Idén rendeztek először Ausztriában a Wörthi-tónál gravel versenyt, ami egyből az UCI Gravel World Series futama is volt, és a hazánkhoz közeli helyszín miatt jelentős számú magyar induló is volt a versenyen. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a szervezők meghívtak minket az eseményre, így megnézhettük és kipróbálhattuk, hogy milyen egy top kategóriás gravel verseny.

Folyamatosan növekszik a gravel kerékpározás népszerűsége, amit nem csak a kerékpáreladások száma vagy az hogy rengeteg koskormányos, terepgumis, táskás bringást látni az utakon, hanem az is, hogy egyre több versenyt, eseményt rendeznek a kerékpársport legfrissebb és egyben legrégebbi szakágának. Elég csak a hazai gravel versenysorozatra gondolni, ami már a kerékpáros szövetség égisze alatt fut vagy arra, hogy áprilisban Ausztriában, a Wörthi-tó mellett rendeztek TREK Gravel World Series futamot, amivel többek között a gravel világbajnokságra is lehet kvalifikálni. És az utóbbinál nem csak a rendezés a lényeg, hanem az is, hogy az 1000 fős létszámlimit pillanatok alatt betelt (ilyenkor látszik, hogy hazánkban is van még hova fejlődni és egy ilyen esemény példa lehet számunkra).

Az idei célok kitűzésekor számomra elsősorban hazai gravel események jöttek szóba, de télen a versenynaptárakat nézegetve tűnt fel, hogy Ausztriában egy kiemelt gravel kerékpár versenyt fognak rendezni. Hazudnék ha azt mondanám hogy egyből azt mondtam hogy ide el kell menni, de elkezdtem szemezni a versennyel és furdalt a kíváncsiság, hogy milyen lehet egy ilyen Gravel World Series verseny. Egy héttel később már megvolt a nevezés 🙂 és a szervezők írták, hogy szívesen fogadnak minket.

A pálya egyszerűsége volt az egyik ok ami miatt bátran bele mertem vágni a versenybe. A 3 körös versenyen a szinttérképen körönként egy közepes méretű hegy és rengeteg sík látszott, ami mindenképpen gyors pálya képét mutatta, ehhez még hozzájött az útvonaltervező program úttípus jelzése, ami szerint a pálya nagyrészt aszfaltból vagy jól kerékpározható, gyors utakból áll. Ezután már érthető volt, hogy miért választottak a szervezők ilyen hosszú pályát, 146 km 1600 méter szinttel semmiképpen nem kevés, de ha gyors a pálya akkor ez a táv is gyorsan „elfogy”.

Csütörtök este érkeztünk a Wörthi-tó partjára, így két napunk maradt még megismerkedni a pályával és a környékkel a verseny előtt. A szállásunk Velden am Wörther See-ben volt, ami egy tipikus nyári üdülő település rengeteg szállodával, étteremmel, kaszinóval, stranddal és persze rengeteg természeti látnivalóval. Kicsit tudnám hasonlítani a Balatonhoz osztrák kivitelben és egyébként a turisztikai koncepciójuk is hasonló mint a mi nagy tavunknál, de a környékről és erről majd egy másik cikkben fogok még mesélni.

Pénteken a hivatalos sajtó pályabejárásra voltunk hivatalosak Peter Wrolich-hal, aki egy Tour de France-t is megjárt, ex-profi versenyző, de jelenleg a környék „turisztikai hivatalánál” dolgozik. Persze mondta, hogy szóljunk ha túl nagy a tempó, ami még az elején a kanyargós keskeny aszfalt utakon nem volt annyira erős, de amikor a hegyhez értünk atomjaira szakadt a társaság, ebben nem csak a tempónak volt szerepe, hanem az emelkedőnek is, ami azért tényleg meredek volt, laza tempóban fel sem tudtam rajta tekerni az elöl 44-es hátul 42-es végű áttételemmel. Annyi azért jól esett, hogy a végén megdicsért minket, hogy a magyarok erősek, mert mi bírtuk ki vele egyedül az újságírók közül. 🙂 Ezután inkább már csak fotózkodás volt és a síkon kényelmes tempóban mentünk végig. Este az összes „hírességet” meghívták a vacsorára, ahol Alban Lakatával és a szerelőjével kerültünk egy asztalhoz. A legjobban azon lepődtem meg, hogy milyen közvetlen és szerény tud lenni egy világbajnok és milyen pontosan meg tudta mondani, hogy mennyi idő alatt fogja teljesíteni a versenyt, na meg a verseny után azon, hogy milyen komolyan veszi a gravel versenyzést és a többi sztárt montisként elverte az országútis pályán.

