A Freeride Entertainment egy évtizedes mountain bike filmes őrület után készen áll, hogy bemutassa a Disorder sorozat utolsó epizódját, az NWD 10 Dust & Bones-t. Az idei évben is a freeride világ legjobbjai mutatják be legkeményebb trükkjeiket, ők zúznak a nyomokon és repülnek a gap-ek felett – könyörögni fogtok, hogy nyelhessetek egy kis port a pályán! A mountain bike filmek történetében először használtunk kizárólag RED kamerákat a jelenetek forgatásánál a legjobb képminőség érdekében. Versenyeken, parkokban, trail-eken, slopestyle és dirt jump pályákon forgatott képekkel búcsúzunk az NWD sorozattól. Gee Atherton, Paul Basagoitia, Andreu Lacondeguy, Cam McCaul és a világ legjobb riderei teszik tiszteletüket az évtizedes tombolás záró részben…
Időpontok és helyszínek: Budapest – Palace Cinemas MOM Park – 2009. december 1. 18:00 és 20:00 Pécs – Művészetek és Irodalom Háza – 2009. december 5. 18:00
Jegyár: 600.-Ft
A budapesti vetítésre a jegyek elővételben megvásárolhatók a Palace
Cinemas MOM Park mozi pénztárában.
A budapesti vetítés után afterparty a 4Bro Bisztróban.
A behúzott sötétítő függönyök mögött egy kánikulai nap délutánja, a fröccs a hűtőben, a Myspace-ről Odett rekedtes hangja szól, a kezemben pedig két 15-ös kulccsal épp a tengerészkék Plug-ot alakítom át SS-ből fixivé. Tényleg a létező legjobb világok egyik utolsó példányában élhetünk…
A magazin hasábjain már többször volt szó egysebességes (SS, Single-speed, Angliában fixed-gear) és fixi (Angliában fixed-wheel) gépekről, ám ez az első, hagyományos értelemben vett teszt. Így a Charge Plug lesz az alapkő, az Alfa, és az origó. Ha korábban valaki fixit szeretett volna, kénytelen volt felszabadítani lappangó kreativitását, feltúrni az internet nevű információs szupersztrádát, kérdezni, okulni és barkácsolni, vagy végső esetben külföldről rendelni alkatrészeket álmai gépéhez. A közelmúltban azonban végre itthon is elérhetők lettek ezek a városi szubkultúrát építő, megalapozó, megkerülhetetlen bringák. Ezek közül az igazán patinás angol kultmárka, a Charge egy példányát kaptuk tesztre a Schwinn-Csepeltől.
Fixi üzemmód aktiválva
A gép alapja egy vízszintes felsőcsövű országúti vázra hasonlít, legalábbis ami a geometriáját illeti. A klasszikus iskolát követve a csövek Cr-Mo ötvözetből készültek, ennek jó oldala, hogy némi komfortérzetet biztosítanak, másrészt azonban a középcsapágyháznál érződik némi rugalmasság, ami főleg kiállva gyorsításoknál lehet picit zavaró. Szerencsére a hajtómű ezt némileg ellensúlyozta. Apropó, láttátok, milyen csinos a hajtómű tányérja? Mint egy régi hanglemez egy antikváriumban. Emlékszem, amikor megkaptam, fél órán keresztül szemeztem vele…
Fék csak végszükség esetére
Az M-es vázat 180 cm-ig tudom ajánlani, nekem már kicsit kicsi és rövid is volt. A varratok elegánsak, mint egy Cartier vekker, a hátsó villák egyenesek, mint a szeg, a hátsó papucs nyílása pedig természetesen vízszintes. A fejcső szöge laposabb, mint egy átlagos országúti gép esetében, ez megfontoltabb irányíthatóságot, és jobb egyenesfutást biztosít. Utcai dizájnként nagyon jól eltalált álmatricákkal látták el a gépet, már csak a Critical Mass kártyák hiányoznak a küllők közül.
Fordított stucni, matrica imitáció
A gép érdekessége, hogy a hátsó agy egyik fele szabadonfutós, míg a másik fix hajtást biztosít. Az egysebességes üzemhez természetesen két fék jár, ám a hátsó fék bowdenjeit csak apró kis bilincsek tartják a felsőcsövön, így pár perc alatt válthatunk a két üzemmód között (Az első két napot leszámítva fixiként használtam, a képeken ezért láttok csak egy féket, de természetesen mindkettő jár a géphez.). A felszerelések listája elég rövid, a fék könnyű, mint egy lágy sajtokból készített bőségtál egy mediterrán alkonyon, Monte-Carlóban, ám attól némileg eltérően igen kellemes és határozott fékérzést biztosított még akkor is, amikor egyedül birkózott a kerékre ható erőkkel. A hajtómű meggyőző merevségéről már szóltam, a kerekek pedig állták a sarat keményen, pedig fixi üzemmódban kaptak rendesen kátyút, néha padkát, ezt-azt, amit felböfög a város. A 170-es hajtókar jól jött kanyarokban, hiszen a 275-ös középcsapágy-magasság nem sok bedöntést engedélyez, ami fixizésnél néha meglepő eredményre vezethet, elvégre kanyarban is tekerünk. A kormány az időfutamgépek világát idézi, városi közlekedésre egyébiránt elegendő volt az így elérhető 3-4 fogás. A nyereg és a bandázs barna színe mondjuk büntet, igazi telitalálat a váz komoly kék színe mellé. Mi maradt ki? Ja, a 42/16-os áttétellel frankón kijöttünk, jó kompromisszumot jelent, főleg azoknak lehet optimális, akik most ismerkednek az egysebis, városi világgal.
Az egyik megkapó részlet a sok közül
Fixizni jó. Nagyon jó. Olyan, mint visszatérni az alapokhoz, tisztelegni az ősök előtt, megmerítkezni egy idő előtti forrásban. Eleinte persze fárasztó, amíg átáll az agy, hogy tekerünk, tekerünk, tekerünk, nem felejtjük el. Persze, de mert eszedbe jut az a mélybarna szemű csaj, aki olyan édesen nézett a könyve mögül a padon, és akkor hopszi, jön egy kis katapult-fíling… Aztán persze összeszeded a lábaidat, és igen, ez egy fixi, és tekerünk, mert tekerünk, és aztán egyszer csak megnyílik a tudat, és rájössz, hogy utánozhatatlan, pótolhatatlan, fenomenális érzés. Az ember olyan közel kerül a géphez, amennyire csak lehet, és elég nehéz elhinni, hogy mindez annak az eredménye, hogy megszabadítottuk a bringát minden felesleges alkatrésztől… Félelmetes.
Légies első agy
Aki ment már egysebességes géppel és fixivel is, az nyilván tisztában van azzal, hogy a fixivel jobban lehet haladni, de talán nem mindenkinek világos a miért és a hogyan. Kapva kaptam az alkalmon, hiszen a Plug esetében kvázi ceteris paribus tudtam kipróbálni, hogy mennyi is a különbség a hátsó agy biztosította két verzió között. Nos, a tétel igazolódott, a fix hajtás ugyanis remekül rásegít a pedálozásra, mivel nemcsak a pedál hajtja a hátsó kereket, a hátsó kerék is hajtja a pedált. Ezáltal minimális izommunkával is vígan elpedálozgatunk ott, ahol SS-szel már rég állnánk. Ergo kevesebb energia-befektetésével érünk ugyanoda, ha fixizünk. Emellett a bringás megtanul kicsit előre gondolkodni, mert példának okáért célszerű úgy megállni – teszem azt egy pirosnál – hogy a hajtókar legalább nagyjából indulási konfigurációban legyen. Agymunka, az elején kifejezetten megfeszítő agymunka. Mert ugye a következő lépcső a pedálból fékezés. Ehhez eleinte javasolt oldalt nyitott klipszet használni, esetleg később patentpedált. A háromhetes teszt vége felé már-már tényleg csak vészesetben használtam az első féket, és igyekeztem csak pedálból fékezni, sőt, padkák előtt néha már hajtókar-állást is igazítottam. Ennek nyitja, hogy pedálból meghúzod a gép fenekét, és amikor elemelkedik kicsit a külső a földtől, akkor csak a kerék forgása ellen dolgozol, tehát ebben az időrésben van lehetőség beállítani a hajtókart a padka előtt a megfelelő pozícióba. Amikor ez a mozdulatsor először sikerült, úgy éreztem magam, mintha minimum pöttyös trikóban tekerhettem volna tovább a Tour-on. Aki úgy véli, hogy penge hegyibringás, együtt alszik a géppel, egy ütemre szuszog a teleszkópokkal egy pumpálós, gyökeres részen, az ereiben DOT4 csorog, az szerintem pattanjon fel egy fixire, és rakja neki…
Ezt a helyre kis Plugot pedig mindenkinek csak ajánlani tudom intravénásan. Mire? Városi kergetőzésekhez, nyári, őszi estékre, érezni, tapasztalni, mindennapos taposásra, munkába, fagyizni, kávézni, almás pitét falni a rakpart tetején. Kezdők, kezdetben egysebességesként adagolhatják magukba az ősi forrás vizét, amíg rákapnak az ízre, aztán mehet a fixizés! És persze ajánlható tapasztaltabb rókáknak is, akiknek hiányzott már egy kompletten, itthon kapható kis városi kult-dög.
