Néhány éve már a Salzkammergut Trophy-n is rendeznek gravel bringások számára külön versenyt, így már nemcsak a montisok élvezhetik ki a Hallstatti-tó környéki hegyeket és a páratlan panorámát, hanem a legdinamikusabban fejlődő szakág bringásai is megmérettethetik magukat ezeken a gyönyörű helyeken. Idén elhatároztuk, hogy mi is részt veszünk ezen a versenyen és megnézzük, hogy mitől is annyira híres ez a verseny a régió montisai körében, na meg azért, hogy gravelezzünk egy jót alpesi környezetben.
Idén július 13-án rendezték meg a Salzkammergut Trophy-t, a régió legnagyobb mtb maratonját, ami már legendává nőtte ki magát a hegyikerékpárosok körében. A magyar montisok is általában szuperlatívuszokban beszélnek a Hallstatti-tó partjáról rajtoló versenyről, ami mára már egy kerékpáros fesztivállá nőtte ki magát. Jellemzően bőven 100 fölötti magyar induló vesz részt ezen az eseményen, a múltban pedig volt ennél sokkal több magyar induló is. A verseny egyik különlegessége, hogy a leghosszabb táv az „A” táv majdnem 210 km hosszú és ennek ellenére többen indulnak csak ezen a távon, mint egy hazai mtb maratonon összesen. Ezenkívül persze vannak rövidebb távok is még több indulóval. A gravel kerékpározás népszerűsödésével pár évvel ezelőtt került be a „gravel táv” is a Trophy futamai közé, a „C” távot optimalizálták a gravel kerékpárokhoz kivéve belőle a nehezebb szakaszokat, mely végül 2000 métert szintet tartalmazó 67 km lett.
Az idei versenyprogramomban eredetileg nem szerepelt a Salzkammergut Trophy biztos versenyként, mindössze egy kérdőjel volt mögötte (miután kiderült hogy nem ezen a hétvégén lesz a gravel ob itthon), viszont kb 1 hónappal az esemény előtt írt nekem a szervező, hogy szeretnénk-e indulni a versenyen és mivel erre a hétvégére nem volt programunk, ezért megkérdeztem barátnőmet, Adrit, hogy kimenjünk-e a gravel távra, ő még esélyes is lehet ott a dobogóra. A válasz egyből igen volt, így elfogadtam a meghívást. Persze egy ilyen alpesi gravel verseny feladta a leckét a felkészülésben, milyen áttétel legyen fent, maradjanak-e a gyors gumik a bringákon, időben mennyi lesz táv, ezek a kérdések foglalkoztattak. Végül arra jutottam, hogy leveszem a hazai versenyekre használt 44-es tányérokat a bringákról és visszakerülnek az eredeti 40-es tányérok, hátul 11-40-es, illetve 11-42-es sorhoz, gumikból meg maradnak a 40 mm-es gyors gumik, bár a verseny előtt ígért eső kissé elbizonytalanított.
A versenyt szombaton rendezték, mi pénteken utaztunk el a tőlünk 440 km-re lévő helyszínre, a 38 fokos magyar hőség után 20 fok várt minket Obertraunban, a tó partján, de nem csak a mi „megtiszteltetésünkre” hűlt le a levegő, mert az előző napokban ott is 30 fok felett volt a hőmérséklet. Az autópályán óriási zivatarba futottunk bele, ami egészen a tóig kitartott. A szállás elfoglalása után átautóztunk Bad Goisernbe a versenyközpontba átvenni a rajtszámokat és tésztapartizni, na meg Adrinak jelenése volt a kiemelt versenyzők bemutatásánál, mint a Gravel Magyar Kupa összetett éllovasának. A bemutatása érdekesen alakult, mert meglepetésünkre Matusek Róbert vendégszerzőnket kérték fel fordítani neki németre (kicsi a világ). Egy másik magyar indulót is a színpadra hívtak, Bicskei Anna az „A” távnak vágott neki ismét, aki végül a nőknél a második helyen végzett alig 5 perc hátránnyal.
