Nagyon vártuk már ezt a júliusi futamot, mert a Bovec és a Soca folyó körüli Triglav Nemzeti Parkról már sok szépet hallottunk, de azt nem gondoltam volna, hogy ez lesz életem egyik legkeményebb enduró versenye, főleg, hogy nem is a mért, hanem az átkötő szakaszok miatt.

A csapatunknak ez volt az első versenye, amin tulajdonképpen kettő teljes edzés napot hagytunk magunknak, ami elegendőnek is tűnt a kiírásban szereplő 5 szakaszhoz. Bovecba egyébként már eljutni is kalandos, mert egy 1600 méteres hágóra kell felmászni a kocsival, ahol a kanyarok macskakővel vannak kirakva és az út bizony gyakran a peremen megy. Ez nekem, tériszonyosnak már eleve izzasztó volt.

A hegy túloldalán aztán egy az Avatar című film lebegő hegységéhez hasonló szépségű világ tárult elénk vad hegyi folyókkal, függőhidakkal, 100 méteres magasságból alázúduló vízesésekkel és csodás hegyi utakkal. Már csak azért is megérte végigküzdeni magunkat az eddigi három futamon, mert így felfedezhettük, hogy ebben a Dunántúl méretű kis országban milyen töménytelen mennyiségű természeti csoda van. Mi rögtön a verseny után ott is maradtunk nyaralni egy háborítatlan csendű és sokméteres mélységig teljesen átlátszó vizű hegyi tó partján, az ország mitikus és közel 3000 méter magas hegyének, a Triglavnak az egyik völgyében.

A korai érkezésünk hátulütője az volt, hogy a szervezők még sehol se voltak és bringásokat se nagyon láttunk. A helyi turisztikai központ aztán tudott segíteni, ahol végül kaptunk térképet is a pályákról. Az is kiderült, hogy törölték az egyik szakaszt, így szombatra maradt egy városi prológ, és vasárnapra 3 tényleges szakasz a hegyekben, meg egy kis városi záró szakasz. Ennek alapján kitaláltuk, hogy először begyakoroljuk a közelben lévő 3-as pályát, majd másnap a két távolabbit.

A 3-as pályával kezdés jó döntésnek bizonyult, mert ott összefutottunk a pécsi különítménnyel, Rocsival, aki felgyógyult a trieszti futamon elszenvedett kézsérüléséből, Szabados Balázzsal és Ózdi Mátéval. Ők a hatalmas melegben a rogyasztó mászás közben elmesélték, hogy az 1-es pálya egy végig kőkemény, bicajzúzós, sziklás DH pálya. A kettes alja meg egy-két helyen járhatatlan és a rajtjához levezető út gyakorlatilag a hétvége legkeményebb szakasza lesz, mert egy sziklafalon kell lemászni a bringával a rajt előtti utolsó métereken. Nekem ez azért szöget ütött a fejembe, de igyekeztem elhessegetni a rossz gondolatokat.

A 3-as nyomot aztán feltologatva, meg szakaszolva, olyan igazi magyar déhás pályabejárással elég alaposan begyakoroltuk és nyugodtak voltunk, mert nagyon jó és trükkös nyomokat jártunk ki.

Sötétedés előtt még felmentünk autóval az egyes szakaszra is, ami ilyesztőnek tűnt, mert a dózerúton 20-as tempót tartva 30 perc alatt értünk fel kocsival. Nagyon aggódtunk, hogy vajon mennyi idő alatt fogunk itt a nyári kánikulában a versenyen feltekerni. Érzésre kettő óra folyamatos mászás várt ránk. A pálya meg tényleg brutál volt, de nagyon élvezetes. Még Cser Máté is élvezte és keménynek tartotta, ami nagyon nagy szó. Ismerem őt már egy ideje, de ennyire lelkesnek talán csak a Matterhornon láttam Svájcban. Volt pár olyan rész, ami megoldhatatlannak tűnt, akárhogy is próbálkoztunk. Szerencsére az enduró versenyeken sokszor van lehetőség kreatív nyomválasztásra, mert nincs minden kiszalagozva, így mindig megtaláltuk a jó megoldást.

