A Bikemag csapata először a 2007-es livignói Kona bemutatón futott össze azzal a világjáró bringással, akit megpillantva mindannyiunknak bibliai párhuzamok ugrottak be. Önmagáról meglehetősen keveset árul el: a valódi nevére és életkorára vonatkozó kérdéseket mindig udvariasan utasítja vissza. Ami ellenben köztudott, hogy Amerikában született és Hirsch néven publikálja világkörüli útja során felmerülő gondolatait folyamatosan frissített blogján. Az életkora szerinte azért nem fontos, mert ennek ismeretében az olvasó esetleg úgy érezheti, hogy ahhoz, hogy hozzá hasonló útra térjen, esetleg még túl fiatal vagy netán túlkoros. Ezzel szemben Hirsch úgy gondolja, hogy függetlenül attól, hogy valaki milyen életkorban van, valójában bármire képes lehet…
Sokan álmodozunk arról, hogy egyszer elindulunk, csak úgy bele a világba, és mivel lapkészítők és olvasók egyaránt fanatikus bringások vagyunk, ezért kézenfekvő, hogy mindezt kedvenc jószágunk nyergében tennénk meg. Aztán persze a megvalósítás rendre elmarad… Nálad hogyan indult a történet?
Biokémiát tanultam az Egyesült Államokban, aztán amikor befejeztem a tanulmányaimat fel kellett volna vennem a klasszikus amerikai pénzhajhászó és pörgős életstílust. Szüleim és barátaim egyaránt unszoltak, hogy menjek el sok-sok pénzt keresni, de én tudtam, hogy ez nem az én világom. Első körben inkább egy óceániai kis szigetállamba, Vanvatuba költöztem, ahol önkéntes tanítóként dolgoztam. Gyerekeket tanítottam, szerettem csinálni, de közben arról álmodoztam, hogy egyszer majd körbejárom bringával a világot.
Miért pont a kerékpár ugrott be, mint közlekedési eszköz? Volt közöd esetleg korábban is a bringázáshoz?
Mindig is szerettem volna megismerni a világot, viszont mindezt nem olymódon képzeltem el, mint a többség, hogy mondjuk elrepülök Rómába vagy Párizsba, megnézem az Eiffel-tornyot és egyéb nevezetes helyeket, fotózok, meg hasonlók. Sokkal lassabb tempóban szerettem volna mindezt végigcsinálni. Eldugott útvonalakat akartam bejárni, apró falvakon áthaladni, megtapasztalni testközelből, hogy az emberek hogyan is élnek ezeken a helyeken. Emellett persze az sem utolsó szempont, hogy a bringás túrázás az utazás egyik legolcsóbb formája, hiszen nem kell fizetnem sem benzinért, sem pedig vonat- vagy buszjegyért. Komolyabb közöm tehát nem volt a kerékpározáshoz, azért választottam az utazás ezen formáját, mert ez felelt meg legjobban az elképzeléseimnek.
Mikor indultál végül útnak és milyen útvonalon?
Egész pontosan 32 hónappal ezelőtt, 2005-ben, a blogomat pedig 2005. júliusa óta vezetem. Vanvatuból startoltam, először Új-Kaledóniába, majd Új-Zélandra mentem. Ezután jött Kanada, az Egyesült Államok, Mexikó, végig Dél-Amerikán egészen a tűzföldig, majd innen Spanyolországba hajóztam. Spanyolországból Olaszországba vezetett az utam, aztán irány a kontinens legészakibb csücske Norvégiában. Innen aztán a balti államokat vettem célba, elindultam hát Lengyelországon, Csehországon, Szlovákián át. Az útvonal, amin haladok, meglehetősen képlékeny. Nézegetem a térképet, beszélgetek emberekkel, és ha valami klassz útirányt javasolnak, akkor kipróbálom.
Milyen sűrűn adsz interjút eközben?