Eredetileg megjelent a Bikemag 2009. szeptember-októberi lapszámában.
[poll id=”156″]
Forgalmazó: Schwinn-Csepel Zrt.
Származási hely: Egyesült Királyság
Vázgarancia: www.schwinncsepel.hu
Alkatrész-garancia: www.schwinncsepel.hu
Vázméretek: XS, S, M (tesztelt), L
Ajánlott fogyasztói ár: 190.000 Ft
Vázanyag: Cr-Mo
Villa: Cr-Mo merevvilla
Hajtómű: Sugino RD2 Messenger; négyszögtengely; 170 mm / 42 fog
Középcsapágy: TH 7420ST; négyszögtengely (68 × 103 mm)
Fékkarok: Tektro RL720
Fékek: Tektro R536
Első agy: Formula TH-50
Hátsó agy: Formula TH51
Külsők: Kenda K1029; 700×28C; 60 tpi
Kormány: Charge slice bar
Kormányszár: Charge; kovácsolt alu; A-head
Kormánycsapágy: TH B52K; 1 1/8”
Nyereg: Charge Spoon
Nyeregcső: alu; 27,2 mm
Pedál: Wellgo; alu taposó
Geometriai adatok:
Fejcsőszög: 71,0 fok
Nyeregvázcső-szög: 73,0 fok
Nyeregvázcső-hossz: 590 mm
Vízszintes felsőcsőhossz: 540 mm
Tengelytáv: 990 mm
Láncvillahossz: 410 mm
Kormányszárhossz: 120 mm
Középcsapágy-magasság: 275 mm
Tömeg: 10,41 kg (pedállal, két fékkel)
Rovatunkban ezúttal egy olyan fotóssal sikerült beszélgetnem, aki korábban évekig profi kerékpárosként versenyzett, és 2002-ben megnyerte a legnagyobb hazai országúti versenyt, a Tour de Hongrie-t. Azóta egyre sikeresebb fotóriporterként tevékenykedik. Az alábbiakban szó lesz versenyzésről, utcai verekedésről és még a 4-es metró alagútjairól is…
Névjegy:
Név: Vanik Zoltán
Életkor: 32
Mióta fényképez: 2001-ben kezdte, de megélhetés gyanánt 2005 óta
Felszerelés: Nikon D3, F100, objektívek 14-200 mm-ig f:2,8; 1,7× konverter; vakuk
Végzettség: MÚOSZ fotóriporter képzés
Fontosabb megjelenések: Bringa magazin, velo.hu, origo.hu, zoom.hu, BKV 40 éve kiállítás, 2007. év fotói könyv
Nikon D200; Tamron 28-75 f:2,5; ISO 250; 1/800 s; f:6,3
– Mi volt előbb: a bringázás vagy a fotózás?
– Egyértelműen a bringa. Tizenhat éves korom körül kaptam egy orosz országúti gépet, ami persze nem volt egy jó gép, így próbáltam lecserélni róla ezt-azt. Aztán összefutottam egy óvodai barátommal, aki szintén bringázott, így attól fogva vele tekertem sokat. Együtt igazoltunk le később a Postásba. Onnan mentem aztán a Tipográfiába, meg az évek során még sok más klubhoz is.
– Mikor figyeltek fel rád először?
– A szekszárdi ob-n, 1995-ben. Elsőéves felnőttként volt egy elég hosszú szökésem, amivel pár kilométer híján majdnem hazaértem. Az soha nem volt kérdéses, hogy van tehetségem, csak én olyan lassan érő típus vagyok. Ezek után visszavettek, immár fizetett versenyzőként a Postáshoz. Ha jól emlékszem húszezer forint volt a havi juttatásom, amiből akkor meg tudtam élni. Ez a fizetett állapot nagyjából a 2002-es Tour de Hongrie győzelmem évéig tartott. Utána egy elég zűrös év következett, amikor nem volt egyértelmű számunkra, hogy tudunk-e maradni vagy sem, illetve csak nagyon késve kaptuk meg a fizetésünket. Végül is 2004-ben telt be a pohár, amikor az akkori klubomnál, a Pécsi Kerékpáros SE-nél is hasonló problémák jelentkeztek.
– Akkor rossz szájízzel gondolsz vissza erre az időszakra?
– Nem, mert egy nagyon szép időszak volt, és nagyon szerettem versenyezni. Akkor bántam is, hogy ilyen hamar véget ért, de ma már látom, hogy mennyivel szerencsésebb helyzetben vagyok, mint azok a versenyzőtársaim, akik még azóta is versenyeznek, vagy legalábbis próbálnak.
– Általában november végén, december elején kezdtem az alapozást, és kilométerben a március, április volt a csúcs, amikor már versenyeztünk is. Nem olyan sokat, nagyjából olyan évi 18-23.000 kilométert mentem, és tulajdonképpen majdnem minden nap tekertem, még a pihenőnapon is pörgettem 30-40 km-t. Az edzések átlagosan 80-200 kilométeresek voltak. A legtöbbet Dömötör Sanyi bácsi mellett mentem, aki egyszer Pécsre akart vinni minket edzőtáborozni, hogy legyen egy kis hegyi kilométergyűjtés is, de csak Siklóson talált szállást. Innen Pestről indultunk, az egyenletes szembeszélben közel 280 km jött össze aznap estig.
– A fotózás iránti érdeklődés mikor kezdődött?
– Volt egy barátnőm 2001 elején, aki fotós akart lenni, és akkor már engem is foglalkoztatott egy ideje a gondolat, így együtt kezdtünk el hobbiból képeket készíteni. Vettem egy analóg Canon AE-1-est. Sokat gyakoroltam, illetve egyre több újságot, könyvet vettem, azaz tanultam. A versenyzés után egy ideig még futárkodtam, amikor egy fotós álláshirdetést találtam. Osztályfotókat kellett készíteni iskoláknak. Ez volt talán az első igazi fotós munkám.
Közben már évek óta kapcsolatban voltam a Bringa magazinnal, ahol az első képeim megjelentek Pálos István révén. Jó barátságban lettem Takács Tamás „Tufi”-val is, akitől az elején még képeket kunyeráltam magamról, később pedig együtt fotóztunk, bringáztunk. Először csak olyan versenyen tudtam fotózni, amin nem indultam, ez volt a ciklokrossz. Kezdetben még filmre dolgoztam, ami technikailag eléggé megnehezítette a helyzetet. Nemsokára vettem egy Nikon D70-et, így gyorsult a munka.
