1992-ben születtem, így a kétezres években voltam tinédzser és kaptam meg az első felnőtt méretű biciklimet, ami természetesen egy MTB volt. Abban az időben a monti gyakran mint általános célú bringa voltak a köztudatban, így leginkább ezt vették az emberek. Az első vas egy acélvázas Caprine Highlander volt merev villával, Acera hátsó váltóval és 3×8 fokozattal, olcsó V-fékekkel, hátul csavaros Joytech aggyal.

Ebben az időben rengeteget jártam be a helyi bringaboltokba, főleg a MangoBike-ba amit ekkor még bőven BCA-nak hívtak, valamint a szép emlékű Heavy Tools boltba. Elsősorban a technika vonzott, ebben az időben rendszeresen megvettem a Bikemag nyomtatott számait és gyűjtöttem, bújtam a katalógusokat. Persze nem montiztam rendesen – talán az hiányzott, hogy legyen szervezett keretek között edzés – és így főleg a városban bringáztam.

A bringa olyan szinten vált a hobbimmá, hogy az innen-onnan, jellemzően nagyszülőktől ajándékba befolyt pénzeket szinte kivétel nélkül a bringára fordítottam. Idővel lett valami vacak RST teleszkóp, Truvativ hajtókar, gyorszáras hátsóagy, később ipari csapágyas Bike Positive agyak, Alivio váltó, haver bringájáról leszerelt picit jobb fékek, cserélhető betétes fékpofák amihez idővel lett piros Ritchey fékbetét és hatalmas kedvenc lett. SPD is lett természetesen, először valami olcsó Wellgo márkájú, meg hozzá fűzős Adidas cipő, ami vágta a lábamat, ha rendesen bekötöttem.

Ebben az időben mindig nagy irigykedéssel néztem azokra a haverjaimra, akinek tellett rendes, gyári biciklire, mert az enyém mindig csak egy öszvér volt. Az egyik, pár évvel idősebb srácnak például volt egy Kona Kula-ja, 2004-es évjárat, gyönyörű sötétkék/világoskék színben, mely azóta is etalon nálam. Az a felszereltség – Marzocchi Bomber zárható teló, RaceFace hajtókar, XT váltó, Hayes hidraulikus tárcsafékek eléggé az álom kategóriába esett.

Idővel aztán lett aluváz, egy talán 2000-es évjáratú Magellan Serpens – ez már a korábbi 16” vázméret helyett 18” volt – Lóri rábeszélt a készleten lévő vázra az aktuális modell helyett, amit persze utána bántam. Aztán nekem is lett egy használt Bomber villa, ami 2002-es vagy 2003-as MXC ECC volt, lockolható, de olyan módon, hogy lent maradt, ami nem működött igazából jól V-fékkel, mert csak az egyik szárat zárta le, és annyi csavarodás volt a konstrukcióban, hogy a V-fék lezárt állapotban befogott.

Ebben az időben indultam 1-2 versenyen, volt itt ilyen talán 2004-2005 magasságában XC OB, amit akkoriban kezdtek OX-nek vagyis olimpiai krossznak hívni. Itt a gyerek futam valami rövidebb távon ment, persze mivel nem edzettem tök utolsó lettem. Kétszer talán elindultam az akkori Pannon Maraton győrújbaráti futamán – gondoltam soproniként, hogy Győr = lapos. Hát nem, voltak arrafelé is dombok. Aztán egyszer indultam egy helyi maratonon is, ami ilyen határon átívelő volt, és a ritzingi tótól osztrák oldalról indult – hát az az emelkedő az elején Ilona aknáig egy igazi szopás volt azzal az edzettséggel – ma sem megyek abban az irányban arra országútival, mert lefelé tudom, mennyire gyors és nincs lelki erőm megmászni, meg aztán Brennbergből hazáig lejtőzésre sem túl alkalmas az aszfalt azon a szakaszon. Szóval ennyi volt a monti versenyzői karrierem.

