Lezárult az idei olimpiai krossz világkupa sorozat, melynek az elmúlt hétvégén a franciaországi Méribel adott otthont. Magyarországot ezúttal is Juhász Zsolt és Parti András képviselte. Zsolt ismét elképesztő versenyzéssel az elismerésre méltó 38. helyet szerezte meg, míg András továbbra is keresi önmaga formáját, csak a 65. lett.
Juhász Zsolt így nyilatkozott a futam után:
„Kicsit fáradtnak éreztem magam a verseny előtt, az alvással is voltak gondjaim az elmúlt hetekben. Ezúttal is sikerült jó rajtot vennem, bár a szerencse is velem volt. Végig jó pozícióban haladtam a 36. hely körül. Az utolsó előtti körben gyorsan kereket kellett cserélem, ekkor páran elmentek mellettem, de ezúttal bírtam a verseny végét és tudtam hajrázni. A pálya tökéletesen klasszikus volt, nagyon élveztem, főleg az utolsó technikás lejtmenetet. Nagyon örülök az eredményemnek, kifejezetten jó formában várom a világbajnokságot. Vegyes érzelmekkel jöttünk haza Méribelből az eliminátor versenyen történt szörnyű, tragikus baleset miatt.”
„Bár nem ismerlek, de ugyanaz a célunk, bár nem ismerlek, de egy pedált taposunk, bár nem ismertelek és nem is így akartalak megismerni. Rest In Peace Annefleur, remélem tetszett a virágkörmenet, érted szólt!”
Parti Andrásnak sajnos nem sikerült olyan jól a verseny, ahogy szerette volna:
„Sajnos ismét nem sikerült jót mennem. Már egy ideje magánéleti problémákkal küzdök, de már kifelé mászok a gödörből. A verseny előtt is éreztem, hogy nem jók a lábaim, mintha ólomcsizma lett volna rajtam. A rajtom egészen jól sikerült, de hamar megállítottak a lábaim. Ráadásul estek-keltek előttem páran a kezdés után, de ezúttal nem ezen múlott. Sem fizikálisan, sem mentálisan nem voltam megfelelő állapotban. Egy darabig még tartottam magam úgy a top 60 határán, de nem sikerült a pontszerzés, 65. lettem. Két hetem van, hogy összekapjam magamat a világbajnokságig, megpróbálom ott már a megszokott formámat hozni!”
Míg Parti András és Juhász Zsolt a francia világupán teljesített, addig a Waberer’s Areus Cube csapat maratonsitái a 125 km hosszú, 5025m szintemelkedést tartalmazó Grand Raid maratanon vettek részt.
Szatmáry András élete eddigi legnehezebb versenyén van túl:
“A Grand Raid, svájci Verbier és Grimentz között kanyargó pályáján 125 km alatt 5025 m szintkülönbséget kellett leküzdeni, többnyire magaslati körülmények között, a legjobb maratonosokkal a mezőnyben. A rajtot követően a Bulls csapat állt előre tempót diktálni. Éreztem, hogy ez a tempó sok lesz nekem a közel 7 órás versenyen, ezért egy kisebb csoporttal leszakadva folytattam a mászást. A második hegyen Zoli is felért a csoportunkra pár bringással együtt. Ekkor kb. a 30. helyen haladhattunk. Innen folyamatosan értünk utol olyan versenyzőket, akik túlvállalták a verseny elejét. Köztük volt Frantisek Rabon (korábbi országúti profi, Cape Epic maraton 2. helyezett) igaz nála nem az erőbeosztással volt a baj. Hamarosan csak hárman maradtunk Zoli, én és a Multivan Merida volt versenyzője, Hannes Genze. Genze-vel az utolsó előtti nagy hegy lábáig tartottuk a lépést, ahol meglépett tőlünk. Zolival ketten nyomtuk tovább a 20 km hosszú hegyet. A tetőhöz közeledve gondjaim akadtak és leszakadtam Zoliról.
A hegytetőn kb. 1 perc hátrányban lehettem, amikor jött egy rövid, de annál sziklásabb, hullámos rész, amit úgy érzem, hogy ismeretlenül is sikerült elég jól “megbicikliznem”. Felértem Zolira, így a hosszú dózeres lejtmenetet megint együtt kezdtük meg. Az utolsó emelkedő 2800 m-ig vezetett és habár nem volt olyan hosszú, mint az ezt megelőző, de jóval nagyobb volt az átlagmeredeksége. A végtelennek tűnő emelkedő felénél járhattunk, amikor a verseny elején defektelő Thomas Dietsch (Bulls Team) ment el mellettünk. A hegytetőn meg kellett állnom a frissítőnél, mert az eléhezés határán voltam. A végső nagyon hosszú lejtmenet következett, ahol engedtem a biciklit, ahogy csak tudtam, próbáltam nagyon odafigyelni a lendület megtartásra a kanyarokban, ha már erő nem annyira volt a kigyorsításokhoz. Végül sikerült leelőzni még két sporttársat, ennek következtében Zoli mögött érkeztem be kb. 1 perc hátránnyal. A 21. helyen végeztem. Többnyire elégedett vagyok az eredménnyel, tudom mik azok a hibák, amiket elkövettem, és amik plusz percekbe, helyezésekbe kerültek. Levontuk a tanulságokat.”
Vigh Zoltán a korai rajt miatt óvatosra fogta az elejét:
„A rajtunk 6 óra 30-kor volt, ezért nem igazán mertem bekezdeni, mert nem tudtam hogyan reagálok a reggeli rajtra. Az elejétől fogva igyekeztem a saját tempómat diktálni, mivel tudtam, hogy nagyon hosszú verseny lesz. Andris is hasonlóan gondolkodott, ezért a verseny nagy részében együtt haladtunk. A verseny első fele relatíve gyorsan eltelt, de az igazi nehézséget a pálya második fele okozta. A magaslat, a technikás részek, a számomra nagyon nem fekvő tolós részek, illetve a fáradtság együttese okozta a legnagyobb nehézséget. Végül sikeresen célba érkeztünk mindketten. Azt hiszem, eddigi életem legnehezebb versenyén vagyok túl. Még soha nem kaptam ekkora “ajándékot” a születésnapomra, amit szeretnék megköszönni a csapatnak!”
