. Salzkammergut Trophy

Ha pedig valaki kedvet kapott ehhez a nem mindennapi kihíváshoz, már a következő évre is tervezhet. 2027-ben rendezik meg a 30. Salzkammergut Trophyt, amelynek időpontja július 17. A jubileumi verseny nevezése már megnyílt, ráadásul a szervezők egy korlátozott ideig még a 2026-os árakon kínálják a rajthelyeket. Aki szeretné átélni a Salzkammergut Trophy különleges hangulatát, vagy éppen kipróbálná magát valamelyik távon, annak érdemes időben biztosítania a helyét.

Nevezés és további információk: https://www.salzkammergut-trophy.at/anmeldung-pid359

TOVÁBBI CIKKEK

- Hirdetés -