A cseh Hynek Kristian győzelmével ért véget a 19. alkalommal megrendezett Dolomiti Superbike, aki 4:25:16-os idővel teljesítette a 3357 méter szintkülönbséget tartalmazó 114 km-es távot. Az elit nők 80 km-es versenyében az angol Bigham Sally diadalmaskodott.
Az egyik legnépszerűbb és legnagyobb hagyományokkal bíró maratonon 3741 férfi és 353 női résztvevő állt rajthoz összesen 34 országból, hazánkat összesen öten képviselték, ebből négyen a Merkapt Maraton Team SE színeiben álltak rajthoz. Az ő beszámolójuk következik:
Nem mondhatnám, hogy hirtelen ötlettől vezérelve csöppentem a Dolomiti Superbike maratonra, ugyanis jó 10 éve „az egyszer úgyis megcsinálom” fiókban van a verseny. Az év elején gondoltam egyet és bekarikáztam a naptáramban július 6-át, majd feldobtam a csapattársaknak a kérdést, hogy ki tart velem!? Szerencsére elég sok érdeklődő volt, akik közül Jucus, Buki és Wágner Balu fenn is maradt a rostán, így már tavasz végére összeállt az utazó egységünk.
Természetesen a verseny az egész felkészülésemet meghatározta, mert nem csupán túlélni szerettem volna, hanem jó erőben, jó kedvben teljesíteni. Mikor hetente átlagosan négyszer hajnali 5 órakor megcsörrent az ébresztő mindig a Dolomitokra gondoltam, hogy legyen erőm felkelni és elindulni edzeni. Szerencsére az útitársaim is hasonlóan gondolkoztak, így jól felkészülten készülődtünk az utazásra.
Az indulásra július 5-én, pénteken került sor, amikor reggel 6 óra körül elhagytuk a Budapest táblát, hogy egy óra múlva bepakoljuk Bukit és Balut Székesfehérváron. Jó 700 km-es autózásra vállalkoztunk, ami önmagában is komoly kihívás. A régiót érintő időjárás jelentések nem voltak túl pozitívak, esőt és hűvöset jósoltak, így a kánikulából indulva sok meleg holmit vittünk magunkkal.
Kora délután érkeztünk meg Valdaorába – amely a rajt/cél központként szolgáló Villabassától 14 km-re lévő település -, ahol a szállásunk volt. Gyors lepakolás után már robogtunk is vissza, hogy elintézzük a nevezést, amelyre egy napelemekkel fedett pajtában került sor. Pikk-pakk ment minden, gyorsan megkaptuk a rajszámainkat és nevezési csomagot, ami csöppet sem volt szolid. Kezdve a speciálisan az alkalomra készült Vaude hátizsákkal, az Enervit italon, csokin, italporon át, különféle kekszekig, üdítőig, termékmintákig, egyéb ajándékokig.
Fontos momentumként megemlíteném, hogy a versenyen nem lehet saját felelősségre elindulni, ami annyit jelent, hogy orvosi engedély szükséges hozzá. Ez a licensszel rendelkezőknél nem kérdés, viszont, akinek nincs versenyengedélye, annak meg kell látogatnia egy sportorvost, aki rányomja a kígyós pecsétet a papírra.
A nevezés során nem kellett távot választani, erre menet közben van lehetőség, ami jócskán függ az edzettségi állapottól is, ugyanis különböző limitpontokat kell elérni, ami az első alkalommal a rövidebb táv felé terel, később viszont aszfalton visszavezet és 18 órakor a cél is zár. A rövidebb táv 60 km volt 1785 méter szintkülönbséggel, míg a hosszabb 113 km, 3357 méter szinttel. Mi az utóbit terveztük teljesíteni, lehetőség szerint együtt haladva.
