Sorozatunk mostani darabja egy 30 évvel ezelőtti versenygép, amelyen az az alkatrészcsalád található, amellyel a Shimano 1973-ban az országúti versenysport porondjára lépett, így jól rímel a nemrég bemutatott Leberia Dura Ace 1977-es paripával.

A bringa egy osztrák pajtában vészelte át az elmúlt 3 évtizedet, egyetlen szépséghibája az volt, hogy szemlátomást nem eredeti kerekek voltak benne, ezért jelenlegi tulajdonosa korhűeket fűzött hozzá, kiválasztva egy pár zsírúj feketére anodizált szingós felnit, és 1 pár fekete Dura Ace agyat. A gép korának meghatározását a Dura Ace alkatrészek betűkódja alapján kíséreltem meg, később az is kiderül, hogy sikerrel. A Shiamno csoportok betűkódolása 1976-ban indult, innentől kezdve az alkatrészekbe ütött 2 betű közül az első az évre, a második a hónapra utal. Az 1976-os első kódolt év betűjele „A”. A gépen található alkatrészek közül egyedül az agyakon találhatunk „B” kódokat (1977), de mivel ezeknek a történetét az előzőekben ismertettem, ezért marad az 1976.

Érdekesség, hogy a váltószett darabjai nem kódoltak, tehát 1976 előttről valók. Ez azonban még adhat alapot a későbbi cserékre irányuló gyanúra, hiszen nem ritka, hogy egy új párként árult Shimano fékszett egyes darabjai között akár 2 év kódbeli eltérés is lehet.

A Reynolds 531-es csövekből sokféle váz épült, és épül még napjainkban is. A csúcskategóriás versenygépektől a pályagépeken át a strapabíró túrabringákig sokféle felhasználási terület létezett. Ezen kívül a kidolgozás minőségének és az alkatrészcsalád árának függvényében a középkategóriától egészen a csúcskategóriáig találkozhatunk a legendás 531-es csövek különböző variánsaival.

Bár az alkatrészcsalád neve e téren megtévesztő lehet, az itt bemutatott kerékpár a maga idejében inkább egy erős középkategóriás gép volt, mint egy valódi csúcsmodell. Érdemes tisztában lenni vele, hogy annak idején a Dura Ace szett még nem volt úgy pozícionálva a piacon mint manapság. A váz típusára jelenleg egy „team” matrica utal a felsőcsövön, de ez utólagosnak tűnik. Félig alatta azonban alig olvashatóan „Vent Noir” felirat olvasható. Én inkább ezt tartom elfogadhatóbbnak, mert erről tudható, hogy a szponzorált versenyzők – Campa Super Recorddal szerelt – „Ultima” gépei alá pozícionált típusokat jelölték e névvel.

Egy a 70-es években a Steyr Daimler Amerikai leányvállalatnál dolgozó kerékpárrajongó szerint, az ott Vent Noir nével forgalomba került gépek olyan különleges fényezést kaptak, amit szinte lehetetlen volt megkarcolni. Esetünkben a matt fekete fényezés kopottsága arra enged következtetni, hogy ez a váz nem ebből a szériából származik. A váz 57-es méretű, melyhez 57 cm-es felsőcső-hossz tartozik. Az ülő és homlokcső-szög egyaránt 73 fokos, a láncvilla-hossz kerékpozíciótól függően 42-44 cm között változtatható, tehát aránylag hosszú. Ennek fényében a tengelytáv 101-103 cm között változik.

A fékpatkók a hosszabbik testű (47-57 mm) típusból valók. A villapapucsok a Shimano SF sárvédőtartó szemmel kovácsolt darabjai, amelyek a Dura Ace szett részei voltak, és gyakori tartozékai a már eredetileg is japán csoporthoz tervezett vázaknak.

Az előző paraméterekből az derül ki, hogy a váz nem egy mai értelemben vett „hardcore” versenyfelhasználásra tervezett darab, sokkal inkább a klasszikus európai országúti kerékpárváz jellemzőit követi. Ez olyan multifunkcionális országúti geometriát takar, amely szögeiből és villakialakításából adódóan kényelmes, akár a gyengébb minőségű útvonalakon is, és hosszabb villaszárai jóvoltából képes ballonosabb szingókat, vagy akár sárvédőt is fogadni. Ez a műfaj mára teljesen kikopott a piacról, már csak néhány kis szériában, kézi munkával dolgozó vázgyártó kínálatában találkozhatunk vele.