Szombaton nem kellett korán kelnünk, mert a mi rajtunk 10 óra 13 perckor volt a szállásunktól pár száz méterre Obertraunban (a cél Bad Goisernben van). A reggeli után még elmolyoltam a rajtszámok felszerelésével, az óriási méretű rajtszámokat nem egyszerű feltenni a koskormányra, kicsit kellett trükközni velük, de sikerült. Ilyenkor azért el szoktam gondolkozni, hogy miért nem mezzsebre való rajtszámot adnak, hiszen mégiscsak országúti szerű bringákkal vagyunk, a kormányra meg adhatnának egy minit, amit a fejcsőre vagy komputer konzol alá fel tudunk tenni. A sok eső miatt nedves időre való láncolajat kaptak a bringák, a guminyomás meg maradt a megszokott 2,2-2,4 bar között.
A 150 körüli indulószámnak (úgy látszik, hogy itt még nem annyira népszerű a gravel kerékpározás) köszönhetően nem kellett verekedni a rajthelyekért, főleg, hogy sík aszfaltúttal kezdődött a pálya. Adri beállhatott a kiemelt zónába, míg én 2 sorral hátrébbról rajtoltam. Természetesen megindult a mezőny azonnal az elején, de 1 km után már normalizálódott a tempó és lehetett pihenni a szélárnyékban. A tó partján mentünk egy ideig, majd Hallstattnál hirtelen balra kanyarodtunk fel egy meredek emelkedőre, számomra meglepő volt, mert arra számítottam, hogy széles utakon fogjuk megtenni az első 10 km hosszú kb átlag 10%-os emelkedőt. Lépcsők, kastélykerülés, újra lépcsők, majd egy egynyomos út szedte szét a mezőnyt. Valaki meg is jegyezte mellettem, hogy „cyclo-cross”, utalva arra, hogy nem teljesen gravel jellegű a pálya ezen szakasza. Itt beszorultam pár lassú ember mögé, de annyira nem izgatott, mert tudtam, hogy egy hosszú hegy következik és nem ezen a pár másodpercen fog múlni a verseny. Ezután végre elértük az egy sáv széles kavicsos/aszfaltos hegyi utat, ami felvitt a táv legmagasabb hegyére. Annak ellenére, hogy az előző részen szétszakadt a mezőny a hosszú emelkedő első pár kilométerén nem tudtam saját tempót menni, folyamatosan előzgetni kellett vagy éppen engem előztek, azért itt is benne volt sokakban, hogy csak nem engedik magukat megelőzni, aztán 1 kilométer múlva meg teljesen megrogynak 😀 . Adrit még láttam magam előtt az egyenesekben fél-egy perc előnnyel, gondoltam, hogy majd a tetőig utolérem, de végül nem így lett. A 40/42 áttételem nem volt optimális erre a szakaszra, ha visszajövök még ide akkor ezen változtatni kell vagy meg kell erősödnöm (esetleg lefogynom 🙂 ).
A végtelen hosszú emelkedőt egy vízesés törte meg, ahol kellemesen hideg levegő segített kicsit visszahűlni, a pályának ez egy nagyon szép szakasza. Ezután nagyjából szétszakadtunk és többnyire egyedül haladtam felfelé, bár néha értem utol egy-egy lelassulót és engem is előztek hátulról. A tető közeledtével a kavicsos utak talaja egyre mélyült, amit a 40-es gravel gumik nem igazán szerettek, nagyon süllyedtem, ide már egy mtb jobb lett volna hiába csak kavicsos az út. Helyenként tényleg keményen kellett küzdeni, hogy nyeregben tudjak maradni, sőt a hegytető előtt már kénytelen voltam beletolni egy 50 métert, mert energiapazarlásnak éreztem a süppedős talajban a szenvedést. Fent óriási szurkolást kaptam, aztán jöhetett a várva várt lejtő.
