Talán a szokásosnál is szebb környezetben indult a 100. Tour – a televíziós közvetítések jóvoltából sokmilliónyi rajongó csodálhatta meg Korzika gyönyörű tájait – és a kontinensre érve sem csökkent a színvonal. A Napóleon szigetének kanyargós útjai után a híres tengerparti nyaralóhely, Nizza adott otthont az idei francia körverseny 4. szakaszának, a csapatidőfutamnak.

A hivatalos eredmény már ismert, a sportsajtó részletes beszámolói már a tegnap hírei közé tartoznak. Most azonban egy olyan oldalát igyekszem bemutatni ennek a napnak, mely nem kerül a tv képernyőjére, a napilapok vagy az online sportportálok címlapjaira. Sikerült ugyanis bekukkantani a kulisszák mögé, megnézni, hogy hogyan készülnek a csapatok az időfutam száguldására és, hogy miként ünnepelt rögtön az eredményhirdetés után az újdonsült sárga trikós csapata, az Orica Greenedge.

Mi lehet érdekes egy csapatidőfutamban, amikor 25 kilométert őrült száguldással teker le minden csapat, és a helyszínen szurkolók tulajdonképpen nem látnak mást a versenyzőkből, mint egy színes csíkot, ahogy surrogva elhúznak a kordonok között, 60-70 km/h sebességgel? A kérdés akár jogos is lehetne, de a válasz is egyértelmű – a semmivel össze nem hasonlítható hangulat, amely a Tour-t körülveszi és a tény, hogy az ember személyesen is ott lehet a „századikon”. Mert ugyebár ezen ott kell lenni.

A döntés, hogy a 2013-as Tourt is meglátogatom, már tavaly megszületett, a kérdés csak az volt, hogy mikor és, hogy melyik helyszín lesz a célpont. Végül a választás július 2-ra és Nizzára esett, bár azt sejtettem, hogy egy csapatidőfutamot fényképezni nem lesz egyszerű dolog. Viszont azt is tudtam, hogy az időfutamok során lehet a legjobban megfigyelni, hogy milyen munka folyik a háttérben, a csapatbuszok környékén – bár a francia körverseny során a versenyzőket sokkal jobban elzárják a szurkolók elől, mint például a svájci kör vagy a Dauphine alatt.

Az út tervezése során azonban egy váratlan lehetőség jelentkezett: kiderült, hogy a korábbi Team Type 1 (Bodrogi Laci ex-csapata) sajtófőnöke, akivel 2 évvel ezelőtt ismerkedtem össze a Tour de Suisse-en, az idén már az Astana csapatát erősíti. Ez lehetőséget adott arra, hogy a nizzai futam során a csapatbuszok közelébe férkőzzek és lefotózhassam a profik készülődését és technikai hátterét.

Ezúton is szeretném megköszönni Chris Baldwinnak, az Astana sajtófőnökének a lehetőséget!

Nem tudom eldönteni, hogy nehéz vagy egyszerű-e a dolga a Tour szervezőinek, amikor évről-évre fent kell, hogy tartsák a verseny látványosságának színvonalát. Az mindenesetre tény, hogy Franciaország természeti szépségei eleve „adják magukat”, így valószínűbbnek tartom, hogy nehezebb azt a döntést meghozniuk, hogy melyik lehetséges helyszínt hagyják ki az aktuális Tourról. Idén mindenesetre ismételten nem panaszkodhatunk, hiszen Korzika festői útjai után Nizza következett, ahol a híres Promenade des Anglais, a hosszú tengerparti sétány adta a hátteret a csapatok időfutamának.

Az egyik oldalon a tengerpart, kavicsos strandokkal, napozóteraszokkal, míg a másik oldalon a klasszikus és modern szállodák sora. És, természetesen rengeteg néző: a kerékpárjukkal érkező angolok, zászlókba öltözött ausztrálok, turisták és helybéliek, a kerékpársport rajongói és az „egyszerű” strandolók, akik csak véletlenül csöppentek bele a centenáriumi Tour forgatagába.

A szervezők kitettek magukért, hiszen a szórólapokból kiderült, hogy több napos rendezvényt hoztak össze a Tour látogatásának tiszteletére. Én azonban csak 2-án reggel érkeztem és 24 órám volt arra, hogy a legtöbbet hozzam ki ebből a kirándulásból. Túl sokat nem kellett a logisztikával vesződni, ugyanis a repülőtértől 10 percnyire találtam egy teljesen normális és nem is túl drága szállodát, és mivel a szálloda (és a részben a reptér is) eleve a Promenade des Anglais-n volt, nem okozott fejtörést megközelíteni a rajt és a cél helyszínét. Nem sokkal a szállodámtól állt az 5 km-es kapu, tehát tudtam, hogy a nap folyamán minimum 10 km-t kell gyalogolnom. Ebben a környezetben mindez azonban nem jelentett problémát, az sokkal jobban izgatott, hogy megtalálom-e a csapatbuszokat és Chris Baldwint.