Körbenéztünk még a falu központjában felállított bike expón, ahol kb. 20 kiállító kínálta a portékáját, majd a szállásunk felé vettük az irányt. Az esti pizzéria látogatás során átbeszéltük a másnapot. A legnagyobb gondunk az volt, hogy első bálozók révén az F szektorban kaptunk helyet. Ez azért volt probléma, mert a blokkokat 10 percenként indítják, így könnyen kiszámolható, hogy egy A blokkossal szemben, (aki 7.30-kor indul a mi 8.20-as rajtunkkal szemben) a start pillanatában 50 perc hátrányt kapunk. Ugyan az időmérés a nettó időt veszi alapul, így a célban „visszajön” az 50 perc, de a limitidők fixek és az elsőre ugyanúgy érvényes, mint az utolsóra, így az elejét meg kell nyomni rendesen, ha el akarjuk érni a hosszútáv „kapuját”.
Előző este mindent összekészítettünk, így reggel minden simán ment: reggeli elfogyasztása, felpakolás, autózás, parkolás, készülődés a helyszínen. A 8.10-es, E-blokkos rajtot megnéztük, majd igyekeztünk beállni a helyünkre, ami nem ment könnyen, tekintve, hogy tömött sorok fogadtak, így a szektor végére kerültünk. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy 4000-en voltak előttünk és mintegy 50-an mögöttünk. Fel volt adva tehát a lecke.
A nemzetközi mezőny javát az olaszok adják, akik 3300-an vágtak neki a Dolomitinek, de a világ 34 országából érkeztek kerekesek. Magyarországot öten képviseltük, így a Merkaptos kvartettünkön kívül egy hazánkfia volt jelen a versenyen, ami azért meglepő, hiszen több mint legendás viadalról van szó, amit ezúttal rendeztek meg 19. alkalommal.
A rajtban nyugodtnak tűnt mindenki, így az itthon előforduló tülekedés, rakétabegyújtás elmaradt tekintve, hogy hosszú menetre készültek az érintettek. Komótosan indultunk az első emelkedőnek, amely aszfalton rántott minket 1670-ig. A mezőny mifelőlünk eső része kimondottan lassú volt, így hosszas kígyózásba kezdtünk a sporttársak között. Mire az első kritikus ponthoz, a 60 és 113 km-es távok szétválásához értünk a mögöttünk lévő 2-3 tucat bringásból, több száz lett. Jó erőben másztunk, így nem volt gond a limitidővel sem, több mint fél órával belül voltunk. A két táv különválása után, az érzés kedvéért volt egy hígsár-folyós párszáz méter, ami nekünk itthoni körülményeket idézett, míg másoknak megoldhatatlan feladatot jelentett.
Furcsa tapasztalat volt, hogy a technikásabb részeken gyorsan zavarba jöttek a kollégák és sokszor egy gyökeres vagy saras rész azonnal leszállásra kényszerítette őket. A használt bringákról elmondható, hogy a nagyobbik fele már 29-es, abból is a merev karbon változat. Szinte hihetetlen, hogy a néhány évvel ezelőtti össztelós őrület milyen gyorsan átadta a helyét egy újabbnak. Furcsa volt tapasztalni, hogy a 26-os bringáink itt már bőven a múltat idézték (főleg Balu és Buki aluvázasa).
Igen kicsi volt az esély arra, hogy a majd 4000 induló között ráakadunk egyetlen honfitársunkra, azonban ez is megtörtént, ám sporttársunk éppen defekttel küzdött, így csak pár szót váltottunk.
Rövid megszakításokkal, másztunk tovább egészen 1800 méterre a Silvesterplatzig, ahonnan 6 km lejtőzés következett, majd elértük a második frissítőt. Talán le sem kellene írni, hogy az ellátás minősége fantasztikus volt: szendvics, dinnye, banán, süti, energiaszelet, keksz, kóla és izotónia minden mennyiségben. Ekkor jártunk 30 km-nél és gyorsan ráhangolódtunk a következő etapra, amely 1180-ról 2050-re vezetett 13 km alatt, Balu itt lógott meg tőlünk, akit már csak a célban láttunk viszont. A kezdetben gyorsabb, a végén lassabb szakasz egy sípályán ment fel – kinek hogy, nekünk mintegy másfél óra alatt. A csúcs közeli utolsó szakasz tekerhetetlen meredekségűvé szigorodott, így feltoltuk a végét, cserébe viszont a panoráma lélegzetelállító volt.
