Népes “magyar kompánia” verődött össze februárban egy spanyolországi edzőtáborban, ahol többek között Buruczki Szilárd mellett részt vett Dósa Eszter is. A Vitalitás SE-Scott-Nutrixxion versenyzője erről ír legfrissebb blogjában:
Komolyan mondom, álmomban sem gondoltam volna, hogy mennyi “jótékony hatása” lehet egy jól megszervezett edzőtábornak, mint amilyenben részt vehettem a spanyolországi Costa Braván. Igazi feltöltődés volt – testileg-lelkileg egyaránt.
…
Igazából, bármily furán hangozzék is, először nem is igazán gondoltam arra, hogy részt vegyek Árvai Attila és a Bianchi Klub által összehozott kilométergyűjtő hadműveletben, mondván: azt a mennyiséget vígan legörgőzöm a szobámban is; az egy kicsit költséghatékonyabb megoldás… (Hála az égnek – na meg Viktornak a szuper görgőért! – nem jövök zavarba, ha 3-4-5 órát kell a szobában a bringán senyvedni…)
Mivel korábban mindig valamiféle versennyel volt összekötve a melegebb éghajlatra való kimozdulás, nem is igazán volt fogalmam arról, hogyan is zajlik egy IGAZI edzőtábor. Ha röviden kellene summáznom a lényeget, kb. az mondanám: aki teheti, s célja eléréséhez szükségesnek tartja, bátran társuljon egy jó csapathoz, mert sokkal többről van itt szó, mint puszta tekergészésről.
A magam részéről úgy gondolom, soha ennyire nem tudtam csak az edzésre és a pihenésre koncentrálni, pedig nekem aztán folyton pörög az agyam… arról nem is beszélve, hogy mennyi okosságot, gyakorlati dolgot tanulhattam meg a 10 nap során. Ehhez persze az is kellett, hogy nagyon gyenge internetkapcsolatom legyen, s így ne tudjak túl sok időt elvonni a pihenéstől… 
Nem mondom, hogy nem volt fizikálisan megterhelő, de bőven volt lehetőség a regenerálódásra is (habár, Poór Brigi a megmondhatója, a sok duma és nevetés olykor az alvástól is lopta az időt…).
De mi is történt a 10 nap során?
Ata, Molnár Tomi és Szilvi számára az odaút maga (ti. autóval hozták a bringákat és a csomagokat a hóviharokon át, míg mi repültünk), a mi számunkra azonban a szállás megtalálása volt izgalmakkal teli. Egyszerűen nem láttuk sehol az Apartamentos Menorca feliratot. Kérdezősködtünk, kevertünk 3-4 kört is, mire kiderült, tulajdonképpen mindvégig az apartmanok mellett lófráltunk…
Gyors szállás-birtokbavétel, majd – mivel az autó az időjárás miatt késett – irány a helyi szupermarket. Míg a fiúk negyed óra alatt végeztek, Briginek és nekem sikerült másfél(!) órát elidőzni a boltban… Lett is két nagy pakkunk és hozzá szép hosszú blokkunk… Mit tegyünk, nőből vagyunk…
Egy gyors vacsit követően tettünk egy sétát a parton, s természetesen nem maradhatott el a tengerben való megmártózás sem, habár nem a legszokványosabb módon…
Sétából hazafelé beugrottunk vízért. Ez önmagában nem is lenne érdekes, azonban ekkortájt már igencsak zárva tartanak az üzletek. Megkérdeztük az egyetlen nyitva tartó üzlet vezetőjét, hogyhogy ő nem zárt még be 7-8 körül, mire azt felelte: én román vagyok, sokat dolgozok. Örültünk is neki! 