A júliusi nyár közepén nem számítottam arra, hogy lefelé hideg lesz, de kicsit fázott a mellkasom, a komputerem jócskán 20 fok alatti hőmérsékletet jelzett. A lejtő felső szakasza nem volt annyira barátságos gravel bringával, kellett vízmosásokat átugrálni, meg süllyedt a gumi a kavicsokban, ami a biztonságérzetemet nem növelte. A meredekség miatt gyorsan felgyorsultam, de a féktávom igencsak nagy volt, ezért a szerpentinen egy-két kanyar elég érdekesre sikeredett. Aztán a fennsíkos részen nem várt emelkedőkbe futottam, valahogy az 1000 méteres hegy mellett a 60-70 méter szintes emelkedők nem tűntek fel a szintgörbén. 🙂 Sikerült túlélni őket, aztán jöhetett a gyors lejtő, ami már tényleg levisz a hegy aljába. Lehetett rendesen engedni a bringát, néztem folyamatosan a térképet a komputeremen, hogy mikor jön éles kanyar, bár a pályaismeret itt sokat számított a féktávoknál. Végül leértünk egy másik tó partjára, ahol szintén meg lehetett csodálni a panorámát bringázás közben. Innen gyors aszfaltos száguldás után a második nagy hegy lábához értünk. Az ösvényre bekanyarodva a sáros, köves szakasz meglepett, egy pillanatra elgondolkoztam, hogy le tudok-e menni ott ezekkel a gumikkal, de végül kb megcsúszás nélkül át lehetett menni. Ezután volt még pár óriásnak tűnő, de nagyon sekély pocsolya, plusz egy híd. Minden elsőre nehezebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt.
A második hegy lábánál a frissítőpontot kihagytam, azzal számoltam, hogy a hegyen lesz valahol még, de úgy látszik elnéztem a térképet. Ez a hegy hiába volt kisebb, mint az előző, sokkal rosszabbul esett, pedig még az átlagmeredeksége is kisebb volt, mindössze 700 méter szintkülönbséget kellett legyűrni rajta. A vége felé kicsit kezdtem magamhoz térni, de lehet csak az adott erőt, hogy láttam másokat is elfogyni. Mindenképpen pozitívum volt, hogy itt nem süllyedtünk bele a talajba és lehetett normálisan haladni. Klasszikus gravel úton kellett lejönni, viszont az ismeretlen kanyarok nehezítették a lefelé vezető utat, hiába a navigáció, abból nem mindig lehetett sejteni, hogy kell-e fékezni vagy nem. Jó pár bringást láttam szerelni az út szélén, pedig itt még kövek sem voltak. A lejtő alja felé egy hirtelen balos következett, amit jól benéztem és továbbmentem egyenesen, bár itt a szervezők tehettek volna ki jóval hamarabb jelölést, mert gravel gumikkal kb esélytelen voltam lelassulni időben. Sokat nem vesztettem, mert 20 méterrel később is le lehetett kanyarodni ugyanarra az útra.
A C távos montisok is lassan elkezdtek utolérni a lejtőn, látványosan gyorsabban tudtak lefelé menni mint mi (bár erősebbek is voltak, nem véletlenül értek utol). Az egyik montishoz kapcsolódik az egyik legemlékezetesebb pillanatom a versenyen, a montis srác az egyik egyenes sík szakaszon előttem kb 100 méterrel fogta magát és esett egy óriásit a semmiben, aztán felkelt és továbbment. Érdekes volt látni.
