Dósa Eszter legfrissebb blogbejegyzése meglehetősen eseménydúsra sikerült:
Amikor valaki nagyon felháborodik a másik fél sopánkodásán, azt kérdezi dühösen: “Hát neked semmi sem jó?!” Nem tudom, miért, én mostanában ennek a szemléletnek a fordítottjával szimpatizálok, ugyanis úgy gondolom, igen is a “rossz”-nak címkézett dolgokban is meg lehet látni az előre mutató utat, s igenis van minek örülni – legyen az akár egy csúnya kulcscsonttörés, mint az én esetemben.
Nem tudom, miért, de ez a hónap a változások hava számomra. Nem közhelyeket akarok puffogtatni, inkább csak én magam is próbálom követni és megélni az eseményeket – s talán ez a pár hét segít majd abban, hogy utolérjem az agyam. A sok kavargó gondolat közül most háromról mesélnék ebben a fejezetben: a márkaváltásról, a 3 napos SHC-versenyről, és egy picit a hogylétemről.
Mint a FB-on egy-egy megosztott képen többen már láthattátok, a brazíliai versenyen nem a kis Kross-szal vettem részt. Ezúton is köszönöm Csaplovics Ferinek és a Biking kft.-nek, hogy hozzájárultak, hogy – akkor még csak mint idegenlégiós – igent mondhassak a felkérésnek és a meghívásnak. Álmomban sem gondoltam volna (pontosabban szólva csak álmomban gondoltam arra), hogy Brazíliába utazhatok, még akár az olimpia előtt is. 
Nem mondom, hogy nem volt bennem aggodalom, hiszen teljesen egyedül, formán kívül, egy másik kontinensen, egy vadidegen bringával az egyik legmagasabban kvalifikált versenyen részt venni… Igen, őrültségnek hangzik, s talán az is vagyok, de valami azt súgta odabenn, hogy ez egy NAGYON NAGY lehetőség, s merni kell élni vele. Egyébként pedig van veszítenivalóm? Új és különleges élményekkel gazdagodhatok, minden más pedig csak ajándék. Amit persze ki is kell érdemelni, úgyhogy a minimum az, hogy keményen odateszem magam a három versenynapon.
Úgyhogy nincs más hátra, mint előre!
A hosszú, átszállásokkal együtt is huszonsok órára rúgó repülőút végén egy nagyon kellemes meglepetés fogadott – nem akármilyen fogadtatásban részesültem! Lányos zavaromból felocsúdva nyomban nyúltam is a fényképezőmért…
Újdonsült barátom, Wellington, aztán az egész hét során segítségemre volt, ugyanis a portugál nyelvtudásom még elég alacsony szinten mozog… Persze azért annyira én sem vagyok szívbajos; egy erős angol nyelvtudással pedig nem sok helyen vagy elveszett ember (szóval fiatalok: még ha lenne is jobb foglalatosságotok, ne hanyagoljátok az iskolai nyelvórákat!).
Pár órás buszút még várt ránk, de végigbeszélgetve az utat gyorsan el is repült az idő.
A szállásunk csodaszép, a környezet úgyszintén: úgy képzeljétek el, hogy egy hatalmas birtokon egy óriási kastély(?) áll, mögötte csodálatos tó és erdő, amiben gyönyörű szép, rikító színű madarak, s hatalmas lepkék szállnak mindenfelé, némely fa virágba borulva, míg mások gyönyörű zöld lombkoronával adnak árnyékot.
Az idő kellemes volt, 28-30 C fok körüli – itt, Baktérítő vonalán kellemesebb az élet, mint Brazília északi részén.
A bringapálya nem egy “libakergető” volt: az első km egy folyamatos emelkedőből állt, kemény kaptatók, s technikás lejtők váltakoztak 3,5 km-en át. Volt természetes sziklakertes lejtő, ill. épített ugratók is. Az utolsó technikás rész pedig a cyclocross hangulatát idézte: egy kis patakátkelés követően csak nyúlcipőben volt esély az előrehaladásra.
