Vass László a helyszínen, a havas hegycsúcsok között nézte és fotózta végig a Svájci Körverseny királyetapját, a június 15-én rendezett 2. szakaszt, amiről – immár hagyományosan – beszámol a Bikemag olvasóinak is. A képek különlegessége, hogy egy pontról készültek, mégis változatosan megmutatják, mi történt a szakaszon:
Van, amikor az ember ezerszer is megbánja, hogy milyen hobbit választott, de aztán a végén minden jóra fordul és még a nap is kisüt. Valahogy így volt ez az idei Tour de Suisse második szakaszán, a „királyetapon” amely 2 csúcskategóriás hegy, a Gotthardpass és a Furkapass megmászását is magába foglalta. Bár az időjárás jelentések előre figyelmeztettek, mégis kellemetlen érzés volt az idén kellemesen alakuló svájci nyárból, 20-25 fokból megtapasztalni a 2436 méteren uralkodó 6 fokos zimankót. De aztán megérkezett a mezőny és még meglepetést is „hoztak” magukkal, így összességében egy kellemes nap kerekedett a svájci körversenyen tett első idei látogatásból.
A Tour de Suisse a 3 „nagy” körverseny után talán a negyedik legrangosabb kerékpáros verseny – a svájciak szemében mindenképpen. Az elmúlt évek tapasztalatai velem is azt mondatják, hogy valóban ott van közvetlenül a nagy 3 hetes versenyek után, még akkor is, ha Magyarországon esetleg nem nagyon került még a sportág szerelmeseinek látókörébe.
A Tour de Suisse a vele egy időben zajló Dauphine-vel együtt a „La Grand Boucle”, azaz a Tour de France egyik fontos „rákészülési” versenye, így minden évben biztosítottak a komoly nevek. Az elmúlt két évben az idén szivárvány-csíkos mezben tekerő világbajnok, Rui Costa nyert összetettben, de az elmúlt években megfordult itt Lance Armstrong (legutóbb 2010-ben), Contador, Ivan Basso, Thor Hushovd, O’Grady, Hincapie, Gilbert, Cunego, Oscar Freire… és még lehetne sorolni a sztárokat.
Idén a svájci kört választotta többek között Bradley Wiggins, Cadel Evans, Mark Cavendish, a Schleck testvérek, Tony Martin, Thibaut Pinot és Peter Sagan, valamint természetesen itt van – mint minden évben – Fabian Cancellara, a legnagyobb helyi kedvenc.
Az ország természeti adottságai tökéletes terepet biztosítanak egy változatos és meglepetéseket is hozni képes, izgalmas kerékpárversenynek. Hosszú sík szakaszok, dimbes-dombos utak és meredek szerpentinekkel tarkított hegymászások szerepelnek az „étlapon” amelyet 9 nap alatt „kóstolnak végig” a versenyzők. Az időjárás nem mindig kegyes hozzájuk és a nézőkhöz, hiszen a Ticino kantonban ilyenkor jellemző nyárból egy-két nap alatt 3-6 fokos hidegbe, hóval szegélyezett hegyi utakra teker fel a mezőny. Innen aztán visszatérnek a laposabb vidékekre ahol júniusban esőt és napsütést egy napon belül kaphatnak a versenyzők.
Szurkolói szemmel a Tour de Suisse egy remek alkalom, hogy a nagy sztárokkal találkozzon az ember, ugyanis a verseny hangulata nagyon barátságos és közvetlen. Nyoma sincs a versenyzők Tour de France-on tapasztalható elszigetelésének vagy a hatalmas tömegnek. Sok néző van, évről-évre több, de nincs tumultus és mindenki odaférkőzhet a versenyzők közelébe egy autogram vagy közös fotózkodás erejéig. A csapatbuszok és kamionok között „szabad a pálya” azoknak is, akik a technikai hátteret és a kulisszák mögötti világot szeretnék megismerni. Az ereklyegyűjtők paradicsoma is a svájci kör, mivel a csapatok tagjai és személyzete barátságosan áll a rajongók érdeklődéséhez, sokszor egész hűtőládányi kulacsot raknak ki az érdeklődőknek, de mindig lehet csapat-posztereket, versenyzőkről készült képeslapokat, sőt néha csapatsapkákat is beszerezni.
