Hatalmas űrt szeretnék most valamelyest betölteni, hiszen majd’ 2 hónapja nem adtam hírt magamról, noha korántsem volt eseménymentes az elmúlt időszak. – írja Dósa Eszter, a Vitalitás SE-Scott Nutrixxion mtb maraton magyar bajnoka legfrissebb blogbejegyzésében.
Nem szeretnék magyarázkodni, sem mentegetőzni; egyszerűen olyannyira „bénán” szervez(t)em a napjaimat, hogy ezidáig nem tudtam pár olyan nyugodt órát kialakítani, hogy leüljek, s szövegesen + képileg is összerendezzem a bennem kavargó élményeket, gondolatokat…
Mivel is tartozom? Egy 2012-es évértékeléssel, a Cyclocross OB-val, a Budapest Cross versennyel, illetve életem első „rendes” edzőtáborának felejthetetlen élményeivel, amelyről múlt szombaton érkeztem haza. Ez így egyben azonban túl nagy falat, úgyhogy ez a bejegyzés most legyen a crossversenyeké.
…
Nehezen indult a 2013-as esztendő, nem éppen így képzeltem. A decemberi térdsérülésemből egész szépen felépültem már – legalábbis mozgás során sem fájt -, azonban a motivációmmal komolyabb problémák voltak. Szívesen versenyzek, önmagában nem ezzel volt a baj, egyszerűen sok, talán túl sok volt az elmúlt esztendőben a verseny, s besokalltam. Csakhogy ezt önmagamnak sem vallottam be, s különben is, hogy néz ki az, hogy nem csinálom végig azt, amit elkezdtem?!?! Ennek az önáltatásnak meg is lett a böjtje, a békéscsabai Cyclocross OB napján elszakadt az a bizonyos cérna.
A pálya első fele egyáltalán nem tetszett, na nem a nyomvonal miatt (bár igencsak keskenyre sikeredett), hanem mert a fagyos pályát túlságosan veszélyesnek tartottam. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből annak a gondolatát, hogy egy, a balassagyarmatihoz hasonló kicsúszás újra kivonhat a forgalomból. Habár a pálya második szakasza igazi crossos jellegű volt, addigra már régen „elmentem fejben”. S ez az a dolog, ami végzetes lehet egy versenyző számára, nem a vélt vagy valósan is veszélyes pálya.
Ehhez már csak adalék volt, hogy drága Szász Edző Úr jól megfeddett, s a mécses is eltörött… Úristen, mi folyik itt?! Egyszerűen nem hiszem el! Ettől százszor nagyobb kihívásokkal is megküzdöttem már, most meg leblokkolok? Tiszta deja vu érzésem támadt: ismétlődik a nyári XCO OB-s agymenésem?! A gondolatok pedig csak jöttek: nincs választásom, hiszen ELVÁRÁS a győzelem, alternatíva nem létezik, mert hát annyian segítettek, hogy idáig eljussak – a felkészítésembe, a bringa felturbózásába beletett sok energiával, vagy éppen a szurkolással, a hittel, hogy ezt a versenyt nekem kell megnyernem… egyszerűen nem tehetem meg, hogy most adom fel.
Csapattársaim, s a lányok is próbáltak segíteni (jó érzéssel töltött el, köszönet érte!), mire átgondoltam még egyszer a dolgot. Vagyis átgondolásról már rég szó se volt, csupán dacból akartam rajthoz állni. Viktor azonban nem engedte, amiért hálás is vagyok neki. Akkor bezzeg duzzogtam, mint valami óvodás… Hát, nem volt egy egyszerű nap. Sokat gondolkodtam utána, azóta is, a történteken, s bízom abban, hogy a helyes következtetéseket levonva, a hibákból tanulva csak építkezni tudok ebből az esetből. Legalábbis ezt szeretném.
Szomorkodásra azonban sok okom ennek ellenére sem volt, hiszen csapattársaim: Vanessza, Szabina, Reitinger Gabi és Viktor is megmutatták, lehet jót küzdeni az ellenfelekkel, az elemekkel és önmagukkal is. Sőt, Vanessza és Gabi révén egy arany- és egy ezüstéremmel is gazdagodott a csapatunk.