Másnap egy bő 3 órás tekeréssel indítottuk a napot, amit mi délután még megfejeltünk egy kis kocogással, egyszerűen nem fértünk a bőrünkbe. Itt gyorsan hozzá is teszem: kissé be voltam gyulladva, hogy gyenge láncszem leszek majd spanyolhonban. Ez a tudat még jobban motivált arra, hogy hosszú görgőzésekkel készüljek már magára az edzőtáborra is. Talán ezért sem álltak be a lábaim az első napon… persze ami késik…
Brigivel pedig nagyon egymásra találtunk: mindig találtunk valamit, amin vigyorogtunk, nevettünk, kacagtunk, vagy szinte már fuldokoltunk is. Ez a jókedv uralta az egész ittlétemet – köszi, Brigi!
Pár szó a szállásunkról: véleményem szerint korrekt volt, habár mediterrán ország lévén fűtés úgy konkrétan nem volt. Tavaly Andalúziában a légkondival fűtöttünk, ennek híján most 4 pokróccal oldottuk meg a dolgot. Nem volt botor dolog hősugárzót hozni. Az elektromos áram használata azonban igényelt egy kis logisztikai készséget, ugyanis,gyorsan le lehetett verni a biztosítékot. Szóval nem egy luxusszálló, de talpraesett módon mindent meg lehetett oldani, s, úgymond, a gatyánk sem ment rá…
Csütörtökön 2 bringás edzésünk is volt: délelőtt egy gyönyörű hegyre mentünk, ami bámulatos szerpentinen vezetett le a tenger felé. Valahogy felkeveredtünk egy autóútra is, így sietősre kellett venni a figurát. Hogy is szokták mondani? Taknyunkat-nyálunkat nyeltük, de még így sem bírtunk a fiúkon maradni, akik, természetesen mihamarabb le szerették volna tudni a gyilkos szakaszt (amin egyébként sem illett volna bringáznunk). Mit gondoltunk? Kb, hogy “Úristen! Ez most végig így marad? Akkor megyünk magunknak, egyenek meg a farkasok. Vagy bármi helyi gyilkos állat…” De szerencsére nem tartott túl sokáig a gyilkolászás, csak amíg kevésbé forgalmas utat nem találtunk. Persze a szerpentin és a tenger látványa kárpótolt minden kínunkért.
A hazafelé vezető úton pedig kaptam egy defektet, csak hogy gyorsan kipipálhassam. Azaz mindjárt kettőt, de szerencsére a szingós kerékben lévő tej megoldotta a problémát. Huh!
A délutáni átmozgatáson pedig majd’ elaludtunk, iszonyat álomkór tört ránk. Holnaptól időben lesz a lámpaoltás! Ezt minden nap megfogadtuk, de valahogy sosem sikerült kivitelezni…
Azonban az energia-visszapótlásra már sokkal jobban odafigyeltünk: kiadós, szénhidrátban gazdag reggeli, a kulacsba izó, a zsebbe banán, energiaszelet, csoki, szendvics – kinek mit kedvel a gyomra. Én a magam részéről a Nutrixxion joghurtos energiaszelet mellett tettem le a voksomat, gélt azonban csak “végszükség esetén” kajoltam. Habár sima müzliszeletet is vittem magammal, nem éreztem, hogy túl sok energiát adna, a banán pedig csak néha lakat jól. Nem is értem, olyan érzésem szokott lenni, mintha meg sem ettem volna. Pedig még szeretem is, illetve hasznos is…
Edzést követően szinte azonnal a protein ital következett, majd nyújtás, s valamiféle szénhidrát, fehérje. Hát, nem mondhatjuk, hogy nem főztünk változatosan: volt itt tészta, bulgur, rizs, hajdina, nyers és párolt zöldségek, és hát a gyengém, a csirke husi… Más különben nem is bírtuk volna a 100km feletti távokat… 
A pénteki edzést követően – nagy örömünkre és meglepetésünkre – Kolos és Pisti csatlakozott hozzánk az elmaradhatatlan edzés utáni nyújtásra. Alaposságban nem volt hiány: megnyújtottuk a kis szabó- éss a nagy szabóizmot is! 
