A jelenleg Dél-Afrikában edzőtáborozó mountain bike olimpikonunk, Benkó Barbara ígért még blogjában tavaly ősszel egy amolyan évértékelést, nos, az írás elkészült:
Ígértem decemberre egy visszatekintést a szezonról, ami aztán mégsem érkezett meg. Utólag is elnézést! De ami késik, az nem siet, íme, az iromány! Stresszes volt a december, még a Karácsonyi időszakban is vizsgáztam, de így most a dél-afrikai házunk teraszán ülve (edzőtáborban vagyunk), ezt annyira nem bánom. Megérte! Persze akkor ezt nem így éreztem, de utólag kicsit megszépült az az időszak, főleg, hogy minden vizsgát sikeresen abszolváltam! Erre azért büszke vagyok!
De kezdjük is a legelején! Merőben más volt a felkészülésem az eddigiekhez képest. Bevallom, volt benne rizikó, ilyenkor a jól bevált útról letérni és külföldön, nem is közel, Kaliforniában tölteni a telet, passziválni az egyetemet és csak a kerékpározásra koncentrálni. Utólag visszagondolva jó döntés volt! Kockázat nélkül nincs nyereség! Életem egyik legfontosabb szezonjára készültem, Olimpia és utolsó év az U23-as kategóriában. Égtem a tettvágytól, a kíváncsiságtól, szomjaztam a sikerre. Valljuk be, okom is volt rá, amit 2011-ben műveltem az nem volt mindennapi! Soha életemben nem volt még ilyen sikeres szezonom, hihetetlenül boldog voltam.
Ezen felbuzdulva magasra tettem önmagamnak és mások is nekem a lécet, ami a 2012-es célokat illeti! Én magamnak mindig magasra rakom, ezzel nincs is semmi gond és a saját célok mindig fontosabbak, mint a mások által kitűzöttek, az sokszor nem is érdekel, kivéve, ha számomra fontos embertől származik. Viszont a szerencse nem az én oldalamon állt év közben, technikai hibák hada hátráltatott, ennyi ez egész karrieremben nem volt összesen, mint idén, esések is, következésképp elmaradtam a céloktól, ami kudarcélményt szült és belekerültem egy negatív spirálba. Gyakorlatilag úgy éreztem semmi sem sikerül. Már az apró sikereknek is alig tudtam örülni, önmagam árnyéka voltam. De nem csak a sportban, az élet minden területén. Hogy mik lehetnek az okok? Nem tudom. Vagyis gondolkodtam sokat rajta, utólag látom a hibákat és hiszek benne, hogy minden okkal történik. Túl kellett lennem egy ilyen éven (persze, pech, hogy pont életem egyik legmeghatározóbb éve volt), át kellett küzdenem magam ritka nehéz helyzeteken, de ezekből mind tanultam és erősebb lettem, nem hagytam magam, századszor is felálltam és újult erővel vágok neki a még előttem álló útnak!
Vegyük csak sorban szerintem mik lehettek hatással a felemás évemre! Kaliforniából hazajőve minden szép és jó volt, pont a szülinapomon érkeztem, meglepetés bulival vártak a barátaim, itthon is nagyon jól éreztem magam, majd a farkasordító hidegben csapattalálkozó a német Alpokban, ahol ugyan elfagyott egy kislábujjam egy éjszakai túra során (azóta sem gyógyult meg, igaz, nincs nagy szükségem rá), de remek hangulatban telt az a pár nap, ráadásul egy új, plusz egy éves szerződést is elém toltak, alá is írtam! Adott volt minden egy sikeres szezon kezdetéhez! Jó formában éreztem magam, ezt bizonyították portugál eredményeim is, ott kezdtem februárban a szezont. Februárban… Jó korán, de muszáj volt, az Olimpia miatt minden előrébb csúszott, az első Világkupa már márciusban startolt. Ott gyűjtöttem pár pontot, nyertem pár versenyt, igaz, itt mindjárt volt egy incidensem, hogy nem engedtek elindulni egy versenyen, de hamar túltettem magam rajta. A magánéletem, ami szerintem nagyban befolyásolta a szezonomat, már itt kezdett haldokolni, de erről majd később! Nagy reményekkel, tele tettvággyal és sikerre éhesen repültem Dél-Afrikába a Világkupa debütálására! Itt meg kell álljak egy picit!