Nem sokszor. Normális esetben csak áthajtok egy országon, és nem találkozom olyan emberekkel, akik összehozhatnának újságírókkal. Csak akkor van erre esély, ha kapcsolatba kerülök valahol a helyi Kona forgalmazóval, vagy bárkivel, aki elintéz nekem egy ehhez hasonló beszélgetést. Mindeddig talán ez a mostani a harmadik a sorban. Örömteli dolog, ha egy magazintól meginterjúvolnak, hátha akad olyan, aki ezt olvasván rájön, hogy neki is ilyesmit kéne csinálnia…
Ebből a válaszból is sejthető, hogy kapcsolatban állsz a Konával…
Igen, a Kona a bicajszponzorom. Magyarországra például eredetileg nem is jöttem volna, Prágában járva úgy terveztem, hogy Ausztrián és Szlovénián keresztül haladok majd kelet felé. Az itteni Kona forgalmazó – az X-Factor – munkatársai viszont küldtek egy e-mailt és meginvitálnak Budapestre. Így alakult, hogy Szlovákiából végül mégis erre kanyarodtam. Hasonlóképpen jutottam el pár hónapja Livignóba is…
Hogyan alakult ki közted és a cég között ez a kapcsolat?
Amikor még Vanvatuban dolgoztam és a világkörüli útról álmodoztam, összeraktam annyi pénzt, amiről azt gondoltam, elegendő lesz majd élelmemre az út során. Emellett viszont szükségem volt még egy jó bringára is, de ez már nem fért bele a büdzsémbe. Írtam hát a Konának, hogy ki vagyok, és mit is szeretnék. Tisztáztam már a legelején, hogy nem pénzt kérek tőlük, ehelyett arra kértem őket, hogy amennyiben módjukban áll, támogassák az utazásomat egy bringával. Felajánlottam cserébe, hogy menet közben folyamatosan visszajelzek majd a géppel kapcsolatosan, illetve ötletekkel tudok szolgálni a bringa fejlesztése terén. A cégnek tetszett a koncepció, így kaptam tőlük egy Sutrát. A Konával azóta is nagyon jó a kapcsolatom, jelenleg egy új modell fejlesztésében működök közre velük, ami egy valódi világjáró túrakerékpár lesz.
Jelenleg milyen bringával hajtasz?
Egy Kona Explosiffal, ami tulajdonképpen egy közönséges monti, amihez egy utánfutót kapcsoltam. Főleg Shimano Deore cuccok vannak rajta. Igyekeztem olyan egyszerű alkatrészeket válogatni rá, amennyire csak lehet, hogy ha éppenséggel Bolívia kellős közepén akad valami technikai problémám, azt is meg tudjam segítség nélkül oldani. Nem használok például hidraulikus fékeket, vagy bármi olyasmit, aminek az útszéli javítása körülményes lenne. Acélvázzal megyek, mert ezzel ha véletlenül történne valami, bármelyik útszéli műhelyben meg tudják hegeszteni. Összességében elég nehéz a bringám, például azért, mert Sun-Ringlé downhill kerekeket használok. Nem azért, mert bevállalós freeride stílusban bringázok, sokkal inkább azért, mert rengeteg súlyt vontatok a bicajjal, és napi hat-nyolc órát úton vagyok vele, így nagyon erős kerekekre van szükségem. A mechanikus tárcsafékeket a hatékonyság mellett a felni kímélése céljából használom.
Milyen nehéz a felszerelésed?
Kaja és víz nélkül a csomagom kb. 20 kg, ezt utánfutón húzom magam után a bringán csak apróságok vannak. Ebben a tömegben viszont minden benne van: a sátram, a hálózsákom, a főzőcuccom, a tartalék alkatrészeim és a szerszámaim. Sokszor napokig nem találok olyan helyeket, ahol olcsón juthatnék élelmiszerhez, így néha fel szoktam tankolni tartós élelmiszerekből, meg persze csokiból.
Mi volt a legmagasabb pont, ahova mindezt fel kellett vontatnod?