Egy idő múlva már iskolát is kerestem, így találtam a MÚOSZ fotóriporter szakára, ahova igyekeztem a lehető legnagyobb tudással érkezni, hogy tényleg csak arra kelljen koncentrálnom, amit a tankönyvekből, művészeti albumokból, magazinokból már nem lehet megtanulni, csak a tanárok által. Nagyon kedves év volt ez számomra, mindig szeretettel fogok visszaemlékezni erre az időszakra. A képzést sikerült is jó eredménnyel, és szerencsémre egy híresen összetartó osztályban elvégeznem, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Nikon D70; Nikon 80-200 f:2,8; ISO 200; 1/250 s; f:5,6
– Az első munkák is a képzés kapcsán jöttek?
– Részben. Az origo.hu-hoz kerültem gyakornoknak, bár akkor már a Baupress-nél megvolt a munkám, majd az origo.hu 2007. október végén visszahívott dolgozni. Jó lehetőség volt, de csak fél évig tudtam maradni, mert a Baupress-nél már annyi munkám volt, hogy nem tudtam a maximumot nyújtani. Én meg olyan vagyok, aki egyszerre nem tud több dolgot jól csinálni. Egy dologra szeretek koncentrálni, de abban a lehető legjobbat akarom nyújtani.
– Fotóriporterként sokszor kerültél kemény helyzetbe mind a magyar, mind pedig a szerb tüntetések során. Mesélnél a belgrádi kalandodról?
– Az origo.hu küldött minket Koszovóba tavaly, amikor kikiáltották a függetlenségüket. Egy újságíró kollégával mentünk először Belgrádba egy nagy tüntetésre, ahol eléggé forrongott a hangulat. Már sötét volt, amikor észrevettük, hogy egy McDonald’s előtt lángol egy autó, az étterem ablaka meg be van verve. Közelebb menve felálltam egy korlátra, hogy jobban rálássak az eseményekre. Akkor még a Nikon D200-am volt, ami elég zajos képeket csinált sötétben, így kénytelen voltam vakuzni. Emiatt rögtön kiszúrtak a focidrukker jellegű srácok, és elkezdtek felém jönni. Éreztem, hogy gond van, így lemásztam a korlátról, és igyekeztem eltűnni. Öten-hatan rohantak utánam, amikor egy megállóban valaki a lábaim közé dugott egy zászlórudat vagy valamilyen botot, amitől dobtam egyből egy hatalmas arcost. Csak annyi időm maradt, hogy a táskámat, meg a gépet magam elé fogjam és összekuporodjak, mert már ütöttek és rúgtak is egyből. Évek óta egyre jobban érzem, hogy valaki fentről vigyáz rám, mert – bár fogalmam sincs, hogy hogyan –, de sikerült kiszabadulnom valahogy, és a cuccom is egyben és nálam maradt, holott pont arra irányult a támadás. Egy fiatal pár segített összeszedni magamat, illetve kísért el egy közeli kórházba, ahol a tükörbe nézve láttam, hogy nincs is olyan nagy baj. Sorra érkeztek sérült rendőrök, tüntetők, újságírók. Őket elnézve végképp hálás lehettem, hogy ennyivel megúsztam.
A dolog pikantériája, hogy közvetlenül a verekedés előtt cseréltem memóriakártyát, és az egész napi képanyaggal beteltet a sietség miatt csak valahova bedobtam a táskába. Természetesen a balhé során kiesett. Miután a kórházban összeszedtem magam, visszamentünk a helyszínre, ahol minden apró letört és kiesett kacatomat megtaláltuk, csak ezt a memóriakártyát nem. Szóval jó tanácsként azt mondhatom, hogy a betelt memóriakártyát csak a nadrágzsebbe szabad tenni.
– Minden szakmának megvannak a maga veszélyei, de erre munka közben nem gondolsz. Persze ez a szerbiai helyzet váratlanul és előjelzés nélkül jött pillanatok alatt. Itthon azért más a helyzet még a forróbb pillanatokban is, mert a szerbek tényleg nem vacakolnak és nagyon brutálisak. Mi magyarok sokkal békésebbek vagyunk.
– Mindig megkérdezem, hogy Canon vagy Nikon?
Az analóg Canon után Nikont vettem, de sokáig bántam, hogy nem Canonom van, mert a csúcsgépeit jobbnak tartottam. Tudtam, hogy ha pénzem lesz, akkor Canont veszek emiatt. Aztán megnyugodtam, amikor megjelent a Nikon D3, amit szerencsére meg is tudtam venni. Nekem az ergonómiájuk tetszik jobban, minden gomb nagyszerűen kézre áll, meg iszonyatosan strapabíróak. A munkámhoz fontos a jó képminőség még magas ISO tartományokban is, mert sokszor kell sötétben dolgoznom, és nem szeretek vakuzni, meg sokszor nem is lehet a por miatt, mert az a vakufényben becsillan. A D3-mal meg még ISO 3200-nál is zajmentesek a képek.
– Mi az, ami mindig nálad van, ha dolgozol?
Maga a gép, a három zoom objektívem, a vaku, meg az apróságok. Fotóriporterként alkalmazkodni kell a helyzethez, úgyhogy ennyi minimum kell. Persze a bringás, meg egyéb megrendeléseknél előre egyeztetünk a versenyszervezővel, hogy mit szeretnének, mikor, hogyan, és akkor annak megfelelően készülök.
Nikon D200; Tamron 17-35 f:2,8-4; ISO 250; 1/250 s; f:7,1
– Milyen a helyzet fotósként egy magyar országúti versenyen?
– Sok a hiányosság, főleg felfogás terén. Többször már azért is harcolni kell, hogy legyen motorom, azaz, hogy egyáltalán el tudjam végezni a munkámat. Volt, hogy egy versenybíró miatt egy kisebb motoron kellett szerencsétlenkednem, mert neki törte a fenekét. Általános probléma, hogy nincs elég motor, motoros, előfordul, hogy valaki elfelejt eljönni. Ilyenekre előre fel kell készülnie a szervezőknek. Legalábbis annak, aki jó képeket akar a versenyről.
Volt olyan is, hogy közvetlenül az indulás előtt szedtek le a motorról, mert valami fontos ember akart felülni, így én kifizetve ugyan, de a mezőny mögött egy autóban ültem végig az egész futamot.
Ha az ember szól, csak a problémázást látják. Én ezt szeretetből csinálom, odaadással, és a lehető legtöbbet akarom kihozni a képekből, nem csak a megrendelő, hanem magam miatt is, így feszültséget tud okozni, ha keresztbehúzzák a számításaimat.
Meg persze nem is nagyon vannak itthon megfelelő motorok, meg jó motorosok. Külföldön csak nagy túramotorokat látsz oldaldobozokkal, hogy jól elférj és meg tudj támaszkodni, illetve általában ugyanazzal a rutinos motorossal mehetsz. Szóval itthon általában azt érzem, hogy mi fotósok csak egy leküzdendő probléma vagyunk. Sok versenyszervező nem fogja fel, hogy a mi munkánk adná el a rendezvényét hosszabb távra.
Nikon D3; Nikon 70-200 f:2,8; ISO 200; 1/400 s; f:6,3
– Mostanság hogyan telnek a napjaid?
– Mint már említettem, van egy saját cégem, a Baupress-Fotó Bt., amelyben elsősorban építkezéseket fotózunk, videózunk. Jelenleg a fő megélhetési forrásom a 4-es metró. Heti egyszer – ez általában két napot vesz igénybe – végigjárjuk az alagutakat és állomásokat, dokumentáljuk az elvégzett munkát, amelyet az építő cégek havi jelentésük mellé csatolnak. Tulajdonképpen élvezem ezt a munkát, legalábbis nagyon jól megélek belőle, és ez 2011 elejéig elvileg így is marad. Ez elsőre nem tűnik kimerítő feladatnak, de a gyakorlatban azt jelenti, hogy alig tudok más munkát elvállalni, mert ugye otthon is sokat kell még vele foglalkoznom. A zoom.hu-nál fér még bele egy-egy fotózás, illetve nyaranta dolgozom néhány bringás versenyszervezőnek, ami azért is jól jön, mert egy teljesen más jellegű munkát végezhetek, amellett hogy találkozom a régi versenyzőtársaimmal, barátaimmal és újra átélhetem a versenyek hangulatát.