Volt egy meleg helyzetünk is aznap. A piroson rendszeres áthajtás sajnos nem ment ritkaságszámba – mindaddig, amíg le nem kapcsoltak a rendőrök. “Sajnos” azonban semmilyen nyelven nem tudtunk velük kommunikálni, akik, úgy tűnt, végül megunták a dolgot (vagy inkább megszántak?) s elengedtek egy figyelmeztetéssel. Egyébként 4 euró/fő-s bírságot akartak kiszabni. Véleményem szerint jogosan… Ettől az incidenstől kezdve azonban nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk a lámpa színeinek.
Igazából az is probléma lehet egy nagyobb boly esetében, hogy az elöl lévők nem feltétlen tudják felmérni, hogy milyen hosszú is a csoport, ami nem csak egy lámpás kereszteződésben, hanem pölö a körforgalomba való behajtásnál okozhat kellemetlenségeket. Azonban, szerencsére, ezekből kifolyólag baleset nem történt velünk.
Másnap reggel reggel szemerkélő esőre ébredtünk, nem jó előjel! Ennek ellenére elindultunk a csütörtökön már megismert nagy hegyet legyűrni – ezúttal tenger falől támadva. Varró Bálintra rájárt a rúd: először elcsúszott a lejtőzéskor, majd nem sokkal később defektet is kapott. Ezt a hegyet 2-szer vállaltuk be aznap; a második menet már jobban ment – persze kellett hozzá egy jóféle Nutrixxionos koffeines gél is! 
Ezen a napon a magyar szókincsem is bővült: a “hegyi cickány” terminus technicusszal. Tényleg nekik való hely ez a Blanes, csodás emelkedők vannak mindenfelé! Edzést követően az elmaradhatatlan közös nyújtás következett; kis csoportunk Molnár Tomival egészült ki. 🙂 Ebéd közben pedig hatalmas bambulás – bakker, ma valahogy nagyon megfogott a kétszeri hegymenet. 
Este masszírozást kaptam – brutál jót! Sírás-nevetés, majd hatalmas felfrissülés másnap reggel. Köszi, Ata! Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy az extra szűz olíva olaj mennyire jó a bőr számára is – mindamelett, hogy jól kiegészíti a masszázskrémet!
Vasárnap reggel (mert hát megint nem sikerült a duma berekesztése időben), kissé (nagyon!) kómásan ébredtünk, a bringán majd’ elaludtunk. Persze amint megkezdődött a hegymenet, felébredtünk. Hosszú, nagyon hosszú mászás következett – imádtam! Felfelé kígyózó út, a hegy a felhőkbe veszik… még jó, hogy nem láttuk a csúcsot, hiszen így nem azon agonizáltunk, hogy milyen magasra is megyünk majd fel. Bár már abba is beleborzongtunk, ha lenéztünk balra, az alattunk tátongó szakadékba!
Fenn gyors átöltözés következett (hogy szét ne fagyjunk a lejtmenetben), majd irány le. Lenn a körforgalmaknál a fiúk kétszer is utat tévesztettek, így harmadjára már nem hittünk nekik, Mátét követtük, a “helyes” irányba. A probléma csak az volt, hogy a többiek még terveztek egy extra 20-30km-es ficakot, amit velünk elfelejtettek közölni. Meg is kapták érte a letolást a szállásunkon!
Hétfőn pihenőnapot tartottunk, amit páran barcelonai városnézéssel töltöttünk. Reggel azért Brigivel korán kipattantunk az ágyból, hogy negyed hétkor kimehessünk egy átmozgató futásra – a pihenőnap nem azonos a semmittevéssel! A reggeli palacsintázást követően (mert hát mire nincs az embernek energiája, ha nagyon akarja), vonatra szálltunk, s nyakunkba vettük a várost. Ránk fér egy kis kultúra is!
Az Antoni Gaudí által tervezett épületek mesébe illőek – szó szerint!
