Az országúti kerékpár szeretete és 15 Eurosport előtt töltött év után mikorra időzítse az ember olaszországi ismerősei meglátogatását? Egyértelmű a válasz: Giro! Egy óra és tíz perc repülőút  a kerékpár Mekkájáig (kb. Sashalom-Óbuda BKV viszonylatban…). Buszra szállás a gyönyörű hegyek lábánál fekvő repülőtéren (nosztalgikus emlékképek Paolo Savoldelli, a „Bergamói Sólyom” lejtmeneteiről, aki ezen a vidéken nőtt fel…).

Két nap: csütörtökön befutó Sestri Levante-ben, pénteken rajt Savona városában. És egy kis bosszúság szombaton, amikor hegyi szakaszt vagyok kénytelen elszalasztani, idő és egyéb tényezők hiányában…

Mint minden utazás alkalmával, most is egy célom van: sajátos perspektívából bemutatni egy várost, az ott élők mindennapjait, egy eseményt. Ismerőseim szerint csak testben vagyok ilyenkor jelen, a keresőre tapadva állítólag nem vagyok szórakoztató társaság, de hát a jó képekért meg kell küzdeni…

Apropó! Küzdelem! A GT-szakaszokról szóló képriportjaim egyik legkeserűbb tapasztalata, az a fizikai megsemmisülés és szellemi kimerülés, ami a bódultság érzésével párosul egy-egy befutó után. „Természetesen” a kézipoggyász limit (10 kg!) utolsó grammjáig megpakolt fotós hátizsák – sokszor neheztelő – társaságában töltöm a napot. Mezőnybefutó alkalmával lightosabb a történet, de ez a készíthető képek számára és sokszínűségére is negatív hatással van.

Egyéni időfutam napján reggeltől talpon kell lenni. Délelőtt a pálya feltérképezése mellett meg kell keresni a csapatok kamionjait, kísérő autóit, később itt fognak bemelegíteni a versenyzők. Egy óvatlan pillanatban akár versenyzőbe, versenyzők csoportjába is futhatunk, akik délelőtti átmozgató edzésüket végzik. Konkrét eset az a groteszk milánói jelenet, amikor a macskaköves úton szivárványmintás mezben gyökkettővel haladó, bizonyos Mark Cavendish éppen akkorát zúz egy rádudáló autóra, hogy egyből otthon érzem magam…Vagy egy olyan rajongója volt, aki a kerékpár márkájától, a testalkatáig, de még az általam megismert karakteréig leutánozta…

De akár Cipollini is elgurulhat mellettünk, aki mint egy messiás, az őt követő kb. 150 amatőr biciklis élén teker. Szóval a hajtás már délelőtt elkezdődik, de a nagyvadakat bemelegítés közben lehet lőni, persze ennek megfelelő tömeggel kell számolni.

Az idei 12. szakasz befutójának (ismerőseim olasz szomszédjai nem alaptalan állítása szerint) a tartomány egyik legszebb üdülővárosa, Sestri Levante adott otthont. Itt már délben is minden a Giróról szólt: kordonok, VIP lelátók felépítve, gyerekprogramok, előadások a befutó előtt több órával. Reklámautók sora, cégek kampányolnak: a hostessek által a tömegbe szórt reklámajándékokért ádáz csata folyik. Az épületek rózsaszín lufikkal díszítve, a kirakatokban is minden ebben a színben vibrál és a „biztonság kedvéért” a legtöbb üzletben áll egy rózsaszín bringa, csak, hogy ne felejtsük el, mi is várható ma itt…

Az indulatok a befutó előtt szabadulnak el. Hirtelen az addig zsizsegő embertömeg olyan masszív kéreggé alakul az út szélén, hogy nincs az a magabiztosság, amivel azt áttörhetjük. Senkit nem érdekel, hogy az ember kezében fényképezőgép van, összezár a sor. Az sem biztosíték arra, hogy jó helyünk lesz, ha idejében beállunk egy jó pontra.

Minket a mezőny érkezése előtt pár perccel „pécézett” ki egy helyi nyugdíjas társaság, akik már két órával a mezőny érkezése előtt az út szélére kihúzott székeken csevegtek. Olyan hangerővel és virtussal szabadították a nyakunkba átkaikat (kitakarjuk a látványt), hogy még a közelben lakó ismerőseink is megszeppenve tanácsolták, hogy álljunk kicsit arrébb. Ez nem egyedüli jelenség. Néha az az érzésem, hogy itt mindenki önkéntes rendfenntartó. Valamit mindig beszélnek a környezetükhöz, rendezkednek-szervezkednek. Én próbálok nem figyelni erre a zavaró momentumra, a fényképezésre koncentrálok, de azért na…

A mezőny elhaladása persze katarzisszerű élmény. Pedig pár (másod)perc az egész. Az az áramlat, amit egy elsuhanó versenyző – pláne egy mezőny – kelt maga körül, még a társamat is rabul ejti, pedig ő nem a kerékpársport elkötelezett híve, bár kényszerűségből kénytelen itthon is a közvetítésekről szóló beszámolóimat hallgatni… A díjátadó után egy profi gépezet 1-2 óra alatt visszaadja a városnak a hétköznapok képét, versenyzőt, akkreditáció nélkül még megpillantani is nehéz.

Savona = kudarc… Csalódottság… Estig tartó letargia. Túl kései indulás, vonat lekésés, majd már a városban kb. 4 km kerülő, a fák alá árnyékba terelt mezőny és az azt körülálló irgalmatlan tömeg. Ez is benne van a pakliban. Arról a helyszínről, ahonnan biztos voltam, hogy egy zsák, közeli fényképpel, autogrammal, élménnyel jövök haza… Nem sikerült.