– Mi lenne a vágyad munka terén?
– A legjobb az lenne, ha még előre és hátra is épülne a négyes metró, majd utána rögtön az ötös… Anyagilag mindenképpen ez lenne a legjobb, de a viccet félretéve, leginkább fotóriporterként dolgoznék egy újságnál vagy internetes portálnál. Idén és tavaly egyaránt adtam be képeket a Sajtófotó pályázatra, ami azért motivációt jelent, hogy minél inkább próbáljak jobb és jobb képeket készíteni, fejlődni. Szóval szakmailag változatosságot kívánnék magamnak.
– Remélem ez meg is lesz a jövőben, és köszönöm a beszélgetést!
Magamból kiindulva: minél előbb sajátítsd el a technikai alapokat, olvass minél több fotós irodalmat, lapozz művészeti albumokat, járj kiállításokra. Természetesen abban a témakörben, ami érdekel. Ha már úgy érzed, ezen az úton már nem tudsz továbblépni, válassz egy iskolát, ahol szimpatikus tanárok adják át neked tudásukat. A többi már csak szerencse és kapcsolatok kérdése.
Fotósztori:
A 2008-as Tour de Hongrie Szlovákiai szakaszán haladtunk Kassa felé az áradó Dráva melletti úton. Sejtettem hogy előbb-utóbb, ahogy az út szintje lejjebb kerül, lesz olyan rész, ahol víz alatt lesz. Mi egy kétfős szökést követtünk, mögöttük az üldözőboly, majd a mezőny. Kíváncsian vártam a fejleményeket, mígnem egyszer csak eltűnt az út a vízben.
A kétfős csapat tagjai egy pillanatra megtorpantak, hiszen nem lehetett tudni mi van a víz alatt, illetve, hogy mekkora vízréteg van az úton. Ennek ellenére óvatosan átkeltek rajta. A mögöttük jövők már tudták hogy nincs veszély, így teljes sebességgel érkeztek a vízbe. Csak ki kellett választani egy szerencsés nézőpontot. Utánuk mi is átkeltünk a motorral (néhol úszkálva), talán egyedüliként egy csepp víztől mentesen, és a mezőnyt már szemből vártam. A befutót sajnos lekéstük, de megérte.
Az interjú 2008. decemberében készült, megjelent a Bikemag 2009. január-februári számában.
Magyar versenyző diadalmaskodott a DECA Ironman triatlon versenyen Monterrey városában, Mexikóban. Szőnyi Ferenc első helyen ért célba a tízszeres Ironman távon, ezzel hazai világbajnokot avatott a sportág.
Szőnyi Ferenc a célban
A Nemzetközi Ultratriatlon Szövetség által szervezett verseny 38 km úszásból, 1800 km kerékpározásból és 422 km futásból állt, oly módon, hogy 10 napon keresztül, minden egyes napon egy-egy Ironman táv várt a versenyzőkre.
A teljes távot Szőnyi Ferenc 114 óra 59 perc alatt teljesítette, ami egyben a hivatalos új világrekord is: 10 órával gyorsabb, mint Pascal Jolly 2006-os eredménye, és övé a „legtöbb napi első helyezett” cím is. A DECA Ironman triatlon jelenleg a világ legnehezebben teljesíthető állóképességi versenye. Szőnyinek nem ez az első ilyen megmérettetése, hiszen tavaly 3. helyezést ért el szintén a tízszeres Ironman távon.
Az abszolút dobogó (Fotó: Tirszin János - Nutrixxion.hu)
A feladat a következőképpen nézett ki: keresni kell egy alacsonyan fekvő, de javuló erőnlétünknek némi kihívást jelentő és nem utolsósorban közel lévő tájegységet. Választásunk ezúttal a Vértesre esett. Nem válik dicsőségemre, de emlékezetem szerint kilenc éve bringáztam ott utoljára, pedig milyen közel van és mennyire hangulatos…
Autóba be, s közel fél óra múltán már Szár település centrumában pakolászunk kifelé. Egy kisközségi vegyesbolt mindig tartogat speciális kulináris meglepetéseket. Nem csalódtunk most sem. UV-zöld, világító almaitalt vételeztünk olcsón. Kétliteres, bubisat. (lásd 1. kép)
Kevés csapvízzel hígítva – hogy legyen benne némi természetes is – a kétliteres palack tartalma kitartott a túra végéig. Mivel sportosnak kell tűnnie a dolognak, izotóniás kulacsba rejtettük, ügyesen álcázva eme rémtettet. A starthelyről a piros jelzést követve indultunk a hegyek közé. Kellett némi emlékezőtehetség is, homályos képek a múltból, mert helyenként a jelek bizony elkalandoztak a semmibe. A legnagyobb sár – avarral fedve – pedig sokszor csak a jelölt – azaz leginkább járt – utakon lapult. Lassan felvergődtünk a Szárligetet Vérteskozmával összekötő erdészeti útra, de csak azért, hogy megnézzük megvan-e, hiszen nem haladtunk rajta sokat. A piros jelzés nem teketóriázik. Toronyiránt átgázol mindenen… (lásd 2. kép)
A Körtvélyes (480 m) csúcsa felé kis kitérőt kell tenni a piros háromszögön (lásd 3. kép). Alapjában véve laza, szezonkezdő „egysebességesezésről” volt szó, ami annyit jelent, hogy toljuk ugyebár, amennyiben keménynek tűnik az előttünk meredező emelkedő. Na, ez az, ami nem működött eddig sem (csak elméletben), és most sem sikerült megvalósítani. Mert, ha elkap a gépszíj… Akkor bizony ki kell tekerni mindent. Hadd legyen véres az a köpés, fájduljon meg a tüdő, szúrjon a szív, görcsöljön a láb és az alkar! (lásd 4. kép). Pár méter híján sikerült megtekerni és még a betonoszlopba is felmásztunk a csúcson (lásd 5. kép). A csúcstámadás után végre kellemes ereszkedés következett a térdig érő avarban, majd az azt felváltó sárban. Jó választás volt, hogy a nagykerekűvel (29”-es MTB) mentem. Itt kezdett virulni a fejem. „Nincs akadály, nincs akadály” – gurguláztam magamban jókedvűen és hasítottam a dagonyában.
Vitányvárig lényeges mászás nélküli, viszont izgalmas, rézsútos, csúszós lejtőkkel tarkított utunk volt. Bevetettünk pár trükköt is, mint a wallride, ami a bizonytalan – a szokásos, avarral fedett sár – érkező felületek valamint a gyakorlat teljes hiánya miatt komoly bátorságpróba volt részünkről. A vár maradványainak szétkerékpározása után (lásd 6. kép) úgy döntöttünk, meglátogatjuk a környék másik hasonló építményét is Várgesztesen.
Útvonal gyanánt a kék, valamint a kék+ jelzést választottuk, és nem is csalódtunk. Kis eltévedéssel ugyan, de folyamatosan haladva, hamar átjutottunk a kiszemelt helyre. Étkezési szünetünket követően a sárga négyzet jelölésű, sunyin emelkedő, változatos saras-avaros illetve avaros-saras szakaszokkal tarkított, makadám/földúton a már korábban említett Vérteskozmára száguldottunk.