A Dura Ace országúti csoport napjainkban már több, mint 35 éves gyártási előélettel rendelkezik, az itt bemutatott első generáció óta már az 5 szériaváltáson esett túl. A 6. generációs, 9000-es sorozat ismeretében a Puch-on látható csoport egyes darabjain ma már csak mosolyogni tudunk. Erre azonban nem biztos, hogy van okunk, hiszen az első Dura Alkatrészek a 70-es évek mezőnyében egyáltalán nem számítottak gagyinak, sőt rengeteg előremutató megoldással rendelkeztek. Az előkép mindenképpen a Campagnolo volt, melynek alkatrészei – miután 1968-ban fékszettel kiegészülve komplett csoporttá váltak – szinte kizárólagos jellemzői voltak a profi versenysportnak.

Ezeket a cuccokat valójában minden egyes darabjával űberelte az első Dura Ace, ennek ellenére a versenyzők nagyon nehezen fogadták el. Ebből a számkivetettségből a 7400-as sorozatnak köszönhetően lépett ki a csoport, és a 80-as évek végére már a Campagnolo Record méltó ellenfeleként kezelte mindenki. Az előzőekben elmondottak miatt a korai Dura szettek – még ha a ritkábbik feketére anodizált változatról is van szó, mint esetünkben – a gyűjtők szemében nem rendelkeznek a csúcsmodellhez méltó értékkel.

Na de mit is tudott ez a csoport? A kor színvonalán mindent, csak egy kicsit jobban, és alacsonyabb tömeg mellett. Kezdjük a váltórendszernél! 1973-ban a SunTour pantograph váltója még szabadalmi védettséget élvezett, így a Shimano mérnökei egy érdekes összvérmegoldással álltak elő. A Dura Ace csoporton belül kezdetben külön identitással rendelkező, Crane (Darumadár) névre hallgató hátsóváltó a pantograph felépítést ötvözte a paralelogramma működéssel. Ez a hagyományos Campa-féle szerkezetnél jobban váltott, a SunTour-nál viszont gyengébben. Önsúlya valamivel 200 gramm alatt volt és érdekes megoldás, hogy a forgáspontok csapjaival egybeépített bowdenház-ütköztetés és bowdenrögzítés.

Az előzőek jóvoltából minden váltóállásban a bowden a neki legtermészetesebb szöget vehette fel. Ez súrlódáscsökkenéssel és hatásfok-növekedéssel járt. Az első váltó kicsit csúnyácskára sikeredett, de ami a likakkal könnyített terelőlemezeket illeti, úttörőnek számított. A váltókarok a Shimano saját fejlesztésű rejtett ütközőrendszerét alkalmazták, amelyet később felforrasztható konzol formájában próbáltak a vázépítők felé propagálni, kevés sikerrel.

Ezen a téren is a Campa szabványa lett az egyeduralkodó, a Shimano konzolos váltókarok pedig tulajdonképpen a mai napig egy köztes adapterrel rögzíthetők erre. A váltókarban hőkezelt acél súrlódóbetéteket találunk, amelynek köszönhetően elég nehézkesen működnek. E korai váltókar formavilága később gyenge minőségű kópiák képében él tovább, ezért felületes szemlélő a túrzottan diszkrét „Dura Ace” feliratoknak köszönhetően holmi gagyi cuccnak is nézheti.

A meghajtás lelke a hajtómű, talán ennél érezhető leginkább a nagy példakép hatása. A Campagnolo Recorddal ellentétben azonban a Dura Ace már ekkor – az azóta is Shimano standardnak számító – 130 mm-es furatkört alkalmazta, annak ellenére, hogy a 39 fogas lánckerék a 70-es években még nem volt divatban. A hajtókarok minden idők egyik legkönnyebb szériában gyártott típusai, mindössze 412 gramm tömeggel rendelkeznek. Erre a felállásra alu lánckerékcsavarokkal önlehúzó titán rögzítőcsavarral 53/39-es lánctányérokkal 550 grammos a hajtómű.

A szögletes formából adódóan a hajtókarcsillag csatlakozásánál kikerülhetetlen a feszültséggyüjtő helyek kialakulása, hosszú távú intenzív használat esetén a Campához hasonlóan ennél is borítékolható a repedés. Azon nem kell csodálkoznunk, hogy a Dura Ace csoport már a kezdetén rendelkezett lánckeréksorral, hiszen a japánok szabadonfutó gyártás terén komoly tapasztalatokkal rendelkeztek.

Kuriózum még a gépen a Shimano Dura Ace lánc. A fékszett súly és „hatásfokkirály”: a fékkar párban mindössze 206 g, annak köszönhetően, hogy a kar teste nem aluöntvény, hanem formára préselt lemez. A féktestek a kor Record fékszettjeinek hatásfokát jobb áttételezéséből adódóan verték, súlyban pedig, a nehéz pofák ellenére is 300 g körül voltak párban.

Szöveg: HBalage (rövidített változatban)
Képek: Németh Balázs

A cikk eredeti változatában a BikeMag 2006 májusi számában látott napvilágot.