Érkezésem estéjén Luiz bemutatott a debütáló márka, az Audax atyjának, Junior Úrnak, majd rövid beszélgetést követően megpillanthattam a karbon paripát. Én persze nyomban ki is próbáltam, függetlenül attól, hogy egy “grand hotelben” vagyok…
A próbakört és a vacsorát követően dőltem is az ágyba – nem gondoltam volna, hogy semmittevés ennyire fárasztó tud lenni… Nem szabad rászokni!
A versenyre péntek-szombat-vasárnap került sor, azonban sok szabadidőnk nem volt. Immár többes számban beszélek, ugyanis már másnap megismerkedtem márka- és csapattársaimmal: Eduval, Enzoval, Daniellel, Julyanával, Andersonnal és Robsonnal. Sajna nem mindannyiuk beszél angolul, úgyhogy már bele is merültem a portugál nyelv szépségeibe. Ha ügyes vagyok, s jó egyezséget kötünk, sűrűn fogom használni ezt a nyelvet is!
A nevezésnél egy érdekességre lettem figyelmes. Először azt hittem, csak a “gugli fordító” írt hülyeséget, de nem: minden versenyzőnek a nevezéskor le kell adnia 2 kg tartós élelmiszert, amit jótékonysági célra szednek be, s osztanak majd szét a rászorulók között. Micsoda remek kezdeményezés!
A péntek egyébként gyorsan elérkezett, ezzel együtt talán életem legrövidebb versenye is: egyenkénti indításos időfutam. Azaz 1 körös szupersprint az XCO pályán. Ez fájni fog, mert nagyon formán kívül vagyok még. Azonban nem stresszeltem (hisz úgysem segít), hanem igyekeztem tényleg kihozni magamból a legtöbbet, nagyon odafigyelve minden technikás szekcióra
Ja igen, a csirkeút szóba sem jöhet egy ilyen gyors versenyen, úgyhogy az ugratók felé vettem az irányt minden alkalommal.
A rajtszámokat és a sorrendet az aktuális XCO világranglista alapján osztották ki (ahol akkor még 100-on kívül, azóta a 77. helyen foglaltam-foglalom el), s top tízes helyre vártak. A 35 előnevező tekintetében ez az első harmadot jelenti, örömmel el is fogadnám…
Habár a lábaim nagyon sírtak, tették a dolgukat, s egy remek 11. helyezéssel indítottam! Odáig voltam meg vissza! A rövid versenyt hosszú levezetés zárta le, hisz amit csak lehet, ki kell mozgatni az izmokból, hisz másnap is sanyargatás következik – nem sokkal hosszabb időtartamban.
Igen ám, de este várt még ránk egy szintén nem parányi kihívás: a márka hivatalos bemutatója. Hát halljátok, én ilyet még nem pipáltam! Ekkora show műsort, mint aminek pénteken nemcsak szemtanúja, hanem aktív résztvevője is lehettem… már délután irány a fodrász, sminkes, majd a megkoreografált jelenet elpróbálása a kifutón… egy biztos, nem könnyű a modellek élete, s tényleg nem csak fény és csillogás (voltak velünk igazi profik is).
A megnyitó ceremónia és a bringabemutatók után hosszas fotózkodás, majd buli következett, amiről szerencsére felmentést kaptam. Nem azért, mert nem lett volna hangulatom rá, hanem mert másnap, a pályán szeretném megmutatni magam – az az én természetes közegem. 
A szombati futam az ún. “short course” volt, ami számunkra 20 perc + két kört jelentett a rövidített XCO pályán. A rajt előtt azonban történt egy kis malőr, ugyanis a versenybíró félreinformált, ráadásul csak a beszólítást követően figyelmeztetett, hogy hátrajtszám nélkül időbüntetést fogok kapni… Mert azt a mez kimosatásakor sikerült eltökíteni.