Erőnk már elillant, és élelmünk is fogytán volt, így közös elhatározás alapján a Vértes déli részét meghagytuk másoknak arra a napra. Levezetésképpen az erdészeti műutat vettük igénybe (lásd 7. kép), majd a túra kezdetét jelentő piros jelzés elérésekor egy röpke sarazással az avarban frissítettük fel a már éppen megszáradó félben lévő dekorációt bringáinkon és magunkon. A még korán nyugvó nap fényében kilencvennel repesztettünk Pest felé a régi százason, közben jóízűeket kortyoltunk a rémséges neonzöld beszerzésből. Kemények voltunk. Egy tökéletes nap állt mögöttünk…
Kicsit izgultam, hogy milyen bringát kapok Lcs alábbi mondata után: „Árpi most nem egy csúcs karbon bringát kell tesztelni, de ne aggódj…” A furgonból elővarázsolt Piroska láttán aztán elgyengült a szívem. Kedvencem a piros szín, az istállómban több ilyen paripa toporzékol. A piros-fehér vázon kellemesen csillogtak az arany feliratok és a hatalmas Caprine név.
fotók: qtatom
A váz meglepett
Integrált csapágyai, tetszetős fényezése, hegesztései mind arra utalnak, hogy már nem csak a csúcskategóriában találkozhatunk ilyen korrekt kialakítással. A csőformák is változatosak, S-bendes hajlított hidroformingolt csöveket, kovácsolt, könnyített papucsokat figyelhetünk meg a hátsó traktusban. Elöl hatalmas csőátmérőkkel operáltak, amelyre még erősítésképpen alulhegesztés is került a fejcsőnél. A felsőcső keresztmetszete szív alku, ami talán nagyobb oldalmerevséget biztosít. Egy ilyen túragépnél az már talán természetes is, hogy a váz csomagtartó és sárvédő felszerelésére is lehetőséget biztosít. Az is dicséretes, hogy gyárilag kitámasztóval látták el. Ennyi pozitívum után egy kis fekete pont, hogy csak 1 kulacs felszerelésére van lehetőség. Az eltűnő kék közkutak hazájában én javasolnám még egy kulacstartó férőhely kialakítását.
Futómű
A Duro Cordoba külső aszfalton jól gurul, terepen jól kapaszkodik. Főleg dózerúton és keményre döngölt talajon teszteltem. Le a kalappal előtte. Aszfalton remekül suhan, bár esőben a vízelvezető minta pont középen szórja az ember arcába a szószt. Dózerútról komolyabb terepre lekanyarodva hamar elkapar, kanyarokban borzasztóan sodródik. Nem is csoda, hiszen alig található rajta minta. A felni, az agy, a küllők korrekt darabok.
Meghajtás, váltogatás
A hajtómű megfelelő darab, kicsit nehéz, de legalább nem mostanában fog elkopni, nem lesz vele gond. Hasznos kiegészítő rajta a láncvédő. Hajtásrendszer további tagjai (lánc, racsni) árának megfelelő korrekt, bár alsó kategóriás darabok. A soksebességes montik elkényeztettek eddig, de most meglepően elégségesnek bizonyult a Caprine 21 fokozata. A váltó Acera: volt vele kis macera… Néha hangoskodik, időnként csörög picit, de megfelelően terelgeti a láncot.
Megállás
Trinity V-fék rendszer. Semmi gond vele. Száraz időben a nagy kerékméretnek köszönhetően roppant jól lassítja a gépet. Teljesítménye nagyobb lejtőkön még 60 km/h-s tempónál is megfelelő, könnyű vele a kerekeket blokkolni. A vázon kialakított felfogató szemek lehetővé teszik, hogy tárcsaféket szereljünk rá.
Teleszkóp
Sajna a kevéske pénzből csak egy alap Suntour NEX-4010 villára futotta. Rugózik szépen, ahogy kell, és még az előfeszítést is lehet rajta állítani, de csillapítás nincs benne. A kisebb döccenőket még kisimítja, de egy rázósabb úton inkább már az alkarunk dolgozik.
Összegzés
Egy 140 kilis Dobogókő-Esztergom köröcskét tekertem vele. A nagyobb távolság leküzdése sem okozott kényelmetlenséget, komfortos volt a túrázás végig. Szinte már fotel amin ülünk, annyi szivaccsal tömték tele, igazán ruganyos és kényelmes. Az állítható kormányszárral pedig könnyedén belőhetjük a megfelelő üléspozíciónkat. Remek dolog, hogy az egyenesebb testtartás nem viseli meg a nyakat és a hátat. Aszfalton remekül teljesít, de egyszerűbb terepen is elboldogul. Igen kényelmes, igazi túrabringa – amolyan mindenes.
Eredetileg megjelent a Bikemag 2009. szeptember-októberi lapszámában.
[poll id=”155″]
Forgalmazó: Avex Kft.
Származási hely: Magyarország
Vázgarancia: 1 év (XXL garanciával 3 év)
Alkatrész-garancia: 1 év
Vázméretek: 16”, 18”, 20”(tesztelt), 22”
Ajánlott fogyasztói ár: 72.490 Ft
Vázanyag: Alumínium
Villa: Suntour NEX-4010
Hajtómű: alu; láncvédővel; 28/38/48 fog; 170 mm
Lánckeréksor: Shimano TZ-07 (7 seb.)
Lánc: KMC
Hátsó váltó: Shimano Acera
Első átdobó: Shimano C-051
Fék: Trinity TX-115C V-fék
Fékváltókar: Shimano EZ FIRE plus fékváltókar
Első agy: Trinity FM-31 alu
Hátsó agy: Trinity FM-31 alu
Felnik: Trinity duplafalú
Külsők: Duro Cordoba; 700×38C
Kormány: Trinity; 580 mm / 25,4 mm
Kormányszár: Trinity állítható; 120 mm / 25,4 mm
Nyeregcső: Trinity; 27,2 / 355 mm
Nyereg: Selle Royal Alpine
Markolat: szivacs
Pedál: Alumínium
Geometriai adatok:
Fejcsőszög: 70,0 fok
Nyeregvázcső-szög: 72,0 fok
Nyeregvázcső-hossz: 510 mm
Felsőcsőhossz: 570 mm (csőközéptől csőközépig)
Vízszintes felsőcsőhossz: 585 mm
Tengelytáv: 1100 mm
Láncvillahossz: 450 mm
Kormányszárhossz: 120 mm
Középcsapágy-magasság: 285 mm
Tömeg: 14,63 kg (pedállal)
Mezőberényen robog keresztül az 1932-es magyar körverseny mezőnye
A Magyar Nemzeti Filmarchívum november elején 597 db 1931 és 1943 között készült Filmhíradó digitalizált változatát tette elérhetővé. Az anyagok között rengeteg a kerékpáros illetőségű,ezúttal ezekből szemezgettem.
Tour de Hongrie – 1932
Ez volt az esztendő, amikor a csapatversenyben már nemzeti válogatottak viaskodnak, és az almanachok szerint soha ennyi külföldi indulója nem volt a körversenynek: rajthoz állt az olasz, a német, a francia, az osztrák, a cseh, a lengyel és a jugoszláv válogatott is. A győzelmet nagy meglepetésre egy fiatal magyar kerekes, Vitéz József szerezte meg.
Mezőberényen robog keresztül az 1932-es magyar körverseny mezőnye
Néhány érdekes feljegyzés a hetedik magyar körversenyről:
,,A Touron összesen 167 szingó szakadt, géphiba aránylag kevés volt. A mentőknek, akik autón kísérték a mezőnyt, meglehetősen sok dolguk akadt. Följegyzéseink szerint 219 esetben részesítették elsősegélyben az arra rászorulókat. Az ötnapos verseny során a legnagyobb problémát a mezőny vízzel való ellátása jelentette.”