Frissítés, majd kisebb emelkedőkkel tarkított bő 20 km jött lefelé. A jósolt esőnek, rossz időnek nyoma sem volt még 2000 méter felett is kellemes idő volt. A tisztesség kedvéért a hosszú lejtőzésre felvettük a szélkabátot, de az első sík résznél lekerült és többé elő sem vettük.
A pálya második részére, a szokásos sotteres utak mellett, technikás részek is bekerültek, így voltak adrenalint feltornászó szakaszok. A középső szakaszon kimondottan sűrűn voltak a frissítő állomások, ha egy-kettő kimaradt volna, fel sem tűnik. Kétszáz méteres hupli fel, majd le és jött a második hosszú mászós szakasz, ami kb. a 67. km-től 94-ig, 800 métert emelkedve, ismét 2000 fölé röpített minket.
Kicsit tartottunk ettől a 27 km-es emelkedőtől, de a félelmünk alaptalan volt, mert voltak tartalékaink, így komoly tempókülönbséggel vonatoztunk el a riválisok mellett, ahol már bőven voltak a B és C szektorból indulók is, olyanok, akik 30-40 perccel előttünk rajtoltak.
Ide is bekeveredett egy mókás szakasz, ahol egy kiszáradt, köves folyómederben tekerhettünk. 86 km-nél értük el az utolsó limitpontot, ahova 15.35-kor érkeztünk meg, és ahonnan rövid szusszanás után folytattuk az utat, az egyre meredekebb felfelén.
Itt is pazar panoráma kárpótolt minket minden fájdalmas pedálcsapásért, hiába volt még hátra közel 20 km, már tudtuk, hogy meglesz a Dolomit trófeája, hiszen innen kisebb szakaszokat leszámítva már csak lejtőzés következett. Nem is beszélve róla, hogy egy olyan technikás, gyökeres, fenyőerdős, egynyomos ösvény is várt még ránk, ami minden montis álma. Az észvesztő száguldás után Bukival együtt gurultunk át a célvonalon, de Jucus sem maradt le nagyon, hiszen két perccel később ő is befutott.
Balu már a célban várt minket és mikor újra együtt volt a négyesünk, hatalmas eufóriában ünnepeltük a sikerünket. Fantasztikus érzés mikor egy ilyen versenyen célba érkezve az összes elvégzett munka, az összes monoton edzéskilométer értelmet nyer, és csak egyet tudsz mondani: megérte!
A szállásra visszaérve rövid sziesztát tartottunk majd délután újra nyeregbe pattantunk és Villabassa felé vettük az irányt a hegyeken át. Érdekes, hogy a településeket több bringaút is összeköti. Talán a bőség zavara okozta vagy az erdei ösvények hívó szava, de sikerült egyszer-kétszer rossz irányt választanunk, amin nem igazán aggódtunk, hiszen nagyjából sejtettük, hogy merre vagyunk. A verseny helyszínén már alig emlékeztetett valami az előző napi gigantikus rendezvényre, a falu visszazökkent a megszokott kerékvágásba. A visszatekerés, immáron plusz körök nélkül sikerült, ám így is összejött majd 60 km vasárnapra.
Hétfőn már újra az autózásé volt a főszerep, délelőtt 11-kor hagytuk magunk mögött Olaszország északi szegletét. Sokat gondolkoztam azon, hogy a beszámolóban összehasonlítom a nálunk „agyonsztárolt” Salzkammergut Trophyt és a Dolomiti Superbike-ot, azonban mégsem teszem. Főképpen azért, mert nagy butaság lenne bármi negatívat is leírni ezen rendezvényekről, azonban nálam a technikásabb, változatosabb és megkockáztatom, hogy szebb pálya a Superbike felé billenti a mérleg nyelvét. Egyébként meg kipróbálásra ajánlom mindenkinek mindkettőt és döntsön mindenki a saját tapasztalatai alapján.
Azt hiszem a többiek nevében is kijelenthetem, hogy számunkra fantasztikus élmény volt a verseny, talán életünk eddigi legnagyobbja!