Szombaton újra tettünk egy kört a pályán, amiből már sejtettem, hogyha minden rendben lesz akkor 5 óra körüli időt fogok tudni menni a versenyen és az eddigi nyomásból még érdemes visszavenni, mert hosszú verseny vár rám és jó ha egyáltalán nem ráz szét a bringa még akkor is ha alapvetően nem rázósak az utak. A fenti időből sejthető, hogy tényleg gyors pályáról van szó, amin a hegyet leszámítva mindenki könnyedén végig tud menni, gumiból is bőven elég rá a minimálmintás.

Vasárnap reggel korai kelés a reggeli miatt, aztán hamar be kellett állni a rajtba, mert hiába indultunk korosztályonként külön depóból időben eltolt rajttal, a keskeny utakon könnyen megszakad a mezőny és pálya elején a sok aszfalton előny ha szélárnyékban tud bringázni az ember. Valahonnan a közepéből rajtoltam el, de kb felesleges volt, mert pár kilométer után soknak éreztem az eleje tempóját, nem haladtam úgy ahogy kellett volna, és elengedtem őket. Ezután kisebb bollyal mentünk el a hegyig, ahol szintén teljesen szétestünk. Innentől egyedül tekertem jó ideig, aztán jöttek hátulról, felértem emberekre, de valahogy nem sikerült bolyban maradnom, mindig soknak éreztem a tempót, gyakorlatilag egyedül mentem. Az igazi demoralizáció az volt amikor a később rajtoló, idősebb korosztályok értek utol és a nálam 20 évvel idősebbekkel sem bírtam menni. Ilyenkor azért újra elhelyezi magát az ember a kerékpáros hierarchiában.

A pályajelölést mindenképpen érdemes megemlíteni, minden kis kereszteződésben kordon volt és rengeteg helyen mellette ember állt, kb lehetetlen volt eltévedni a pályán, kb nem is lett volna szükségem a komputeren a navigációra. Nagyon komoly munka lehetett ezt így összehozni, ráadásul az osztrák településszerkezet nem olyan mint a magyar, millió kis utca nyílik mindenféle (számomra logikátlanul). Egyszer jó lenne ha itthon is össze tudnánk hozni egy ilyet, lenne hozzá kellő erőforrásunk.

Az első kört még sikerült elfogadható idővel teljesíteni, de éreztem, hogy lassulok és még kettő van hátra. Az egy másodpercig sem volt kérdés, hogy nem megyek végig, de a jó időeredményről le kellett mondanom és inkább megpróbáltam élvezni a pályát, úgysem bringázhatok itt minden nap. A gravel utak itt tényleg gravelek és nincs a pályában semmilyen technikás elem, lehet rendesen csapatni rajta. A második kör vége felé kezdtem kicsit megvilágosodni, hogy lehet az lehet a gond, hogy nem frissítettem rendesen, az áprilisi nyárban biztos nem ittam eleget ha még féltáv után is van a kulacsaimban innivaló. Szóval hiába volt profi frissítés (poharat nyújtó emberek tucatjai) körönként 2 helyen is, ha nem veszi el az ember tőlük az innivalót akkor ne számítson túl sok jóra 😉 . A 2. kör végén az egyik rövidebb, de nehéz emelkedő tetején volt a frissítőpont, ahol nyújtogatták a poharakat és kérdezték, hogy mit kérek, én itt fogtam magam és megálltam, ledöntöttem a bringát és odasétáltam megtöltetni a kulacsaimat mosolyt csalva a segítők arcára.

A 3. körben a mászás már nem hiányzott ezzel az áttétellel, de nagy nehezen felrugdostam magam a hegyen, viszont utána semmi erőm nem maradt. A lenti frissítőn még vettem fel egy kis meleg kólát és betoltam egy energia szeletet, na meg arról álmodoztam a havas csúcsokat elnézve, hogy bárcsak itt is olyan hideg lenne, mint ott fent (és mindezt április elején… télen még attól féltem hogy áprilisban lehet hó a pályán..). Annyira elengedtem már a versenyt, hogy megálltam könnyíteni is magamon az erdei szakaszon. Aztán mintha csoda történt volna, pár kilométer múlva megelőzött Kis Attila egy köszönés társaságában. Kicsit elment tőlem az emelkedőn, de a meredek aszfalt lejtőn sikerült utolérnem és úgy voltam vele, hogy megpróbálok elmenni vele. Mondtam neki, hogy már fáradt vagyok és ne várjon rám, amire azt válaszolta, hogy a síkon bírni fogom vele. Szerencsémre egyenletes tempót ment, amit tényleg kibírtam. Aztán jó hosszú vezetés után én álltam előre és a wattmérőm egész jó számokat mutatott, kezdtem magamhoz térni. Ketten utolértünk két csoportot is és végül egész nagy bolyunk lett. Úgy éreztem magam mintha versenyeznék. Az utolsó kavicsos emelkedőhöz érve megláttam Kimurát (a konkurenciától akivel gyakran meccselünk versenyeken), ami egy nagyon durva lökést adott még, úgy álltam ki a nyeregből mintha a verseny elején lennénk és kikerültem könnyedén, 1 perc múlva visszanézve már nem is láttam (utólag mondta el hogy begörcsölt), meg közben a gyomorproblémákkal küzdő Gangel Marci út közepén hagyott bringáját kerültem ki. Utána már csak egy gyors lejtőzés következett, gyakorlatilag bezuhantunk a Wörthi-tó partján lévő célba.