Innen azt hittem, hogy már csak beszáguldunk a célba, legalábbis a szintgörbén úgy tűnt, de jöttek a rövid, emelkedős terepszakaszok. Annyira nem örültem már nekik, főleg, hogy az egyiknél öklömnyi köveken kellett lejönni, ahol alig bírtam tartani a kormányt, annyira rázott az út. Ami még kicsit meglepett, hogy az aszfaltra leérve nyílt forgalomban ment a verseny. A vége még kicsit trükkösre sikerült, amikor az ember azt hiszi, hogy mindjárt itt a cél és beér Bad Goisernbe, még messze a vége 🙂 , híd alatt átkelés (futás) és két könnyű terepszakasz vár rá. Az utóbbiak annyiban nehezek, hogy itt összeér valamelyik rövid mtb távval a pálya és hirtelen bekeveredik elénk a gravel kerékpár számára egy nyomos úton jó pár lassú montis, akiket nehéz kerülgetni, a lazább talajon meg mi tartjuk fel őket. Engem nem zavartak, mert nem siettem, a dobogóért hajtóknál lehet ebből probléma. Az utolsó 1,5 km viszont már tényleg aszfalt és mindössze annyi dolgom volt, hogy beszáguldjak a célba.
A célban minden is volt a frissítőponton, sikerült rendesen kiszárítanom magam, a 3 óra 56 percet 2 kulaccsal és egy pohár izóval tettem meg (nem követendő példa), nagyon jól esett a vizezett kóla, sok pohárral megittam belőle, egyébként ezután a hazai hőségben is inkább már így iszom, mint tisztán 😀 . Adri már ott várt rám, 14 percet adott nekem és a 2. helyen jött be a nők között, én meg a 45. helyen végeztem a férfiaknál.
Közben megismerkedtünk egy másik magyar részvevővel, Somogyi Andrással, aki Németországból ugrott át versenyezni a G távra, az ő beszámolóját lejjebb olvashatjátok.
A szállásra bringával mentünk vissza (vonat is jár), legurultunk Hallstatt sétálóutcájára pár képet készíteni, érdekes, hogy a kerékpárút itt vezet a nagy tömegen keresztül. Mindenesetre nagyon szép környék.
Adatok elemzése, bringamosás, fürdés után az egyik közeli pizzériát vettük célba és mindketten megettünk egy hatalmas pizzát. Ezután visszamentünk Bad Goisernbe az eredményhirdetésre, ahol még mindig érkeztek az „A” távosok a célba, óriási hangulat volt, ekkor értettem meg, hogy mitől annyira híres a Salzkammergut Trophy (eddig csak egy átlag verseny volt szép tájjal). Az ördög – gondolom már hulla fáradtan – várta a célban a bringásokat, és hatalmas műsort csinált. Tapsoltak az emberek a teljesítőknek. Ez a verseny a montisok iromanje.
A „C” táv eredményhirdetése után visszamentünk a szállásra pihenni. Másnapra még egy laza futást terveztük a tó partján, de nemhogy futni, felkelni sem volt kedvünk 🙂 , ezért a reggeli után hazaindultunk Magyarországra.
Adri beszámolóját itt olvashatjátok:
Először is szeretném azzal kezdeni ezt a beszámolót, hogy ez nem csak egy versenyzős hétvége, mert számomra egy kedves esemény évfordulójához kötődik, ugyanis itt ünnepeltünk a párommal a kapcsolatunk első évét. Ahogy azt a sportolók szokták, stílusosan egy versennyel, plusz gyönyörű környezetben voltunk Ausztriában.
A verseny előtt egy nappal érkeztünk meg a verseny helyszínére. A szállás elfoglalása után egyből a versenyközpont felé vettük az irányt, mivel a rajtcsomagot fel kellett venni és várt rám egy versenyző bemutató is, ahol két kérdést tettek fel a szervezők. Ilyen jellegű eseményen még nem voltam, így kicsit izgultam is előtte. De nagyon megnyugodtam, mikor az egyik szervező bemutatta azt a férfit, aki a tolmácsom lesz az interjú alatt, mivel Róbert magyarul is beszélt. Én nem ismertem őt, de Jani igen, így pár szót ők is tudtak váltani. Na de vissza a bemutatóra.