Peruban tekertem fel 5000 méter magasra, ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag az óceán szintjéről indultam. A hegy lábánál kánikula volt, három nap mászás után viszont a csúcson hó és jég fogadott. Ezután mintegy fél napig gurultam, mire visszajutottam 2000 méterre. Legszebb magashegyi élményem mégis talán az volt, amikor Bolíviában három héten át bicikliztem 3500 és 4500 méter magas csúcsok között. Ezek után Európa már nem okozhat meglepetéseket. Bár amikor Franciaországon keresztül haladtam, igyekeztem a Tour de France hegyi szakaszainak útvonalát követni.
A magasság mellett a távolság a legnagyobb ellenfél. Hány kilométert hajtottál eddig?
Vanvatutól Budapestig összesen 52 000 kilométert. Ez meglehetősen sok, de a távolságnál sokkal keményebb, amikor cudar időben is menned kell. Előfordult, hogy heteken át esett, és mondanom sem kell, hogy a hidegtől is nagyon lehet szenvedni, arról nem is beszélve, hogy ilyen időben sátorban aludni sem egy leányálom. Szerencsére örökké sohasem eshet, a nap végül mindig kisüt…
Ez utóbbi nagy igazság, bár Magyarországgal most nincs túl nagy szerencséd, sikerült a legcsúnyább október végi időt kifognod. Adódik a kérdés: milyen benyomásokat szereztél eddig Magyarországról? Mi a véleményed az utakról, az emberekről?
Mindössze két napja tartózkodom az országban, Esztergomnál léptem át a szlovák- magyar határt. Találtam egy nagyon szép útvonalat Esztergomból Dobogókőre, túlzás nélkül állíthatom, hogy ez az eddigi kedvenc európai útszakaszom. A fák őszi lombkoronája, meg a csodálatos szórt fények, egyszóval gyönyörű volt az egész, annak ellenére, hogy közben csepergett az eső. Ha tehetem, kerülöm a nagyobb forgalmú utakat, így amikor megláttam ezt a szakaszt a térképen, nagyon megörültem. Aztán a tetőre érve egy kicsit elbizonytalanodtam az ügyben, hogy milyen irányban haladjak tovább Budapestre, de szerencsére találkoztam egy angolul beszélő nagyon rendes bringással, aki a Duna-parti bringautat javasolta. Ezen tekertem be hát a fővárosba, klassznak találtam, hogy egyenesen a központba visz. A pihenőmet a Parlament tövében tartottam, gyönyörű volt. Az itteni utakat nem éreztem különösen rossznak, ami a forgalmat, a közlekedési morált, vagy a minőséget illeti. Az emberek nagyon kedvesek, még akkor is szívesen útbaigazítanak térkép segítségével, ha történetesen nem is tudnak angolul. Persze igazából ez minden egyes olyan helyre igaz, ahol eddig jártam. Kezdetben furcsán néznek rám, őrültnek tartanak, aztán amikor rájönnek, hogy mit is csinálok valójában, akkor már szívesen segítenek.
Mi volt utazásod során a legkülönösebb élményed?
Több is volt, talán Bolíviában esett meg az egyik legérdekesebb. Van ott egy hatalmas sómező, amelyen 200 kilométeren át haladtam keresztül. Fehér és tükörsima sórétegen hajtottam, olyan kemény volt, mint az aszfalt, egyes helyeken meg centis víz borította. Hihetetlen holdbéli táj, melyhez hasonlót ritkán lát az ember. Ilyen környezetben bringázni napokon keresztül feledhetetlen dolog.