Az idei Tour egyik legnehezebbnek és leglátványosabbnak ígérkező szakasza a június 15-én megrendezésre került második, úgynevezett „királyetap” volt. A mezőny a Ticino kanton-beli Bellinzonából, 27 fokból indult és többek között két 2000-es csúcsot, a híres Gotthardpass-t és a Furkapass-t mászta meg. Bár a szakasz végén nem volt hegyi befutó, így az összetettre nagyon nagy hatást végül is nem gyakorolt a szakasz, de a csúcsok mindenképpen megtépázták a mezőnyt.
Fotós szemszögből is remek alkalmat jelentett a szakasz, hiszen a hegyen felmászó versenyzőkről mindig látványos képeket lehet készíteni. A két komoly csúcs közül én végül a HC („Hors Categorie”) besorolással büszkélkedő, 2436 méteres Furkapass-t választottam. Az előrejelzések szerint borongós idő, maximum 6 fokos hőmérséklet volt várható, tehát alaposan meg kellett válogatni a ruhatárat, hiszen a Zürich környékén élvezhető 26 fokos nyárból indultam el a túrára. A Furkapass nem csak a kerékpárosok vagy a túrázók részéről közkedvelt, de a James Bond rajongó film-mániákusok is jól ismerik, hiszen az 1964-es Goldfinger című epizódban Sean Connery a mesterkém szerepében a Furkapass szerpentinjén üldözte az aktuális „jó nőt”.
Az út valóban filmbe illően látványos, autóvezetőknek némiképp kihívás és a természetet kedvelőinek egyszerűen gyönyörű. Azt persze kétlem, hogy a versenyzők túl sokat érzékelhettek a természet szépségeiből, mert egy verseny keretében két keréken ide feltekerni nem éppen a megfelelő mód arra, hogy a tájban gyönyörködjön az ember. Szerencsére én csak fotózni jöttem, így alkalmam nyílt például azt is megfigyelni, hogy miként változik a növényzet a hegy lábától a csúcsig. Mivel több órával a mezőny és az előtte végighaladó reklámkaraván előtt érkeztem meg a hegy legmagasabb pontját (és egyben a hegyi pontok beszerzését jelentő pontot) jelentő kék táblához, volt lehetőségem néhány kötelezőnek nevezett látnivalót is meglátogatnom. A fent említett James Bond filmben is szerepelt például a 130 éves Hotel Belvedere, amely hálás fotótéma és a tőle alig pár száz méterre található Rhone-gleccser, amelybe évente újabb jégbarlangot vágnak. A gleccser a turisták számára látogatható és nagyon kevés erőfeszítést igényel, hogy bárki a saját lábaival taposhassa az ősi jeget. Mivel a gleccser a 19. század óta folyamatosan olvad, szakemberek szerint már nem sok ideje van az érdeklődőknek, hogy láthassák: 2100 körül ugyanis nagy valószínűséggel teljesen eltűnik.
Miután a nevezetességekkel „végeztem”, ideje volt, hogy megfelelő helyet találjak a jövetelem fő céljához, a kerékpárosok fotózásához. A csúcs közelében, ahol az autót hagynom kellett – időközben ugyanis lezárták az utat a verseny miatt –, körülbelül 5-600 méteres távolságra volt egy szerpentines rész, ahol a kanyargó út és a havas hegycsúcsok festői hátteret szolgáltattak a mezőny fotózásához.
Az időjárás ekkor rosszabbra fordult, folyamatosan fújt a szél és elkezdett szemerkélni az a bizonyos utálatos, apró szemű hideg eső, amely első pillanatban semmiség, de 20 perc múlva simán tönkreáztat mindent. Mivel még több, mint 45 perc volt hátra a szökevények és a főmezőny megérkezéséig, bizony megfordult a fejemben, hogy az egészet otthagyom és legurulok a hegyről a másik irányba. Az esőkabátom hamar megadta magát, az objektívről csöpögött az esővíz és a szél miatt egyre jobban fáztam. Mellettem néhány hasonszőrű őrült várta a kerekeseket, belga drukkerek lakókocsival, helyi amatőr bringások, akik még aránylag száraz időben megmászták a Furkapass emelkedőjét és most reszkettek, mint a kocsonya, pedig téli hosszú ujjú mezben, lábvédőben, széldzsekiben voltak.