Uzsgyi, lélekszakadva irány a nevezés, ahol gyorsan elhadartam, mire is van szükségem. Kicsit pánikoltam… Gyorsan “legyártottak” egyet, majd egy sorban álló kedves kolléga feltette a hátamra. Hálából hatalmas ölelés, puszi a pofikájára, s mint akit íjból lőttek ki, vissza a startvonalhoz. Ekkora blamát… Gyorsan elnézést kértem mindenkitől, vettem 3 mély lélegzetet, behangoltam az agyam, s vártam a sípszót.
A rajtot jól kaptam el, az Amerika-bajnok mexikói Daniela Campuzanora tettem a kereket! Szerencsére bukás sem történt, bár meg kell hagyni, nagyon erélyesnek kellett lenni, mert a lányok simán lekönyökölnek vagy leszorítanak. Ez nem helyi sajátosság, sajnos sok helyen tapasztaltam már ezt XCO vagy egyéb sprintes versenyen.
A versenynek egy nyugodt pillanata nem volt, annyira sűrű volt a mezőny, hogy pihenésről csak a célvonalon való áthaladás után lehetett szó. A rövid versenyeken általában keveset iszik az ember, enni pedig nem is eszik – ez utóbbit én is a rajt előtti 5 percre hagytam: mint említettem már, idén táplálékkiegészítő téren is változás történt, s bizton állíthatom, a jót jóra sikerült “cserélnem”: a Xenofit koffeines-mentolos gélje is rendesen bedurrantotta az agyamat – ilyen jellegű versenyekre, illetve a “bekezdős” maratonoknál jó társam lesz!
A versenyt újra a 11. helyen zártam, s bizakodva tekintettem a harmadik napi XCO elé, ugyanis az idő, úgy néz ki, nekem dolgozik: minél hosszabb a versenyidő, annál jobb!
A levezetést ezúttal délutánra tettem át, ugyanis lehetőségem nyílt egy kis karbantartásra, a helyi orvosi egyetem hallgatóinak közreműködésével: a masszázs mellett valamiféle vákuumos elven műküdő izomstimulátorral is ellazították az izmaim – fú, de jó volt! Aki pedig a hideg vízre vágyott, már mehetett is a pancsolóba!
Szombat este pedig megérkezett a zivataros idő… A mi, vasárnap délutáni futamunkra már sütött a nap, s a pálya is remek, mondhatni ideális állapotba került. A melegítést és a mentolos Xenót követően nagyon jól rajtoltam, stabil top tízben zártam az első kört. Majd a második kör felében hirtelen elsötétedett az ég, elkezdett szakadni, nem is, inkább ömleni az eső, s hatalmas villámok csattogtak a fejünk felett. Ó bakker…
Akkor biztonsági üzemmódra váltottam, 4 lányt magam elé is engedtem gyorsan… Úgy voltam vele, hogy sebaj, a legfontosabb a célba érés, ugyanis csak abban az esetben jár a kvalifikációs pont. Romlott is a köridőm keményen. Majd a 3 körben, mivel kezdtem kitapasztalni, mit is mutat a Rubena külső ezen a terepen (illetve bármilyen terepen, mivel sosem használtam még előtte), s örömmel látva, hogy “állja a sarat”, fel is bátorodtam.
A balesetet azonban nem a vakmerőség szülte, hanem egy rossz nyomválasztás. Egy lelépésen, mégsem a jól bevált, begyakorolt utat választottam, mert nagyon folyt benne a víz, hanem egy ismeretlent. Át is estem a kormányon. 
A pályabiztosítók nyomban a segítségemre is siettek, én azonban, a rövid ellenőrzést követően, miszerint nem kaptam-e agyrázkódást, s mekkora is a baj, gyorsan feltápászkodtam, elhajtottam őket illedelmesen, majd, miután rájöttem, hogy a forró jobb vállam miatt már használhatatlan a jobb karom, elkezdtem bal kézzel, a stucninál fogva tolni a bringát. S hangosan beszélgetni magammal, hogy véletlenül se agyaljak azon, hogy mi lehet a vállammal. Próbáltam logikus lenni: vér nincs, a látható sérülés nincs, az adrenalin pedig fél órát dolgozni fog – legalábbis ebben reménykedtem.