Délelőtt fél 11-kor érkeztem a szállodámba és 11-kor már úton voltam a cél felé. Bár az első csapat csak 15:50-kor rajtolt, nem akartam vesztegetni az időt és minél többet akartam látni a rendezvényekből és városból is. A 2 km-es kapunál találkoztam az első standokkal és hivatalos szuvenír árusokkal, beszereztem a „kötelező” TdF pólót (idén természetesen a 100-as motívum dominált mindenen), majd lefotóztam a célt, a most még üresen álló pódiumot és a cél körüli VIP páholyokat, majd pár lépés után a szponzori faluban találtam magam. Ez újdonságnak számít a Tour de France-on, mivel a „Village” általában a VIP és helyi meghívott vendégek által látogatható, zártkörű rendezvény.

Nizzában azonban a Tour összes szponzorának részvételével nagy szurkolói falu nyílt, ahol kicsik és nagyok álltak sorba Haribo gumicukorért, Skodás sapkáért, a hivatalos támogató pékség (!) kóstolójáért és a többi szponzor sátránál kapható mindenféle csecsebecsékért. Nekem azonban más volt a célom, én a csapatbuszokat kerestem. Talán nem meglepetés, hogy sikerült összefutnom egy magyar családdal is, akik nagyjából megmutatták, hogy milyen irányba induljak el. A helyi rendőröktől megkérdeztem, hogy a rajt merre van (tapasztalatból annyit tudtam, hogy annak a közelében szoktak lenni a buszok), így egy kis bolyongás után rá is akadtam a csapatokra.

Mivel még mindig órák voltak hátra az első csapat rajtjáig, néhány technikuson kívül senki sem lézengett a buszok és a kamionok körül, az Astana főhadiszállásánál azonban azonnal megtaláltam a sajtófőnököt, aki nagyon kedvesen fogadott és megígérte, hogy bevisz a buszhoz, amikor a versenyzők elkezdik a bemelegítést. Ezt nagyjából 3 órára mondta, így rengeteg időm volt még arra, hogy körülnézzek.

Egy kis óvárosi séta és egy kényelmes ebéd után visszatértem az Astana-hoz, ahol sajtófőnök ismerősöm szorgosan végezte a dolgát, minden érdeklődő sajtóssal elbeszélgetett, sőt még egy angol diákcsapatnak is összefoglalta, hogy hol is van Kazahsztán és miként jött létre az Astana csapata. A történet dióhéjban annyi, hogy adott egy ország rengeteg természeti kinccsel, olajjal, ásványokkal és fémekkel, amelyek nagy gazdagságot hoztak-hoznak az országnak. Ugyanakkor az ország vezetői azt is tudják, hogy a természeti kincsek nem jelentenek végtelen bevételi forrást, sőt, nagyon is végesek a készletek. Így a bevételek jó részét a jövő építésébe fektetik. Ennek része a magas szintű sporttevékenység és profi csapatok, mint például az Astana létrehozása.

Aztán még szó esett a kazah népi sportról, a kecske-pólóról is, amit felnőtt férfiak űznek, lóháton ülve, egy levágott kecskefejjel. Hmm. A verseny egy hétig tart és a férfiak egymással birkóznak lóháton, hogy megszerezzék a kecskefejet. De abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ez is valóban része az ország felemelkedését célzó, sporttal kapcsolatos központi terveknek… Mindenesetre a sajtófőnök nagy átéléssel mesélt a 16-18 éves csoportnak, akik hálás közönség voltak.

Az angol diákok elvonulása után pár szót váltottunk, majd megbeszéltük, hogy negyed óra múlva visszatérek. Tettem egy kört és a Radioshack Leopard Trek buszánál sikerült lencsevégre kapni a bemelegítő körére induló Jan Bakelants-t, aki ugyan éppen nem viselte a sárga trikót, de természetesen így is rengeteg fotós és újságíró vette körül. Továbbsétálva találtam a csapatokat körbevevő, őket a szurkolóktól elzáró kordonon egy kaput, amit pár unott ábrázatú rendőr őrizgetett, akik nem nagyon figyelték, hogy ki merre megy. A fotós felszereléssel a vállamon nagy magabiztossággal bementem az elzárt területre és mivel nem szóltak utánam, nyugodtan elvegyültem a buszok és kamionok körül dolgozó sajtósok között.