Egyedül a Tour kísérőautói és motorosai, melyek 10-15 percenként haladtak el mellettünk, tartották a lelket a közönségben, hiszen megjelenésük azt is jelentette, hogy közelednek a versenyzők. Az objektívem segítségével figyelni tudtam a szemben lévő hegyet, amelyen kanyargott az út és észre is vettem, amikor megjelentek a csapatok színes kísérőautói, tetejükön a cserebringákkal.
Ekkor már tudtuk, hogy egy szökevénycsoport ér majd először hozzánk, majd 5 és fél perces hátránnyal jön majd a főmezőny. Nem sok kellett hozzá és feltűnt az alattunk kanyargó úton Thurau (Europcar), Hollenstein (IAM), Warbasse (BMC), Deignan (Sky) és Cameron Meyer az Oreca-ból, aki végül a 2. szakaszt meg is nyerte a sikeresnek bizonyuló szökés végén.
A csoport elhaladása után az eső váratlanul elállt, így egyre jobb hangulatban vártam – vártuk – a főmezőnyt, amely mint egy színpompás óriáskígyó kanyargott a szürkés-zöldes hegyen a távolban. Hamarosan megérkeztek a versenyt kísérő profi fotósok is a motorosaikkal és megbizonyosodhattam benne, hogy valóban jó helyet néztem ki magamnak, ugyanis néhányan odafurakodtak mellénk, hogy onnan örökítsék meg a közelgő versenyzőket. természetesen elfértünk és nem zavartuk egymást és biztos lehettem benne, hogy a profik által is értékelt beállításokkal készíthettem a cikkhez is csatolt fotókat. Mivel a TV közvetítés ekkor még nem kezdődött el, biztosíthatok mindenkit, hogy exkluzív képekről van szó, amelyek voltak láthatóak máshol.
A mezőny kényelmes tempóban közeledett, az emelkedő és a szeles, esős idő nyilván nem ösztökélte nagy tempóra a versenyzőket. Hamarosan elértek hozzánk, élen három Garminossal és Tony Martinnal, a sárga trikóssal. A mezőnyben megbújva tekert a rőt szakállt növesztő Sir Bradley Wiggins is – a róla sikerült képnek olyan a hangulata, mintha szinte inkognitóban venne részt a versenyen.
A sorozatképek ellövése közben csak reménykedni tudtam, hogy más neves kerekest is sikerül jól elcsípni. Peter Saganról kissé életlen lett a kép, de még mindig jobb, mint Cadel Evans esetében – róla már két éve próbálok használható képet készíteni, eddig még sikertelenül.
Egy kisebb grupetto-val érkezett viszont Cancellara, akiről így sikerült jó felvételt készíteni, és a mezőnytől leszakadva, a sprinterek csoportjában jött Mark Cavendish, aki szintén könnyű témát jelentett. Csakúgy, mint a legutolsóként előttünk eltekerő francia Bryan Coquard, a londoni olimpia ezüstérmes pályakerekese, aki borzasztóan megszenvedte az emelkedőt és egy kis mechanikai segítséget is igénybe vett a túlélés érdekében. A látványosan szenvedő francia után már csak a „söprűs autó”, a mezőny végét jelentő kisbusz jött, és vége is volt. A bónusz azonban mindenkinek nagyon jól esett, ugyanis még Cavendish megérkezésével egy időben előbukkant a nap a felhők közül, elcsendesedett a szél és hirtelen nagyon szép idő kerekedett. Úgy tűnik, hogy a természetnek is kedvére való volt a verseny, és megajándékozta a versenyzőket és a nézőket is a kellemes napsugarakkal. Az egyszeri fotós pedig érdekes képeket csinálhatott a gőzölgő aszfaltról…
A viszontagságok ellenére végül egy érdekes és sikeres napot tudhattam magam mögött; egy újabb napot, amikor a Tour de Suisse ismét bizonyította, hogy látványban és „körítésben” nem marad le a nagy versenyek mögött.
2014.06.15.
.
A kilencnapos rangos WorldTour-viadalon – amely a Dauphine mellett a Tour de France másik legfontosabb felkészülési versenye – Rui Costa egyre jobb formát mutatott. A technikás prológon még nem akart kockáztatni, így relatíve sok időt veszített. A következő napokon rendre a legjobbakkal érkezett és a 6. szakaszon már megmutatta milyen remek erőben van, hiszen nagyban segítette csapattársát, Sacha Modolo-t, hogy az 5. etapon aratott sikere után ismét sprintelhessen a győzelemért (Modolo végül 6. lett aznap).