1. A szervező megkérdezte, hogy mi motivált arra, hogy eljöjjek a versenyre?
Először is meg szeretném tapasztalni, milyen gravel kerékpározni ilyen nagy hegyeken. Továbbá az is motivált, hogy a párom mondta, hogy lesz ez a verseny és mi lenne, ha elindulnánk rajta, persze nem tudnék nemet mondani egy közös kalandra.
2. A második kérdés, hogy mit várok a versenytől?
Ez egy kicsit összetett válasz lett, mivel több minden is fontos. Például, hogy gravel kerékpárhoz való pálya legyen, persze azért kihívásokkal teli. A frissítés megfelelő legyen. A pálya jól legyen kijelölve, ne legyen kétértelmű egy kanyar vagy kereszteződés. A pálya biztosítás megfelelő legyen, ne féljek az autók közt. És végül, élvezetes verseny legyen.
Ezután a tészta party felé vettük az irányt. Itt ettünk egy-egy adag spagettit és utána indultunk vissza a szállásra pihenni.
A szállás a rajthoz közel volt egy Sport Hotelben. Ezt leginkább a tatai olimpiai edzőtáborhoz tudnám hasonlítani. Egy sportkomplexum, ami tökéletes edzőtáborozásra vagy versenyre érkezőknek pár napra megszállni. Csodálatos környezetben van, hegyekkel körbe véve és a Traun folyó a hotel túloldalán folyik. Az ebédlőben külön asztal várt minket, illetve magyar kollégák dolgoztak itt, ami mindig jó érzés, ha az ember külföldön jár.
A verseny rajtja Obertraunból indult és Bad Goisernben ért véget.
Az első 4 km, amit aszfalton tettünk meg együtt haladtam a mezőny elejével, mivel a lányokat külön rajtból, vagyis a férfiak elől indították. Egy erős bal kanyar után elég durva emelkedővel indultunk az első hegy felé. Az emelkedő része volt két lépcsős szakasz is. Itt jól jött a CX-ben tanult technika a fel-leszállásra. Ezután 10 km-es mászás vette kezdetét. Nagyon jól éreztem magam végig, de azért voltak nehéz pillanatok. Egy nagyobb vízesés mellett is elmentünk, ahol a levegő is vizes, párás volt. Már majdnem felértem a hegytetőre, de elsüllyedt a kerekem és nem tudtam nagyobb erőt leadni, hogy átmenjek ezen a mély apró kavicsos szakaszon, így leszálltam, de 20 méter futás után vissza tudtam ugrani a bringára, és szépen felérni a csúcsra.
Lefele azt hittem, hogy tudok majd pihenni, mivel több, mint egy órás volt ez a mászás, de hát nem így lett. Az apró kavicsos út nehezebb volt lefele, mint felfele. A kanyarok nagyon csúsztak, emiatt nagyon lassan vettem be azokat. A végére elzsibbadt a kezem, és az ujjaim is, annyira húztam a féket. Volt rajtam kesztyű, ami azért segít sok mindenben, de van egy pont, amikor már az sem tud.
A hőmérséklet egész jó volt, nem néztem, hogy hány fok volt a hegy tetején, de nyilván éreztem, hogy nincs kánikula. Így azért lefele nem volt melegem, de nem is fáztam.