Végeredmény:
1. Vitéz József (Nyomdász TE) 38:01’41”
2. Nemess István (Postás) 38:02’46”
3. Carlotti (Olaszország) 38:08’39”
Csapatverseny:
1. Magyarország B
2. Magyarország A
3. Olaszország
Ebben az évben a svájciakat nem lehet visszatartani, így Kurt Stettler könnyedén szerzi meg az összetett győzelmet. Eközben a magyaroknak egyetlen szakaszgyőzelem sem jut, de egy korabeli sportlap szerint ebben nem feltétlenül a mieink voltak a ludasak:
,,Az olasz legénység felülmúlta önmagát, s csak a legnagyobb elismerés hangján lehet megemlékezni Valettiről, aki 80 kilométeren át vezetett viharban, balkáni utakon, teljesen egyedül, egy pillanatra sem felváltva és közel 35 kilométeres sebességgel. De még ez sem lett volna elég a külföldiek győzelméhez, ha nem avatkozik bele a versenybe – ne bántsuk mindig a sorsot – egy aljas és eddig fel nem derített merénylet. Közvetlenül az élmezőny után ismeretlen tettesek több mint öt kiló jancsiszöget szórtak el és ez tömlőszakadások egész légióját idézte elő. Nótás öt, Mádl, Makai és Németh három-három defektet szenvedett egymásután a jancsiszegek következtében. A magyar versenyzők befutó után elkeseredve mutatták szingóikat, melyekben mindegyikben 15-20 vadonatúj, fényesfejű jancsiszög volt. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Nótást a cél előtt egy megvadult parasztszekér rúdja fölöklelte, a magyar tragédiának képe teljessé válik…”
Orczán Lászlót így köszöntötték kollégái a munkahelyén, az 1933-as csapatgyőzelem után
A végeredmény:
1. Kurt Stettler (Svájc) 36:24’22”
2. Martin (Svájc) 36:32’39”
3. Orczán László (Magyarország A) 36:36’42”
A csapatverseny győztese: Magyarország „A” csapata.
Az MKSZ 1898 óta rövidebb megszakításokkal ugyan, de folyamatosan megrendezi az országúti hegyi bajnokságot, így a hosszútávú bajnokság mellett ez az egyik legrégebbi országúti bajnoki szám. Az 1933-asra Svábhegyi befutóval került sor, melyet Kaczián István, a Postás SE versenyzője nyert – ezzel megszerezve pályafutása egyetlen magyar bajnokságát. A versenyzőket klasszikus állórajttal indították, de ez nem jelenthetett megoldatlan problémát, hiszen a filmfelvétel tanúsága szerint mindössze tizenketten rajtoltak. Végül még egy fontos részlet: a versenyzők ekkor még nem használtak váltót…
A motorvezetéses – avagy stéher – versenyek hajdan a pályasportélet legnagyobb érdeklődéssel kísért eseményei voltak. A felvételeken még javában pöfögnek az 1927-ben vásárolt Anzani stéhermotorok, a bringások pedig időnként eltűnnek a pályatest a mainál mélyebben fekvő alsó vályújában – kiváltképp a kanyarokban.
Id. Pataki József a Millenárison
A film legvégén virágcsokorral ünneplő versenyző nem más, mint id. Pataki József, a szám négyszeres bajnoka, a BVSC kerékpáros szakosztályának első edzője.
A múltban nagy hagyományai voltak a nemzeti kerékpáros pályaválogatottak barátságos mérkőzéseinek. A magyarok az évek során többször mérkőztek az osztrákokkal, bolgárokkal, csehszlovákokkal, dánokkal, franciákkal, lengyelekkel, németekkel, olaszokkal, románokkal, szovjetekkel és a svájciakkal – a Millenárison és külföldön egyaránt. Érdekes például, hogy az NDK pályaválogatott 1967-ben tudott először győzni a magyarok ellen, előtte hét alkalommal kaptak ki, nem egyszer hazai pályán. Ilyen mértékű magyar fölény a nyolcvanas években már elképzelhetetlen lett volna. Mint ahogyan mai fülnek furcsán hangzik az olaszok elpáholása is, melyre 1941-ben került sor a Millenárison.
Szintén a Millenáris, de ez még az 1927-es átépítés előtti állapot
A rövidfilmen látható svájci magyar összecsapást 1943. június 13-14-én rendezték, a versenyzők pedig a következő számokban mérkőztek: 1000 méteres állórajtos időfutam, 4000 méteres csapat üldöző verseny, repülőverseny és pontverseny. A magyar válogatott a Nagy Béla (Törekvés SE)–Morvai József (FTC)–Kováts József (BSZKRT SE)–Tóbiás Zoltán (Sólyom KE) összeállításban állt rajthoz és 28:18 arányban verte Svájc legjobbjait. Arról viszont nem mesél a Filmhíradó, hogy a visszavágóra 1943. július 25-én Zürichben került sor, ahol ezúttal a magyarok szenvedtek csúfos vereséget – 16:30 arányban…
A háztömb körüli – vagy más néven kritérium – verseny tulajdonképpen a pályán megszokott pontverseny városi környezetben megrendezett változata. A futamot 800-1500 méter hosszúságú körpályán bonyolítják, a versenyzők pedig meghatározott számú körönként hajrápontokért küzdenek. Van a számnak egy nagyon szép régies megnevezése is: „háztenger körüli verseny”.
A kor két országúti klasszisa: balról Karaki, jobbról Liszkai az 1937-es Tour de Hongrie-n
Hogy valóban ez volt-e az első, azzal kapcsolatosan nem tehetünk mást, mint hogy hiszünk a korabeli Filmhíradónak. Tény viszont, hogy az országúti magyar bajnokságok programjában csak 1945-ben kap helyet a szám, első bajnoka pedig Barvik Ferenc volt – az ő nevével ismét csak ezen egyetlen alkalommal találkozhatunk a bajnoki almanachokban. Nem úgy a filmbéli első versenyt megnyerő Karaki Zoltánnal, aki 1937 és 1946 között országúton hat, pályán pedig négy alkalommal érdemelte ki a nemzeti bajnoki címet. Nevéhez kapcsolódik egy további Filmhíradó bejátszás is, mely arról tanúskodik, hogy külföldön sem volt eredménytelen.
A kerékpársporton belül az első világbajnokságot a pálya szakágban rendezték. A páylások esetében már 1895-ben szétválasztották a mezőnyt profikra és amatőrökre. Az országúti szakág első világbajnokságára 1921-ben került sor, míg a profik 1927 óta mérkőznek a szivárványszínű trikóért. Ez a rendszer 1992 táján váltott át a mostanira, a barcelonai olimpia volt az utolsó, ahol különbséget tettek profik és amatőrök között. Az 1937-es koppenhágai világbajnokság országúti számában tehát még külön amatőr és profi futamra bontották a mezőnyt, az amatőrök között pedig Karaki Zoltán megismételte Vida László 1928-as bravúrját, és a 4. helyen végzett. Amennyiben a filmen látható futam az amatőrök küzdelmét örökíti meg, abban az esetben a negyedikként hajrázó fehér sapkás úriember maga Karaki…
Wini a hazai dirt jumpos szcéna egyik meghatározó alakja, aki 4X-os eredményei után a dirt-ben is kezd teret hódítani magának. A tavalyi év nagyon erősre sikerült számára, sok versenyen ért el szép eredményeket, többek között sikerült több külföldi versenyen is részt vennie. Ezúttal erről is mesélt nekünk…
– Szia Wini! Légy szíves mutatkozz be, hány éves vagy, merre laksz, mivel foglalkozol jelenleg?
– Huszonegy éves vagyok, évhalasztó a főiskolán, jelenleg egy szendvicsbárban dolgozom. Még mindig „falun” lakom, a 18. kerületben, Lőrincen.
– Mióta vagy a Mountain Bike-ozás megszállottja, honnan indult ez az egész?
– Régi arcnak számítok most már. A bicózást 8-9 éve kezdtem el pár általános iskolás osztálytársammal a közeli Bókay-kertben, aztán ők kikoptak és a mai napig elcsodálkoznak, amikor találkozunk, és kiderül, hogy én még mindig csinálom.
– A legtöbben Winnetouként (Winiként) ismernek, honnan kaptad ezt a becenevet, és hogyhogy levágattad a hajadat?
– Biciklis pályafutásom legelején kaptam, amikor még nem ismertem a helyi srácokat és ők valamiért így kezdtek el szólítani, már maguk sem tudják miért, hiszen rövid, zselézett tüsi hajam volt. Örültem, hogy egyáltalán hozzám szóltak, úgyhogy hallgattam rá. Aztán meg jött a hosszú hajú korszak, ami szinte mindenkinek az életében eljön, de szerencsére vége, mert ez a frizura valójában jobban hódít a csajoknál.