Itt jegyzem meg, hogy érdemes számolni az olaszok idővel való sajátos viszonyával . Bárkit megkérdez az ember, az szívélyesen válaszol (a kelleténél gyakran bővebben is…:-), de ami nekik: „óooó, közel van, 1 km, max, 5 perc…”, az a valóságban esetleg inkább 4 km és 20 perc sprintelve. Segítőkészség 10 pont, de a pontosság…

Egy ilyen nap után persze egyből eszembe jutott: idén a három hetes verseny utolsó napján Milánóban – hosszú  évek után – rendhagyó módon nem mezőnyversenyt, hanem egyéni időfutamot rendeznek… Ami Joaquim Rodriquez számára tragédiát – a rózsaszín trikó elvesztését jelentette – nekem egy lehetőséget, hogy végre az országúti kerékpársport egy fotózhatóbb válfajáról készíthessek anyagot. Így megy ez… Szegény…:-(

Budapesten a repülőtéri leszállás után itthon a fapadosok oldalán „landoltam”, persze a szóba jöhető desztinációkra szünetelt a jegyeladás. Később tudtam meg a szomorú hírt, hogy földrengést hagytam magam mögött…:-(

Milánó hatalmas város, a reggeli érkezésemkor szinte egyedül sétálok a földön alvó hajléktalanok között a hatalmas sugárúton. Ott is létezik vasárnap. Azért egy-két teherautó feltűnik, megnyugszom, hogy csak lesz ma itt verseny, ha pakolásszák az irányjelző táblákat. Egy-két óra múlva csatlakozik kint élő, szintén rajongó haverom, akivel pásztázzuk a lehetséges spotokat, amit  később az ember nyakába zúduló káosz többségében felülír.

Az idei Girót egyedinek érzem: többek között az egyes rajtszám viselője tavaly a dobogó második fokán állt, gondolom keserűen és zavartan kezdte az idei körversenyt. De a többi nagy favorit is összefáradt az utolsó hét végére. Hol vannak már azok a gigászi harcok, amik az elmúlt évtizedet jellemezték, és miért kellett ezt láthatatlan köröknek megtépáznia? De a verseny szelleme végül is nem szenvedett csorbát, a tömeg ugyanúgy ott van, és a tömegben én is ott rohanok, nem egyedüli külföldiként…

A harmadik hét utolsó napja a legtöbb versenyző, de a csapatok segítő alkalmazottai számára is egy lazább hangulatot hoz. Olyan közelségbe kerülnek a bemelegítő versenyzők és a háttér grandiózus nagysága, hogy annak nyomasztó valósága néha rátelepedik a gondolataimra: nálunk mikor lesz látható ehhez hasonló esemény? Ennyi pénzt csak az évtizedek óta a sportág felé elkötelezett nemzetek tudnak és akarnak ráfordítani versenyekre. Az ember akkor is elszomorodik (egy percre), amikor öt centire dugja a versenyző arcába a gépet, hogy azért neki nem biztos, hogy mindig olyan könnyen elviselhető a tömegek rajongása. Azért több versenyző simán elbeszélget a nézőkkel, közös fotók is készíthetők…

Nehézséget okoz a közvetítés alatt hallható információk hiánya. Mire észbe kap az ember, már az utolsó versenyzők rajtolnak, persze a pálya töredékén sikerült képeket készíteni… A metrójegy vásárlása ilyen felpörgött állapotban szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyul, minden automata rossz, nem fogadják be az aprót! Ja, hogy ugyanúgy érintőképernyős, mint az összes, amit előtte is számtalanszor használtunk és egy gyerek is tud (és mi is tudtunk pár órával előtte) kezelni.

Bámulatos, hogy hol tart a tudomány! 🙂 Azért ott sem mindenki a versenyt nézi, állapítom meg, ahogy berobbanunk zilálva egy metrókocsiba és fizikai frissességüket kihasználva startolnak az utolsó ülőhelyekre. Sírás határán, lábaimat nem érzem, vagyis nagyon is… Persze ismeretlen városban beelőzni nem éppen lassú versenyzőket nem kalandmentes mutatvány.

Meglátok egy ismerős megállónevet, na ott majd kipattanunk, hátha… Azt kinéztem már reggel, azzal a háttérrel ha nem készül fotó, nem tudom, hogy mit csinálok magammal, vagy aki velem szembe jön…! Rohanunk a kijárat felé, fentről óbégat a tömeg, a legtutibbnak vélt beállítást még a metróban belőttem ééés…

Igen! Még pont az utolsó két csatázó titán van a pályán. Hesjedal közeleg, majd a rózsaszínben Rodriguez, a tömeg szellősebb, de azért folyamatos és mindenre elszánt… A közeli étterem alkalmazottai kitörve munkakörük kötelező viselkedési szabályainak korlátaiból dél amerikai focidrukker habitussal valami szikrázó „gyújtóbombával” tombolnak az út szélén, én majdnem elesek egy óvodás kislányban, azért fotózni is elkezdek végre, aztán …atomrobbanás utáni csend…

Ennyi volt. Még mimikával sajnálatomat fejezem ki a kislány édesanyjának az ütközés miatt, aki mosolyog rám, nem történt semmi baj, mosolygok rá én is…

A dóm előtti tömeg most már végképp áthatolhatatlan, pont egy kanadai nézeget egy trófeát a dobogón, telével megpróbálom néha így messziről fotózni, de most már a gépemet odaadnám egy kis üveges vízért. Persze memóriakártyák nélkül…

Szöveg és fotók: Barcsi Dávid