A második hegy 7 km hosszú volt, ami előtt volt egy technikás szakasz. Itt lefele kissé köves, saras, de füves részen kellett le majd átmenni egy kis hídon. Tehát itt is örültem, hogy cross-ban van tapasztalatom. Elérkezett a hegy, egész jó terep volt, nem kellett sehol leszállnom, mert nem süllyedt el a kerekem. Nem teljesen végig, de egész sokáig felsőfogásban tekertem. Majd lefele is egész jól haladtam, itt azért már bátrabb voltam, mint az első hegy után. Amikor leértem rájöttem, hogy elfogyott a frissítőm. A következő sátornál meg is akartam állni, de végül ez nem jött össze, mert csak poharakba kitöltött innivalókat láttam. Így egy pohár izotóniás itallal frissítettem, de ezután még volt hátra 20 km. Egész jól éreztem magam, de odaértem egy olyan lejtős szakaszhoz, ami inkább montihoz lenne való, nem pedig gravelhez. Itt ezen a 100-200 méter alatt annyira szorítottam a kormányt, hogy még az ujjaim is elzsibbadtak. De ezután majdnem a célig aszfalton haladt a pálya, igaz volt egy-két rész ahol a folyó mentén kellett tekerni, át a híd alatt. Ez amúgy jó volt csak nem éppen az utolsó 2 km-en ahol már csak a célba akartam beérni és inni egy liter vizet, kólát gyakorlatilag bármit, mert nagyon szomjas kezdtem lenni. A cél előtt kb. 400 méterrel láttam egy lány versenyzőt, aki a vállán cipelte a bringáját. Sajnáltam, gondolom defektet kapott, de persze nem tudtam pontosan mi történhetett vele. Aztán, mint kiderült, ő ért be volna előttem a célba. De ezért is szép vagy néha talán csúnya is tud lenni ez a sport, mert soha nem tudhatod, hogy mi vár rád a célig. Sokszor bennem van a para, hogy vajon zökkenőmentes lesz az adott verseny vagy éppen adódik valamilyen technikai hiba? Ez egy szép játék, amit nyugodtan kell játszani.
Végül célba értem 3 óra 42 perc 47 másodperces idővel. Ami a második helyre volt elég. Én nagyon elégedett voltam ezzel az eredménnyel. Elfáradtam ugyan, de jó verseny volt. Utána csináltunk Janival egy közös fotót a célban, majd a szállásunk felé vettük az irányt. 15 km-re voltunk a céltól, ezt kényelmes tempóban tettük meg, közben megálltunk a Hallstatti-tó partján is fotózni egyet.
Összegezve megérte eljönni, elutazni a versenyre. Egy élménnyel lettem gazdagabb, persze levontam a következtetéseket is. Jövőre, ha visszajövünk kisebb nyomáson fogok ennek a távnak nekivágni.
Somogyi András beszámolója a G távról:
Még anno egy Bikemagben olvastam Salzkammergutról, tizenévesen. A kerékpározás gyerekkorom óta érdekel, 13 évesen kezdtem el vele egy picit komolyabban foglalkozni, szenvedélyem lett, apránként a szerelése is. Már pár éve Németországban élek, dolgozok, az utóbbi években sikeresen hivatásommá tettem a kerékpárszerelést, mellette hobbiként továbbra is tekerek.
A versenyen mint lelkes amatőr indultam a legrövidebb távon, képességeim és magam által egyedileg felépített drótszamaram tesztelése céljából. Összességében nagyon jó élményeket szereztem. A nevezés aránylag egyszerű volt, a nevezési díj nem vészes, és magába foglalt több utalványt is: egy pólót, masszázst a verseny után, 1 adag tésztát, tusolást az uszodánál, és egy tombola sorsjegyet. Továbbá volt mellé térkép a rendezvény helyszínéről, amin fel voltak tüntetve a lehetséges mosdók és tusolási lehetőségek is (jól jött), verseny útvonalairól, és még egyéb apróságok.
Szerény véleményem szerint jó volt a szervezés, a rendezők és a résztvevők is kedvesek voltak, volt lehetőség több helyen is étkezni, persze önköltségen.
Kiemelhető negatívum talán csak az árak és a folyamatos tömeg lehet (bár lehet ez csak nekem volt zavaró).
Viszont nagy pozitívum volt a résztvevők számára biztosított parkolóhely, 3 perc sétára a rendezvény központjától.
Ami még jó élmény volt, hogy meglepően sok magyar volt jelenen kis Hazánkat képviselni.
Konklúzió: jövőre is megyek, és lehet egyel hosszabb távon állok majd rajthoz!
Salz A táv beszámoló: 130km lett, maradhat?