A hosszas séta során persze szinte mindenki megelőzött, de ekkor már csak az érdekelt, hogy áthaladjak a célvonalon. S nem gondolkodni, csak a feladatra koncentrálni. Nem volt egyszerű, de végül csak áthaladtam a célvonalon – bő 2 km tolás után. Közben kiderült, a versenyt be is rekesztették, ami a fiúk körében nagy felháborodást keltett – így azonban északi szomszédunk, Michal Lami bezsebelhetett egy szakaszgyőzelmet is. Ami engem illet, így is a 25. helyen értem célba – nem utolsóként!
A következő állomás a mentőautó és a közeli kórház volt: kis várakozás, majd röntgen. Sajnos eltörött a jobb kulcscsontom. A doki írt fel fájdalomcsillapítót és gyulladáscsökkentőt, illetve estére az Audaxos csapat szerzett egy kék(!) karfelkötőt is. Egyébként fura, de azt hittem, jobban tud fájni egy ilyen törés, de nem bánom, sőt, hálás vagyok az égieknek, hogy ennyivel megúsztam.
Szóval másnap délután, “menetrend szerint” haza tudtam menni. Itthon már előkészített terep fogadott a Sportkórházban (köszönet érte Viktornak és Rózsa Szilveszternek!), pénteken sor is került a műtétre, 15-én pedig elhagyhattam a Sportkórházat – 7 csavarral, egy hurokkal és egy lemezzel gazdagabban. Lehet, mégis beverhettem a fejem, mert nekem nagyon tetszik ez a beépített “gereblye”:
Múlt csütörtök kaptam Széplaki Doktor Úrtól ezt a szuvenírt, ha minden jól megy, most csütörtökön kék(!) varrócérnát is szerzek!
Egy váratlan meglepetés azért még ért csütörtökön: a Doktor Úr azzal fogadott, hogy a múlt heti műtétkor még nem így állt a dolog, de most a rendszer szerint NEM vagyok válogatott. Ezen vicceltünk is egy jót, biztos megint valamit nem jelentettek le időben. Vagy az idei, (anyagi értelemben is) önzetlen pontgyűjtésem ezzel egészíti ki a Szövetség… Hivatalos infót ugyan nem kaptam, de remélem, jól el is tiltanak a pontszerzésért!
Lesz ami lesz, én azért szépen gyógyulgatok, hisz májusban már versenyezni szeretnék! A múlt hétvégén már görgőre ülhettem, s a láberősítés sem okoz gondot. Igazából egyetlen dolog zavar: hogy nem tudom egyedül bekötni a cipőmet. De ez legyen a legnagyobb bajom.
Szóval így állok most. A baleset ellenére azonban tárt karokkal vár az Audax csapata, amit örömmel el is fogadtam. S hagy ragadjam meg itt az alkalmat, hogy köszönetemet fejezzem ki a Biking Kft-nek, a Kross hazai forgalmazójának, Csaplovics Ferinek és remek csapatának, akik remek üzleti érzékük mellett kiváló emberi mivoltukról is tanúságot tettek az elmúlt majd’ másfél év alatt, amióta ismerem őket.
Az egyik szemem sír, a másik nevet, hiszen tudom azt, hogy az ő segítségük nélkül nem vagy csak hatalmas nehézségek mellett juthattam volna el a UCI Marathon Series versenyekre, s nyerhettem meg a 2013/14-es szezon világranglista összetettjét, amellett, hogy a kvalifikációs pontszerzésem is hathatósan segítették. Öröm volt a Kross nyergében bejárni a világot, s hozni a jó híreket, szép eredményeket! Köszönöm!
.