A 13-ai OB-t követően egyértelműen a pihenésen, kikapcsolódáson volt a hangsúly. Mivel nagy havak voltak, s rajongok a sífutásért, amikor csak lehetett, már csatoltam is fel a léceket, s nem volt megállás 2-3 órán át. Mellé jött még az úszás és egy kis futás is, szóval jóformán minden, ami nem kerékpár. Na nem mintha kerültem volna a bringát, „herótom” sem volt tőle, bár a görgőzések a 2 órákat nem haladták meg. (Fura, nem fura, szeretek görgőzni…)
Szóval a január 27-ei SuperCross-záró Budapest Cross versenyre inkább „fejben” próbáltam készülni, mint crossozással. Olyannyira, hogy előző nap Viktorral még teljesítettük a Téli Mátra teljesítménytúra majd’ 19 km-es távját. Gyönyörű volt a havas Mátra a sok csörgedező patakkal… De a versenyre visszakanyarodva: a pálya véleményem szerint inkább volt cyclocross bringára tervezve, mint montira, már ami a nyomvonalat illeti, azonban a megfagyott nyomvályúk miatt a szervezők a montit javasolták.
Az előzetesen készített pályafotókat nézve én is a Scottie mellett döntöttem: az össztelós „csodagép” mindenen átmegy. Valahogy így biztattam magam. Egyébként is otthonosabban érzem magam a nyergében, maximum a kigyorsítós szakaszokban és az átemelős részeknél leszek majd hátrányban… Bár, ha jól belegondolok, az előbbi problémát egy, jobban mondva két kattintással megoldhatom, hiszen a TwinLock karral seperc alatt merevvé varázsolhatom a bringát. Ezt nagyon eltalálták a Scott tervezői!
A pályabejárás során bebizonyosodott a választásom helyessége: a megfagyott, „felszántott” föld meg se kottyant a bringának, nem szorult bele nyomvályúkba a kerék. Nekem az a biztonság-tudat sokkal többet számított, mint a cross-bringa könnyed lendületbe hozása. Amit elvesztek a vámon, megkapom majd a réven, gondoltam.
Ezzel persze még nem volt minden apró elem összeillesztve, hogy elkészülhessen az a bizonyos összkép, hiszen riválisommal, az immár Országos Bajnok Orosz Anitával is kemény meccsre kell számítanom, aki a szezon kezdete óta töretlenül fejlődve állt most rajra készen.
Szóval most kell nagyon minden létező pozitív gondolatba kapaszkodni, s talán ami még ennél is fontosabb: nem görcsölni + elvárásokat gyártani kell, hanem egyszerűen kihozni magamból azt, amit tudok. Mert (sok-)minden fejben dől el. Ez a verseny az én eseteben mindenképp.
Anita cross-bringával indult, úgyhogy a tervem az volt, hogy „teszem rá a kereket”, hogy meglássam, bírom-e a tempót, illetve hogy kereshessem az előzésre, lószolásra alkalmas helyeket. Ekkor már teljesen a verseny lázában égtem, végre elkaptam a hónapokkal ezelőtt elvesztett fonalat Csak a feladatra próbáltam koncentrálni, s minden mást kizárni.
A visszafordítók, kanyarok, úgy tűnt, nekem kedveznek jobban, illetve a hosszabb és rövidebb emelkedőket is hamarabb abszolválom. Most már csak figyelni kell, s várni az adandó alkalmat. Ami hamarosan meg is érkezett, egy lejtőzést követő balos kanyarban, ahol is Anita kis hibát vétett.
Több se kellett, már rá is kapcsoltam, keményebb tempót diktálva igyekeztem növelni köztünk a távolságot. A történetnek azonban még koránt sem volt vége, hiszen a verseny csak a célban fejeződik be; egy bukás vagy defekt nem várt izgalmakat is hozhat… Szóval csak okosan! Ezért a második erős kört követően inkább a lassabb, de figyelmesebb versenyzést választottam, folyamatosan szemmel tartva ellenfelemet, nehogy csökkenjen a köztünk lévő távolság.
A terv bevált, így győzelemmel, sőt összetett elsőséggel sikerült lezárnom az igencsak hosszúra nyúlt szezont. Jót is tett a megtépázott önbecsülésemnek… A záró futamon csapattársaim is remekül szerepeltek, olyannyira, hogy a csapatértékelésben a Vitalitás SE ezüstéremmel, azaz annak megfelelő egyedi kerámiatállal térhetett haza.
A fotókért köszönet Tirszin Janinak!
A sorozat lezárultával pedig a hosszú, alapozó görgőzésekre, illetve a sok-sok erősítésre és nyújtásra helyeződött át a hangsúly. Ezt elősegítendő, s a kínálkozó edzőtáborozási lehetőséget megragadva február közepén a spanyolországi Blanesbe utaztam egy remek kis társasággal, amiről napokon belül részletesen is beszámolok!