Év elején a csapatnak jött egy új szponzor, amit én itt nem reklámozok, mert nekem nagyon nem vált be, bár sok pozitív példát hallottam, de az én tapasztalataim ijesztőek… Mindenki tudja mennyire fontos a mentális felkészülés, ezzel én is így vagyok, idén rendszeresen akartam is pszichológushoz járni, de végül nem tettem. Egy oka volt: ez a cég olyan hanganyagokat csinál drága pénzért, amit mindenkinek személyre szabnak, hosszas beszélgetés, adategyeztetés után, egyéni célokkal, tervekkel, paraméterekkel. Ez egy fél órás valami, nem zene, ilyen fura hadart beszédnek hallatszik, gyakorlatilag nem értesz semmit, olyan, mint egy felpörgetett szöveg. Mégis, olyan nyugtató a bácsi hangja benne. Na, ezt kell hallgatni minden lefekvés előtt, amíg el nem alszol. Nekem ez elég gyorsan szokott menni és általában sokat forgolódom, úgyhogy párszor érdekes helyeken találtam meg reggel az iPodot, egy tönkre is ment. Ez a hang elvileg pszichésen hat az emberre, belemászik a tudatalattidba és magabiztosabbnak, erősebbnek, ügyesebbnek érzed magad. Lehet benne valami, tényleg értek el vele elképesztő dolgokat, bár én ezeket nem éreztem. Viszont konkrétan hallucináltam tőle. Nem nappal, akkor minden rendben volt, éjszaka. Én, aki ritkán emlékszik mit álmodott, naponta emlékeztem és elég fura dolgokat álmodtam. Pl. volt egy olyan, hogy álltam a pietermaritzburgi VK dobogó harmadik fokán halál koszosan. Mindezt a verseny előtt pár héttel. Ez elég elképzelhetetlen volt, hisz 30 fok volt egész nap, nyár vége arrafelé, de láss csodát, mire a mi rajtunkra került a sor leszakadt az ég és járhatatlan, küszködős, rossz versenyünk volt. Igaz, csak 4. lettem, tehát nem jött be a „jóslat”. De még volt pár ilyen eset és kezdtem félni, mert olyanokat képzeltem, amik elég lehetetlennek tűntek és persze sokszor nem is úgy alakultak, ezért frusztráltak is. Majd a La Bresse-i VK után, amikor elestem és elszakadt a bokaszalagom, végleg „lejöttem a cuccról”, mondván ez engem megőrjít és még rossz hatással is van rám meg a teljesítményemre. (VB előtt még adtam neki egy esélyt, küldtek egy új, tökéletesített hanganyagot, de láthatólag az sem jött be, a VB volt talán a legborzalmasabb versenyem, azóta úgy döntöttem, ezt nekem soha többet!) Igaz, közben lezajlottak a magyar válogatóversenyek is, amiket rendre nyertem, így az biztos volt, hogy én megyek Londonba, ha van kvóta. De miért ne lenne? Gondoltuk mi, hisz úgy számoltuk simán megvan. De nem lett!
Itt jött egy másik törés. Szoros összefüggésben a bokaszalag szakadásommal. Május 20-át írtunk, a kvalifikáció vége. Életem első gipsze, ráadásul fekvő. Fekvő. Nekem. El is törtem, mert otthon simán közlekedtem vele, a simán mondjuk túlzás, de megoldottam, nehogy már feküdjek, azt nagyjából 20 perc után untam meg. 8 napig lett volna rajtam, de az 5. napon, mikor már nem bírta a kiképzést és eltörött felhívtam Dr. Hidas Pétert, aki mindig is kezel, ha sérüléseim vannak, hogy mi lenne, ha levennénk, mert már lötyög a lábamon, annyira lement a duzzanat és szerintem a vérömleny is felszívódott. Nyilván, 5 nap után… Péter kiabált velem kicsit, hogy nem igaz, hogy ennyire türelmetlen vagyok, de végül belement, elég akaratos voltam. Másnap mentem is a Sportkórházba, vagyis vitt barátnőm, szerencsére nem Péter, hanem egy asszisztense szedte le a gipszet, meg is lepődött milyen könnyen lejött, én is nagyokat csodálkoztam, Pétert nyilván nem tudtam volna átverni. Ő megvizsgálta, kaptam egy bokarögzítőt és mivel két utcával arrébb lakik tőlünk, ezért majdnem minden nap meglátogatott hogyan javulok. Ismét csak óriási köszönet! A gyógytornásznak és neki is nagy meglepetéseket okoztam milyen gyorsan javulok, de muszáj volt, titokban már országúton mentem vele, igaz, majd meghaltam, ha ki kellett lépni a pedálból, nem is ment csak az eggbeater-rel és csak a montin, így egy órákat már gurulgattam, kiállni, lábra állni nem tudtam. De jól esett a mozgás, valószínű, ahogy vérkeringés került belé, gyorsabban is gyógyult. Persze arra azért vigyáztam nehogy kimenjen újra vagy valami baja legyen, mert akkor nekem végem, meg a bokámnak is egy életre! Lélekben ez az időszak nagyon nehéz volt.