A célban érem és sör várt ránk, bár nekem a víz jobban esett volna, de az sajnos elfogyott, ilyenkor látszott, hogy senki nem számolt ezzel az időjárással. A magyar versenyzőkkel váltottunk pár szót, kinek, hogy ment, aztán visszamentünk a szállodába és egy kis pihenő után hazaindultunk.

A tervezett 5 óra helyett 5 óra 22 percet tekertem, ami a korosztályomban a 78 indulóból a 65. helyre volt elég, szóval elég komoly tempóban bringáznak odakint, amit jól mutat, hogy a magyar indulók közül sokan nem tudtak kvalifikációt szerezni itt a VB-re (a 25%-ben végezni). A pálya jellegét jó példázza, hogy az elit nyertes Sebastian Schönberger a távot 4 óra alatt tette meg egy széles gumis (Vittoria Corsa) aero Felt országútival, persze lehet hogy egy alkalmasabb gravel bringával még ennél is gyorsabb lett volna.

A sok szenvedés ellenére tetszett a verseny és valószínűleg jövőre is vissza fogok menni (ha nem havazik 🙂 ), az ilyen pályákat szeretem csak még erősödnöm kell, a szervezés majdnem tökéletes volt (főleg ahhoz képest, hogy először rendeztek itt ilyen versenyt), jövőre majd lehet készülnek több vízzel a célba és felfogadnak pár jó fotóst, mert idén nem készült értékelhető kép rólam a versenyen és többen is erre panaszkodtak, de ezeken kívül tényleg nagyon rendben volt.

Punk Adri is elmesélte milyen volt számára a verseny:

A rajt időpontja vasárnap reggel 9:00. Számomra ez az időpont már optimális, hiszen lehet előtte reggelizni és nyugodtan felkészülni. Kicsit hűvös volt a reggel, főleg a tó partján, de ez nem volt zavaró, főleg hogy nem lassú rajttal indult a verseny. Én a 2. rajtzónából indultam, az elit női versenyzőkkel. A zóna bejáratánál azonban ketté osztottak minket, az elit mezőnytől, két külön bejáraton lehetett bemenni a zónába. Így nem volt keveredés, az elit mezőny végéről tudtunk indulni. A rajt pillanata után sprint vette kezdetét. Nekem ez nem esett valami jól. Kissé le is maradtam. 10 km után érkeztünk el a leghosszabb emelkedőhöz, ami a pályán található. Elég technikás itt a terep, kisebb-nagyobb kövekkel, szerencsére sár nem volt, pedig egy erdei szakaszon mentünk át. Igyekeztem beosztani az 1,5 km hosszú szakaszt, hiszen tudtam, hogy még 2x meg kell mászni.

Az emelkedő után jól kellett helyezkedni, amint leértünk a sík részre igyekeztem bolyt keresni. Sikerült is találni így haladtunk az első kör végéig. A második körig szépen haladtunk, majd az emelkedőn szétesett a boly. Legurultam, és a frissítő ponton töltöttem fel a kulacsomat vízzel. Ezután sikerült egy másik csapattal összeállnom, velük haladtam és a második kör felénél utolértünk elit női versenyzőket, akik közé be tudtunk állni és együtt menni tovább. Ez nagyon motivált, kezdtem már fáradni, de ilyenkor jó hogy többen vannak körülöttem, így nincs esélyem lassulni. A kör vége felé volt egy utolsó emelkedő, itt széthúzott a boly. Pár elit nő elment, páran le is maradtak. Volt egy versenyző, akivel tudtam menni, de ő sajnos lemaradt, ahogy elkezdtük az utolsó kört. A harmadik emelkedőhöz érve, már nem voltam olyan friss. De azért becsülettel feltekertem. Egészen az emelkedő utánig egyedül haladtam, kb. 15km-t tettem meg egyedül. A sík szakaszon sikerült felérnem pár versenyzőre, akikkel a célig tudtam haladni.

Összegezve, a verseny jól sikerült, nem kaptam defektet, nem volt egyéb technikai problémám sem. Nagyon jó pálya volt, sok szakasz gyors, jól tekerhető. Az emelkedőkkel sem volt bajom. Egyedül a frissítésemen lehetne javítani, mivel csak 3 kulacsot ittam meg, kb. 2 l folyadék, ami a távhoz és az időjáráshoz mérve kevés. A célban elég kevés frissítő maradt, vizet tudtam inni, de mivel sört nem iszom, így az nem volt opció ott. Tovább á jó volt látni a sok magyar bringást, versenyezni velük.

Remélem, hogy jövőre is megrendezik a versenyt, és el tudunk rajta indulni.”