Másnap aztán sok minden megváltozott. A nagy meleg miatt ugyanis gyakorlatilag csak a kettes pályát tudtuk egyszer bejárni, és utána inkább gyalogtúráztunk az egyik közeli 106 m magas vízeséshez. Délután pedig egy hatalmas vihar csapott le a tájra, így az esti prológot törölték. A vihar egy óra múlva el is vonult, így remélhettük, hogy a porszáraz pályák állapota nagyban nem változott.

Vasárnap reggel az első szakasz 100 perces mászásán aztán már gyanúsak voltak a jelek, és sajnos beigazolódott, hogy az ösvények sárosak maradtak, mi pedig csak száraz gumikkal készültünk. Én még a nyomást se lőttem be megfelelően, így az amúgy is durva első szakasz sok helyen már teljesen no kontroll volt.

De a legrosszabb rész csak ez után jött. A kettes szakaszhoz levezető út ugyanis tényleg tekerhetetlenül meredek volt, így sok helyen le kellett szállni és tologatni kellett. Hiába értem fel tekerve időben a hegytetőre, meg jutottam le a szakaszon is viszonylag jól, az utolsó 20 méter egy olyan sziklafalon jött le, ahol az egyik kézben fogni kellett a biciklit a másikkal meg félig a sziklafalon lógtunk. Nekem egy törés miatt problémáim vannak a bokám hajlításával, így gyakorlatilag megoldhatatlan helyzet elé kerültem, holott csak tíz méterre volt tőlem a rajtvonal, igaz, inkább alattam, mint előttem, mégis kikéstem a rajtomat. A rajtoló személyzet is látta ezt, és ők is jelezték, hogy az egy órás szintidő a mezőny második felének tarthatatlan volt. Mindent elmond erről az, hogy felfelé senki nem előzött meg, mégis kikéstem a rajtomat, lefelé a pálya alsó szakaszán a sziklaperemek miatt 2 perc futást is beiktattam a bringával a hónom alatt, ill. megálltam a pályán ereszteni a gumiból, hogy legalább egy minimális tapadásom legyen a saras és síkos talajon, de ennek ellenére a pályán sem előzött meg senki. Innentől viszont legalább a vesztesek nyugalmával túrázhattam tovább.

Az utolsó szakasz előtti mászáson összefutottam Cser Mátéval, aki közölte, hogy eddig ötöt esett és ki kell állnia defekt miatt.  Fent kiderült, hogy a többiek is estek jó párat, de mindenki egyben volt. A városi szakaszra menet még Rocsival is összefutottam, aki betegség miatt nem tudott indulni. Amíg vele beszélgettem leeresztett a hátsó gumim is, így tényleg minden összejött erre a napra. A záró városi szakaszra ezért szintén késve értem fel és még felöltözni se tudtam rendesen, de azért vakon lenyomtam a lépcsőket a templom előtt a városközpontban összegyűlt tömeg biztatása közepette.

Összesen tehát hét magyar ért célba ezen a felfelé és lefelé is nagyon kemény versenyen, ráadásul ebből négyen a kategóriájukban az első tízben végeztek. Ezzel elérkeztünk a szezon feléhez és az már látszik, hogy igenis van keresni valója a magyaroknak ebben a mezőnyben, hiszen Décsi Zoli az összetett 5. helyen áll a féltávnál és elérhető távolságban van a dobogós 3. hely is, de matematikai esélye még a győzelemre is van. A Masters 1-ben Sebestyén Krisztián egy kihagyott versennyel is az összetett 16. helyen van az eddig pontot gyűjtött 68 főből, míg jómagam a szerény, de kitartó teljesítményemmel a 18. vagyok. Annyi látszik, hogy ha valaki jól felkészül erőnlétileg, van egy átlagos ügyessége, összeszedetten, nem kockáztatva versenyzik és indul mind a hat futamon, akkor bent lehet az első tízben. Krisztiánnak és Zolinak erre minden esélye megvan. Szurkolunk nekik!

Eredményeink:

Décsi Zoli, Junior 5. hely

Sebestyén Krisztián, Master 7. hely

Kovács-Gombos Ádám, Master 22. hely

Czimmer Patrik, Hobbi 4. hely

Szabados Balázs, Hobbi 5. hely

Tarr Tamás, Hobbi 11. hely

Ózdi Máté, 19. hely