– Emlékszem, amikor megismertelek talán a Kőkerék biciklis parkban (azóta sajnos csődbe ment) egy piros Magellanod volt, és Kovács „Koko” Istvánnal küldted. Akkor – ha jól tudom – legtöbbet a Bókay-kertbe jártál a BMX cross pályára. Most is jársz oda? Jelenleg melyek a kedvenc helyeid idehaza, kikkel együtt kerékpározol a legtöbbet?
– Igen, szoktam még mindig járni a Bókay-kertbe, mindig kitalálok valami hülyeséget az öcsémmel és a barátaival. Nagyon szeretek Aranyhegyen és Patakhegyen bicózni, ez a 2 hely áll a legközelebb a szívemhez. Jó társaságban szeretek biciklizni, ezért azt szeretem, ha minél több embert lehet kicsalni egy trailselésre. Ha ki kell emelnem személyeket, akkor Szőke Zolit tudnám, ö sokszor felidegesített már egy 360-nal, az utóbbi időben pedig Patrinó bácsival (Zölei Patrik) gyakoroltam sokat, de Kótocz Dani visszatérésének is nagyon örülök.
– Azon a nyáron a sima nyeregbeszorítós nullkezed nyűgözött le. Azóta viszont nem küldöd? Mi ennek az oka?
– Letoltam a nyerget és megnőttem :). Nagyon szerettem azt a trükköt, de nem hiszem hogy valaha fogom csinálni kisbicóval.
– Merevfarú géped van. Mely stílusokban szeretsz biciklizni, hol érzed magad a legjobban?
– Dörtölni és trailselni szeretek leginkább, de a 4X is nagyon jó, meg a single trailek, mint amilyen például a leogangi freeride pálya. Nagyon szeretek ugratni, minél nagyobb, annál jobb.
– A Campona Bike Parkos időszakban sokat bicikliztünk együtt, akkor tanultuk meg a 360-at, és versengtünk a jobb helyezésekért. Hogyan látod a mostani versenyeket? Ki/kik a legnagyobb ellenfeleid? Milyen trükkök kellenek ahhoz, hogy itthon valaki nyerjen?
– Érdekes ez a mostani versenyzés Magyarországon, nem jó a bíráskodás, sokszor arcra megy a pontozás szerintem. Megesett már, hogy elment a kedvem a magyarországi versenyektől, de ha meg nem versenyzel, akkor meghal a szakág, mert akkor nem várhatod el, hogy többen szponzorálják a pályákat meg a jobb rendezvényeket. Most már sokkal színvonalasabbak a trükkök, és végre felbukkant az új generáció, akik nem félnek:). A mostani versenyeken már tudni kell a három nagy trükköt, sőt, akár kombózni is…
– Mire vagy a legbüszkébb, amit eddig bicózásban elértél?
– Hogy elindulhattam a 26Trix meghívásos nemzetközi versenyen…
– Sok helyen voltál már versenyezni, melyek voltak a legemlékezetesebbek számodra?
– Nagyon sokra emlékszem, talán az első dirt versenyem miatt vagyok még mindig itt, amit még valami nagyon régi Sport Kiállításon nyertem meg az amatőrök között.
– Amikor legelőször kint voltunk a Vienna Air Kingen, én ledroppolni alig mertem, akkora tömeg volt, ráadásul még szurkoltak is, amihez itthon nem szoktunk hozzá sajnos. Amikor ezen a versenyen indultál, mennyire befolyásolt a tömeg? Inkább motiváló hatással volt rád, vagy ilyenkor annyira izgulsz, hogy nehezebben megy esetleg, mint szokott?
– Motivált engem ez a biztatás, de ilyet sosem éltem át még előtte, nem is hiszem, hogy lesz ilyen a közeljövőben Magyarországon. Ahogy ott tudtak lelkesedni totál kívülállók, akik életükben először láttak ilyet, az valami nagyon durva volt, itthon sokszor inkább kinéznek, ha drukkolsz.
– Szabó Andris Shit the Money című 2008-as nyári road trip videójában láthattunk többek között. Mesélnél a külföldi élményeidről röviden? Melyek azok a pillanatok, amelyek a legemlékezetesebbek számodra? Milyen érzés volt a 26Trixen a Disorder filmek sztárjaival együtt, egy pályán biciklizni?
– Röviden? Abban a két és fél hétben annyi minden történt, hogy sosem fogom elfelejteni, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy végigcsinálhattam ezt, és emiatt köszönet a szüleimnek, hogy támogattak benne. Ausztria legjobb helyein biciklizhettünk, sokszor videókból ismerős arcokkal, ezek már önmagukban nagy emlékek. Persze az éjszakai kalandokat sem fogom elfelejteni, mert szerintem nem sok ember mondhatja el magáról, hogy egyszerre tud négy kamerával fotózni… Leogangban sajnos rossz időnk volt, de így is sikerült egy közös edzés a legnagyobbakkal, ahol bebizonyították, hogy miért éppen ők a profik. Amire nagyon büszke vagyok, hogy Cam McCault és Timo Pritzelt egyaránt lenyűgöztem a pumpálási és ugrási technikámmal.
– Sport terén ki a kedvenc személyiséged, akit példaértékűnek tekintesz?
– Kiskoromban Krizsák Jani volt a kedvencem és példaképem, mert azt láttam tőle, hogy mindig stílusban a legjobbak között van, és nagyon szépen bicózott.
– Mi a top 3 zene jelenleg az mp3 lejátszódon?
Aesop Rock – None Shall Pass
Little Jackie – The world should revolve around me
The Verve – Love is noise
– Mi volt az eddigi legnagyobb sérülésed? Ha le vagy sérülve, hogyan vészeled át?
– Volt egy könyöktörésem eszméletvesztéssel meg egy hét korházzal. Nem szeretek sérült lenni, mert akkor még jobban biciklizni szeretnék. Mostanság már megpróbálom rendesen kipihenni a sérüléseket, mert sokkal többet ér rápihenni még egy hetet, minthogy rásérülni, vagy a pihenés hiánya miatt még sokáig hurcolni.
– Van valami különleges hobbid a biciklizés mellet? Mit csinálsz, ha éppen nem a kerékpárodat hajtod?
– A jövőre nézve mik a terveid? Hogyan képzeled röviden a 2009-es szezont?
– Kerékpáros szempontból szeretnék újra külföldön versenyezni, legalább annyi versenyen indulni, mint tavaly, de ha lehet inkább többön. Szeretnék ott lenni a Vienna Air Kingen, a 26Trix-szen és 1-2 Qashqai Challenge-en. És persze szeretnék minél többet utazni, mert azt kedvelem a legjobban ebben a sportágban, amikor összebeszélünk és elutazunk valahova ugratni és szórakozni.
– Köszönjük az interjút. További sok sikert a terveidhez! Üzennél valamint az olvasóknak?
– Én köszönöm a lehetőséget! Biciklizzetek minél többet!
Hosszú téli estéken szorgalmas kerékpároshoz méltó módon nyomtam a TV előtt a pedált és közben a szürkeállomány karbantartása céljából a „Legyen ön is milliomos” adását néztem. A nyolcszázezres kérdés az addig magabiztosan játszó nagy tudású játékost zavarba hozta és miután elhasználta segítségeit kiesett. A számára nehéz kérdés ez volt: „Melyik hegységben fekszik a Cuha-völgye?” A játék végén a kvíz-mesterrel megegyeztek, hogy bizonyára szép hely lehet, és egyszer érdemes lenne ellátogatni oda…
Az első technikás mászás Likaskő felé
Bizony szép, hiszen az ország egyik legszebb turistaútvonaláról lenne szó. Az adás kapcsán is felmerült bennem a kérdés: vajon miért vágyunk mindig inkább a távolabbi, nehezen elérhető célok felé, miközben a hozzánk karnyújtásnyira fekvő értékeket gyakran észre sem vesszük. A tervezett „bakonyi edzőkörökkel” a figyelmet arra szeretném felhívni, hogy néha a távoli úti célok helyett érdemes saját környezetünket is alaposan megismerni. Mostani túránk kiindulópontja Vinye. Ez a pár házból álló kis település mind közúton, mind vasúton jól megközelíthető, Győrtől 45 km, ráadásul a környék akár több hétre elegendő úti céllal kecsegtet bennünket. Bármerre indulunk, szinte egészen bizonyos, hogy valami nevezetes vagy érdekes helybe botlunk. Ha nem a „szánkkal tekerünk”, a Bakony gazdag állatvilágából többet figyelhetünk meg, mint az állatkertekben. Mielőtt e sorok írásához fogtam volna, a „próbakör” tekerése közben három rókával, két szarvascsordával, muflonokkal és számtalan őzzel találkoztam.