Az utcákon egyébként relatíve kevés autóval találkoztunk, robogóval azonban épp ellenkezőleg! És természetesen bérelhető bringában sem volt hiány. De visszakanyarodva az épületekhez: ha valaki egyszer Barcelonában jár, mindenképp keresse fel a Sagrada Família templomot. Nem is tudom, mi a megfelelő szó rá: brutális? Megdöbbentő? Már-már agresszív? Egy biztos: hatalmas érzelmeket képes megmozgatni a sok-sok epizódszerű részlettel.
Sajnos a hatalmas érdeklődő tömeg miatt esélytelen volt a bejutás, de órákig tudtam volna körbejárva belemerülni a sok kis kifaragott epizódot fürkészve.
Nekünk azonban csak egyetlen nap adatott, s még a Güell Parkot, az olimpiai stadiont, s a belváros szépségeit is meg szerettük volna nézni. A park, mit mondjak, több volt mint gyönyörű: a sok-sok mozaik, a hatalmas sétányok, illetve a magaslat, amiről az egész város belátható volt… Illetve a mozaik gekkó, aki a bika után egy emblematikus állata a spanyoloknak. De vajon miért?
A parkban több művész, vagy magát annak gondoló “paprikajancsi” is megfordult a megélhetését biztosítandó – sokszor nem is értettük a koncepciót. Például azt, mit is keres egy szamuráj vagy éppen egy kőkörszaki szakit imitáló, magát humorosnak tartó egyén ott…
Ízlések és pofonok… ahogy mondani szokás.
Az 1992-es nyári olimpiai játékoknak otthont adó stadionhoz szintén mindenképp el szerettünk volna menni.
Kicsit meglepett, hogy egyetlen sportoló sem használta ottlétünkkor a helyet… vajon tartanak még ott sporteseményt? A bejárattól nem messze pedig híres sportolók “nyomdokaiban” járhattunk, többek között a Indurainében.
Persze magyar tappancs is ékeskedik ott: Szeles Mónika teniszezőnőnk révén. 
Barcelona belvárosa csodás, sok kis zegzugos utcát, szép épületet bejártunk – és persze megünnepeltük szülinapos Briginket is!
Habár egy egész napot töltöttünk ott, mégis csak egy kis ízelítőnek érzem azt, amit Barcelonából kóstolhattunk. Szívesen eltöltenék itt pár napot egyszer még az életben.
A napok pedig teltek-múltak, edzettünk sprinteset, erőállóképesség-növelőt, mentünk nagy hegyet (bár én inkább a hosszú, túl hosszú lejtőket jegyeztem meg…), szóval Ata nagyon változatos programot szervezett nekünk, nem panaszkodhattunk.
Az időjárás is kegyes volt hozzánk, a hegyi edzés során még a lábtyűk, kartyűk is lekerültek rólunk, a hőmérő higanyszála szerdán 20C fokig is felkúszott, szóval egy kis csíkocskát sikerült magunkkal hozni a karjainkon, lábainkon.
Igazából csak az utolsó, pénteki napon ért el minket az eső – ekkor előkerült a görgő is. Azonban így is azt mondom, örülhetünk, mert minden adott volt, hogy jól telhessen a felkészülés.
Egy szó mint száz, úgy érzem, nagyon-nagyon jó döntést hoztam, hogy csatlakoztam a csapathoz – sok kedves és mókás embert ismerhettem meg, sok országútis technikát tanulhattam meg, csodás környezetben, külső, a figyelmemet elvonó tényezőktől mentesen foglalkozhattam azzal, amit igazán szeretek.
Köszönöm ezt Robinnak, hogy elültette a bogarat a fülembe, Viktornak, hogy bátorított, hogy belevágjak, Atának, hogy lehetőséget biztosított az utolsó pillanatban is, illetve az egész társaságnak, mert nélkülük nem lett volna ennyi pozitív élményben részem.
A fotókért pedig Szilvit, Atát, Janit és Brigit illeti a köszönet!