A legkülönösebb élmény viszont talán annak a felismerése volt, hogy egy idő után rájöttem, akárhová is megyek a világban, mindenhol barátságos emberekkel találkozom. Ebben az a megdöbbentő, hogy amikor nézed a hírcsatornákat – mint amilyen a CNN vagy a BBC -, onnan mindig csak az folyik, hogy valahol lelőttek valakiket, terroristák itt meg ott. A média azt sugallja, mintha bizonyos országokban csak gonosz emberek élnének, és jobban teszed, ha nem mész oda. Az én utazásaim ezzel szemben viszont azt bizonyítják, hogy mindez mindössze a világon történő dolgok 1%-a. A tanulság az, hogy ne általánosítsunk. Például az, hogy én amerikai vagyok, még nem jelenti azt, hogy kedvelem az elnökünket, vagy támogatom mindazt, ami Irakban történik. Rossz dolgok persze mindenhol történnek szerte a világon, de ez csak egy nagyon kis szegmense a valóságnak. Az emberek nem tudják, milyen is a világ valójában, csak a tévét nézik, és közben azt hiszik, hogy olyan, amilyennek ott mutatják. Pedig nem…
Ilyen és ehhez hasonló dolgokról szoktam írni a blogom keretein belül. Rengeteg írás gyűlt már össze rajta, ez az anyag viszont nem kifejezetten bringás jellegű, sokkal inkább történeteket írok le, illetve azokat a gondolatokat, amelyek menet közben foglalkoztatnak. Nem útleírásról van szó tehát, nem úgy kell elképzelni ezt a blogot, hogy fellapozod és megtudhatsz egy-egy országról mindent. Természetesen nem naponta frissítem, hiszen ha tehetem, ingyenes internetkapcsolatot szoktam keresni, ez viszont nem mindenhol van, sőt bizonyos területeken maga az internet sem túl gyakori.
Ha esetleg találsz egy szimpatikusabb helyet – ahol mondjuk a blogodat is gond nélkül tudod frissíteni -, akkor ott hosszabb időt is eltöltesz?
Nem jellemző, mert nagyon kis költségvetésből gazdálkodom. Mindössze négy-, maximum öt eurót költök naponta, kizárólag élelmiszerre. Ebbe a büdzsébe nem fér bele az, hogy komolyabb szálláshelyen vagy hotelben aludjak. Sátrat hordok magammal, és többnyire vadkempingezni szoktam. Néha, ha úgy adódik pár napos munkát is bevállalok, hogy némi többletjövedelemre tegyek szert. Nagyon be kell osztani amim van, ebbe a költségvetésbe nem fér bele a szórakozás, meg hogy eljárjak ide-oda.
Mi lesz, ha elfogynak a tartalékaid?
Úgy gondolom, hogy addig ki fog tartani a pénzem, amíg körbeérek a földgolyón. Nem járok bulizni, nem nézek meg múzeumokat, egy csomó mindent nem teszek meg annak érdekében, hogy mindez sikerülhessen. Előttem áll még megközelítőleg egy évnyi utazás Kínában, tehát észnél kell lennem. Szándékaim szerint a kört Vanvatuban fogom befejezni, ahonnan elindultam. Akkor majd tényleg elmondhatom magamról, hogy körbebringáztam a földet. Ez lenne az álmom.
Mit fogsz csinálni, akkor, ha befejezted a világkörüli túrát, és ismét Vanvatuban leszel?
Minden bizonnyal elindulok, és még egyszer körbekerekezem a földet egy másik útvonalon. A viccet félretéve, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Nem nagyon gondolkoztam még ezen, de lesz még rá pár évem, hogy kitaláljam…
A jó kedélyű utazótól elköszönve legközelebb december elején pillantottam rá a blogjára melyből kiderült, hogy Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Albánia és Koszovó irányába vezetett tőlünk az útja. Olvasható az is, hogy eddig sehol sem találkozott olyan pokolian rossz időjárással, mint arrafelé. Megállapítást nyer, hogy lehet valami igazság abban, hogy „a szenvedés közelebb visz Istenhez”… aki kíváncsi rá, hogy mi minden foglalkoztat ezen kívül még egy világjárót, az pillantson rá a www.makesomedaytoday.blogspot.com linkre, nem bánja meg.
[poll=19]
Eredetileg megjelent a Bikemag 2008. január-februári lapszámában.