Likaskőt a több irányból kialakult barlangjáratok teszik érdekessé
Kőrishegyi túra
Az útvonal összeállításánál figyelembe vettem azt, hogy amennyiben nem azonos a résztvevők erőnléte, felkészültsége a gyengébbnek legyen egy könnyebb, „menekülő” útvonala közös találkozási pontokkal. Ebből következik, hogy így mindenki a saját tempójában tud haladni, és a közös tekerés élményének megtartása mellett sem vesszük el egy életre kedvesünk kedvét a túrázástól. Indulás után a vinyei vasútállomástól egy kilométert aszfalton haladunk Fenyőfő irányába. Ekkor mindjárt két lehetőségünk is adódik. A sárga jelzésen végig a Hódos-ér mellett haladva jól tekerhető dózerolt úton lassan emelkedünk felfelé, avagy a zöld jelzésen két kilométer kemény sziklás mászás után érhetjük el Likaskőt. Ezt az egészen egyedi képződményt a több irányból kialakult barlangjáratok teszik még érdekesebbé. A barlangnál megpihenve, majd azt elhagyva még 600 métert haladunk a zöld jelzésen. Ezt követően balra fordulva megkezdhetjük túránk első komoly ereszkedését. Az elágazásnál nehezen észrevehető egynyomos, jelzés nélküli ösvényt keressünk, melyen mindig balra tartva érjük el ismét a Hódos-ér völgyét. Ha mindig jó irányba mentünk, egy hídhoz érünk. Amennyiben a csapat különvált, az első „randevút” célszerű erre a helyre megbeszélni.
A legszebb sziklakerteket a természet produkálja!
Tovább a sárga jelzésen a folyó mentén haladhatunk az enyhén emelkedő úton. A folyóvölgyet elhagyva a piros keresztet követve az út meredekebbre vált, majd némi hullámvasutazás után elérjük az egynyomsávos, jó minőségű aszfaltutat. Újra választhatunk, vagy az aszfalton egyenesen tekerünk Kisszépalma-pusztáig, vagy a kerékpáros körökben „dühöngőnek” keresztelt ösvényen megkezdjük túránk leghosszabb, több mint 4 kilométeres technikás mászását. Utóbbi esetben a piros jelzés mutatja a helyes irányt. Ha sikerült az utat végig kitekernünk, megnyugodhatunk, még nincs baj a kondinkkal! Mielőtt elérnénk a 709 méteren fekvő Kőrishegyet, a piros jelzéshez csatlakozik a sárga, zöld majd az országos kék jelzés is. (ezen a részen gyakran láthatunk békésen legelésző muflonokat). A hegytetőn tiszta időben mindenképpen érdemes megpihenni rövid időre. A fából ácsolt kilátóról déli irányban a Balatonig is ellátunk, míg észak felé jól kivehető Pannonhalma épületegyüttese, körbe-körbe pedig zárt erdő, amíg a szem ellát. (Győrújbarát kiindulóponttal erdei utakon akár a több mint 100 km-re fekvő Balatonig is eljuthatunk összefüggő erdőségben haladva.)
Kőrishegyről lefelé csiszolhatjuk a technikánkat
Ha a hegytetőn körülpillantva kigyönyörködtük magunkat, az országos kék jelzés mentén „lezuhanhatunk” a már érintett Kisszépalma-pusztáig. Száguldás közben figyeljünk az errefelé gyakori gyalogos turistákra és vigyázzunk, nehogy túlvállaljuk magunkat!
Kőrishegy legszebb arcát Szépalma felől mutatja meg
Az aszfaltot keresztezve a kék jelzés szelídebb turistaösvényre vált, majd egy kiváló minőségű murvás, rendszeresen karbantartott úton beérünk Szépalmapusztára. (szálláshely, arborétum) Az utolsó hosszabb emelkedőt a legelésző magyar szürke marhák látványa teszi érdekesebbé. A Kőrishegy ebből az irányból mutatja talán a legszebb arcát. Az arborétumnál ismét érdemes rövid időre megállni, hiszen nagy számban láthatunk növénykülönlegességeket. Továbbhaladva Borzavárig aszfalton száguldhatunk lefelé, néhol akár hetven kilométeres sebességgel. A falu főutcáját elérve balra, majd a falutábla után közvetlenül jobbra forduljunk. Jól járható jelzés nélküli utunk egy krumpliföldön halad keresztül, majd kellemes gurulás után elérhetjük Porva-Csesznek vasútállomását. A fahídon áthajtva balra fordulunk, és a piros jelzésen elérkezünk túránk legérdekesebb részéhez, a Cuha-völgybe. Az út végig a patakot követve halad a festői szurdokban, miközben tizenkét gázlón kell áthajtanunk. Az utolsó gázlót követő rövid emelkedő végén ismét feltűnik túránk kezdőpontja, Vinye.
A gázlókon való átkelés nem mindig sikerül száraz lábbal…
Akinek az útvonal megnyerte a tetszését, és versenykörülmények között is szívesen kipróbálná magát és kerékpárját, nincs más dolga, mint nevezni a Győr Maraton hosszútávjára, melynek egyik szakasza éppen az ismertetett útvonal. (A bemutatott útvonal hossza: 30 km, szintkülönbség 730 m.)
Megjelent a Bikemag 2007. májusi számában.
Szöveg: Vock Balázs
Fotó: Vock Balázs
A csodálatos helyen fekvő Hódoséri Vadászház túránk kiváló kiindulópontja lehet
A magyar sportoló (TEAM Jeep) bebizonyította, hogy a különösen nehéz körülmények között megrendezett versenyen is képes önmagát felülmúlni, hiszen a 75 km-es verseny még egy XTerra Európa-bajnoknak is meglepetésekkel szolgált.
A kontinens több élversenyzője és a versenyen megjelenő nagyszámú amatőr ismét a legjobb formájában láthatta Eszter, aki már több Világkupa futamot is nyert Afrikában, de több mint egy éve sérülés miatt kihagyta a versenyeket. Legnagyobb ellenfele a dél-afrikai Samantha Oosthuizen (WIN/Karsten Cycles) ezen a versenyen az ezüstérmet szerezte meg és végül a bajnoki kupasorozatban is másodikként zárta az évet.
„Az első kilométereken Eszterrel fej-fej mellett haladtunk, nagyon jó erőben éreztem magamat és biztos voltam benne, hogy meg tudom előzni. De kaptam egy defektet, amit hiába javítottam meg, Esztert már nem voltam képes utolérni. A második helynek nagyon örülök, az előzetes elvárásnál sokkal jobban sikerült az év.”
A magyar versenyzőnő az egyik elismert afrikai versenyrendező, szakkommentátor és showman Max Cluer felesége, akivel egy versenyen ismerkedett meg. Afrikában már Eszter Cluer néven ismerik. A magyar versenyzőnőnek számos győzelme ellenére ismét vissza kell magát tornázni az élmezőnybe, mert az elmúlt másfél év alatt sokat fejlődtek az versenytársai. De számára ez nem jelenthet gondot, hiszen több sportágban is nemzetközi színvonalon versenyez (XTerra, MTB, atlétika). Várhatóan 2010-ben ismét számos versenyen indul Magyarországon és Európában egyaránt (X2S, hegyikerékpár és természetesen az XTerra világkupa futamok).