Az Astana buszából már szállingóztak ki a versenyzők, és elkezdtek görgőzni, hogy „üzemkész” állapotba kerüljenek a kb. 25-26 perces száguldásukhoz. Körülbelül 20-25 percet tekertek, miközben a stáb tagja folyamatosan figyelték őket. A versenyzők többsége fülhallgatóval a fülében igyekezett kizárni a külvilágot és rendkívül koncentráltan tették a dolgukat. Bizonyítandó, hogy azért mégsem gépek, hanem emberek, az olasz Gasparotto egy pillanatra azért a külvilággal is foglalkozott, amikor a kisbabáját babakocsiban odatolták a busz mellé. A csapatkapitány, Janez Brajkovic jött ki utolsóként a buszból, de természetesen ő is tisztességgel letekerte a bemelegítésnek előírt penzumot. A technikusoknak ekkor sok dolguk nem akadt, a kerékpárok beállításaival már nem kellett foglalkozniuk.

Az edzés közben megjelent pár úriember, akiket Chris Baldwin „a nagy emberekként” aposztrofált, és bár többet nem mondott róluk, nyilvánvaló volt, hogy a kazah szponzorok egyikét képviselték. Természetesen ők sem zavarhatták meg a versenyzőket, úgyhogy néhány gyors kézfogást követően hagyták a versenyzőket nyugodtan melegíteni. A bemelegítés végeztével a versenyzők visszamentek a buszba, hogy a versenyfelszerelésüket magukra öltsék, én pedig megköszönve a lehetőséget elbúcsúztam Chris Baldwintól, hogy még sikerüljön megfelelő helyet találnom néhány akcióképhez is.

Visszasétáltam a 2 km-es kapuhoz és bár jó pár csapatról lemaradtam (például az Omega Pharma-ról is), azért sikerült megörökítenem többek között a Belkin, a Sky, a Garmin-Sharp, a Movistar, a Saxo-Tinkoff, az Orica, a BMC és a RadioShack Leopard száguldását is pár kocka erejéig. A luxemburgiak után visszaindultam a cél és a pódium felé és a hangosbeszélő alapján tudtam meg, hogy az Orica Greenedge nyerte a szakaszt és megszerezték a sárga trikót is.

Bár tudtam, hogy a csapatok ilyenkor szinte azonnal elhagyják a terepet és visszatérnek a szállásukra, mégis visszatértem a csapatbuszok parkolójához és szerencsémre szemtanúja lehettem az ausztrálok ünneplésének. A versenyzők nem meglepő módon kiváló hangulatban görgőztek, így „hűtötték le” magukat. A csapathoz már bárki odamehetett és körülbelül 30-40, főként ausztrál szurkoló éljenezte Stuart O’Gradyt és társait. Impey vidáman telefonálgatott tekerés közben és a többiek is fülig érő szájjal tárgyalták meg a sikerüket.

Robbie McEwen, a közelmúlt nagy sprintere boldogan lapogatta a versenyzők hátát, majd megjelent a sárga trikósoknak járó plüssoroszlánnal (neki is kell, hogy legyen otthon ilyen) és így adott gyors interjút. Szemmel láthatóan mindenki rendkívül elégedett volt az ausztrál csapat háza táján. A versenyzők pár perces levezetés után kiosztottak néhány autogramot és vizes palackot, majd vidáman elkerekeztek a szállodájukhoz. A csapat technikusai is szedelőzködtek, és délután 6 óra körül az utolsó csapatbusz is elhagyta a parkolót.

Nem kérdés, hogy minden tekintetben megérte ellátogatni erre a szakaszra. A csodás környezet, a Tour hangulata, a színes, nemzetközi nézősereg és a lehetőség, hogy a kulisszák mögé is bepillanthassak, egy újabb, élményekkel teli napot ajándékozott. És a show megy tovább… Jövőre jön a 101-ik Tour. A kérdés csak az, hogy melyik szakasz kerüljön be a naptáramba…

2013.07.03.

Szöveg és fotók: Vass László

100. Tour de France: Kikre érdemes figyelni? – a 22 csapat és az esélyesek bemutatása

A 100. Tour de France itinere: a szakaszok részletesen, hegyek, esélyek

A 100. Tour de France – számok, trikók, díjak, statisztikák, érdekességek

Tour de France híreink idén külön rovatban jelennek meg, amely a főoldalról a menüsorból és a jobb oldali képváltóból is elérhető!

.