Otthon feküdtem fekvőgipszben, barátnőm épp nálam volt látogatóban, feküdtünk az ágyon, beszélgettünk, én néha frissítettem a UCI honlapját, mikor derül már ki, hogy mehetek Londonba! Anna csak nevetett mit parázok, úgyis mehetek! Végül délután kiderült. Nem mehetek. Magyarország 19. 18 ország mehet. Egy percig némán meredtem magam elé, majd elkezdtek folyni a könnyeim… Ez nem lehet igaz! Ez valami vicc! Tévedés! Hívtam Apát! Mi ez? Nem értette ő sem. Hazajött beszélgetni. Anna elment, mondta, hogy este visszajön. Lényegében Apával semmire nem jutottunk, ő is nagyon csalódott volt, láttam rajta, bár nem mondta egy szóval sem. Ezért küzdöttünk, dolgoztunk évek óta. Azt mondta, várjuk ki a végét, bárki lemondja, baja lesz, én mehetek automatikusan. De most nem ez a fontos, gyógyuljak meg! Kit érdekel a bokám? Engem London érdekel! Mi folyik itt? Miért nem mehetek? Mi történt? Anna este visszajött, hozott pizzát meg vígjátékokat. Megnéztük, bár én semmit nem fogtam fel belőlük, máshol jártam, nem tudtam nevetni, sem enni. Ott aludt nálam, beszélgettünk hosszan, köszi, mindig is tudtam Te vagy a legjobb barátnő! Másnap még keseregtem, kaptam csomó emailt, így sajnálják, úgy sajnálják, jobb igazából nem lett tőle, de elhatároztam, hogy engem ne sajnáljon senki, akkor is ott leszek, valahogy ott leszek, éreztem! Kikeltem az ágyból, majdnem leestem a lépcsőn, eltörtem a gipszet, igaz véletlenül, de elhatároztam, hogy a héten még megszabadulok tőle és rohamos gyógyulásba kezdek, ez nem állapot! Így is lett! A továbbiakat már leírtam, relatív gyorsan gyógyultam, belefogtam az edzésbe fokozatosan és próbáltam a tengerentúli Világkupákra formába hozni magam. Ez volt június vége! Amikor is a philadelphiai átszállásnál Sipiczki Robitól jött egy SMS, hogy mehetek Londonba! Hát én felsikítottam a reptéren! Annyira nem néztek hülyének, csak olyan 1000 ember lehetett körülöttem… A csapatban is nagy örömködést váltott ki, vidáman indultunk a kanadai VK-ra! Ott sajnos 3. helyről kellett kiállnom defekt miatt, amit 50 méterrel a technikai zóna után kaptam, de rá egy hétre az USA-ban már bizakodásra adott okot a 4. helyem!
Jó volt utána itthon, elkezdtem gőzerővel a londoni felkészülést, körülöttem a szeretteim, barátaim, megvédtem a Magyar Bajnoki címem. Majd edzőtábor, motivált és elszánt voltam, igen, sikerült, innen minden jó lesz! Jó formába is kerültem. London csodás volt, minden szervezési nehézség és a váltótörés ellenére egy örök, pozitív élmény, hálát adok a sorsnak, hogy Olimpikon lehettem, remélem nem utoljára! A fogadalmat, melyet évekkel ezelőtt Annával kötöttünk, hogy ha kijutok az Olimpiára, megcsináltatom a tetoválásom, ő pedig egy másikat, csak ősszel váltottuk be, de beváltottuk! Anya nagy örömére. Neki csak a végeredményt mutattam meg, mert mindig is ellenezte az ilyet, de végül neki is tetszett. A jobb bokám felett virít az öt karika a London2012 logóval.
Következhetett a szezon vége. Jött pár kötelező Bundesliga a csapattal, ki kellett költöznöm több mint egy hónapra Németországba. Nem örültem neki, de logisztikailag ez volt a legkézenfekvőbb. Itthon szerettem volna lenni, normálisan felkészülni a VB-re, a magánéletem megint alkotóelemeire esett szét, szóval rossz volt kimenni, de legalább tudtam, hogy 5 hét és újra itthon. Kint persze nem éreztem jól magam, a táj csodás (bajor Alpok), edzeni is jól lehetett, az idő is relatív jó volt, de halálosan untam magam, ha nem versenyen voltunk és hazavágyódtam. Ennek ellenére nem mentek rosszul a Bundesligák. Majd jött a VB, már alig vártam, ismertem a pályát, feküdni fog, csak ne legyen sár, örültem, hogy végre a magyar csapattal lehetek, hazai hangot hallhatok. VB előtt teljesen felesleges volt az a Bundesliga, rommá törte magát mindenki a sárban, én is megfáztam, de ennek ellenére még megvolt a kedv a VB-hez. Egészen addig, amíg közbe nem jöttek a sorozatos szívások a szervezetlenség miatt magyar részről. Hergeltem magam és zavart, nagyon zavart, hogy megint mi égünk valaki más hibája miatt és még csak az sincs, hogy bocsi, elszúrtam, hanem még mi vagyunk a rosszak. Mi, akik képviseljük az országot, erre készültünk, dicsőséget szeretnénk magunknak és a nemzetnek szerezni! Rengeteg nehézségen és szíváson kellett végigmennünk, de legfőképp Apának és Tibinek, ők voltak az ügyintézők. De ezek a dolgok természetesen ránk is kihatottak, hisz rajtszám nélkül nem lehet pályát járni, sátorhely nincs, parkoló a világ vége mögött kettővel, a mezek hibásak, nincs akkreditáció stb., stb. Elegem volt, ideges voltam, de ezt már egyszer leírtam, nem untatok senkit vele még egyszer, megoldódni úgysem fog már! A rajtra próbáltam magam még összeszedni, kevés sikerrel. Számomra ez a verseny a legnagyobb kudarc volt. Rengeteg jófej magyar szurkoló, utolsó U23-as év és egy elszalasztott lehetőség. Árnyéka voltam önmagamnak, olyan emberek voltak körülöttem a versenyen, akik normál esetben perceket kapnak tőlem. Szégyen. Nehezen emésztettem meg a dolgot, de mára már teljesen feldolgoztam. Még egy hetet kellett kint lennem német földön, utolsó Bundesliga, már semennyire sem érdekelt, fájó szívvel néztem, ahogy Apáék elindulnak hazafelé Ausztriából, én pedig a másik irányba megyek még egy hétre. De túléltem, miért ne éltem volna túl, majd nagy gázzal és nagy örömmel jöttem haza hosszabb időre. Elkezdődött az egyetem, elmentem nyaralni, feltöltődtem, mással foglalkoztam, jó volt. Hosszú, nagyon hosszú, küzdelmes, ám, de roppant tanulságos szezon volt, sokat tanultam és hiszem, hogy 2013 más lesz. Teljesen más!
Amit mindig is igyekeztem kerülni nyilvánosság előtt és ezután sem fog ez változni, de most kicsit kivételt teszek, mert így teljes a szezonértékelés, az a magánéletem. Nagyban hozzájárult a kudarcokhoz ez is, azt gondolom. Ha lezáratlan, nem működő, félig jó, félig nem jó kapcsolatban van valaki, az kihat a teljesítményére is. Bár én sokszor ezt ki tudom zárni szerencsére, ha csak a verseny idejére is, hozzá tartozik az igazsághoz, hogy számomra fontosak az érzelmek. Nem szoktam mutatni, csak akinek úgy érzem érdemes, de érzelmes ember vagyok. Fontosak nekem, mint ahogy az is, hogy ezt az egész sportot ne csak testtel, hanem aggyal és lélekkel is űzzem. Így ha valami nem stimmel az egyikben, akkor ott könnyen baj lehet. Kevés embert engedek közel magamhoz, de akit igen, azért sok mindent megtennék. Nagyon kevés ilyen ember van. És ha valami ezzel az emberrel nem stimmel, akkor nekem is rossz, az rám is kihat. Tudom, hogy egy élsportolóval nem könnyű együtt élni. Velem nem könnyű együtt élni. Amúgy sem vagyok egy egyszerű eset (állítólag), viszont ha akarok, márpedig van, akiért akarok, akkor minden megoldható. Szerintem. Lényeg a lényeg, a magánéletem elég viharos és rossz volt tavaly. Amikor túl akartam lépni végre valamin, akkor mindig visszarántott és gyakorlatilag irányított, ahogy akart. Pedig én ezt nem akartam! És szenvedtem, mert semmi jót nem adott, csak elvett. Sokat. Én meg bemagyaráztam, hogy de majd máshogy lesz, nem úgy gondolta, majd változik. Mitől? Semmitől. Elhatároztam, hogy továbblépek, akadt is olyan, akivel ezt szívesen megtettem volna, de nem, mégsem, nem éreztem ott semmilyen pluszt, anélkül meg nekem nem megy. Gyötrődtem, mert tudtam, hogy olyan embert találtam, aki majdnem főnyeremény, de mégsem kell, mert valami hiányzik, nem érzek semmit. Hülyeség, tudom, és bántott, hisz csak rajtam múlott, de most már látom, hogy nem tettem rosszul, mert csak szenvedés lett volna mindkét félnek, amit egyikőnk sem érdemel meg. Szóval, egész évemet meghatározta a viharosság, ami nincs jó hatással semmilyen területére az életemnek, de valami Isteni szikra folytán decemberben elcsendesült minden, valahogy megtisztulva érzem magam és biztos vagyok benne, hogy 2013 ebben is újat fog hozni! Jót!
Barbi naplója: http://benko.blogger.hu/