Idővel sikerült átállni 3×9 sebességre, az egy komoly váltás volt. 2006-ban debütált a Deore szériában is a dual control rendszerű fékváltókar, mely aztán ki is kopott a montikról annak ellenére, hogy én szerettem. Egy Truvativ Stilo ISIS-es kar, Deore LX első-hátsó váltók kerültek a Magellanra a Deore fékváltókarok mellé, és hozzá piros tartóbakos Sram PG-990 sor. A hátsó váltó az ebben az időben divatos low normal verzió volt, ami ugye fordítva működött, egyesével, a huzal engedésével lehetett könnyebb fokozatba váltani – ami persze azóta szintén kikopott. Idővel lett egy pár Avid Single Digit 7 V-fék is – ezek azóta is megvannak.

Ahogy egyre idősebb lettem, kezdtem belátni, hogy a MTB igazából nem az én terepem. Eladtam a Marzo villát, merev villa és slick gumik kerültek a bringára és tányérból is csak a 44-es maradt az azóta SLX-re cserélt hajtókaron. Így ment ez 1-2 évig, mire rájöttem, hogy tulajdonképpen már megvannak az anyagi lehetőségeim arra, hogy legyen végre egy rendes, gyári biciklim, így 2013 őszén elbontottam a Magellant és kiárultam a cuccok nagy részét, majd 2014 februárjában megvettem életem első rendes bringáját, egy Cube Agree GTC országútit, de az már egy másik történet.

Van ennek a retró montis sztorinak egy másik része is, ami apámhoz köthető. Az öregem még a 90-es években vett először egy GT Tequesta-t, amit aztán elloptak tőle, és akkor vett egy GT Karakoramot, amit szintén kétszer vagy háromszor elloptak, ahogy a Tequesta is, amit aztán eladott. Emlékeim elsősorban a Karakoramról vannak, még kisebb gyerek koromban rendszeresen utaztunk úgy, hogy én a vázon ültem oldalra kitartott lábbal, hogy ne akadályozzam a fatert a pedálozásban. Mikor először megkerült a bringa feketére volt festve a váz meg a merev villa, így valami autófényező átfújta vállalható színűre ami ilyen mélyzöld volt és nagyon sokáig így volt, mire ez a festés már nagyon megkopott. Ez a bringa egyébként gyárilag komplett STX felszereltségű volt, 3×7 sebességes váltással, Shimano agyakkal, Mavic felnikkel.

Apám jellemzően mindig egy fokozatot használt városban, akkor használta csak a váltót mikor felment az erdőbe mondjuk cikláment szedni. Ez a fokozat egyébként a középtányér volt alulról a második fogaskerékkel hátul. Idővel ez a bringa ahogy kopott szintén fejlesztve lett az én “levetett” alkatrészeimmel. Lettek rárakva V-fékek, Truvativ hajtókar meg más egyéb cuccok is. Aztán mikor utoljára rendbe lett rakva a bringa akkor kapott egy új fényezést. Viszont ami problémát jelentett, hogy a nyeregcső a galvanikus korrózió hatására olyan szinten berohadt a vázba, hogy nem lehetett kiszedni. Apám persze ragaszkodott a bringához, így egy fémipari területen tanító oktató gyártott hozzá egy célszerszámot, amivel kimarta a nyeregcső maradékát a nyeregvázcsőből. Ez az energiaráfordítás már kár volt, ugyanis hamarosan újra – és végleg ellopták a bringát, mivel apám eddigre már nagyon csúszott lefelé és hanyag lett, így rendszeresen lent hagyta az utcán.

Itt térjünk vissza az előző szálra. Ebben az időben, amikor nekem meglett a Cube országúti már a 29” és a 27,5”-k átvették az uralmat a MTB szegmensben. A bringák egyre speciálisabbak kezdtek lenni, a gumik szélesedtek, a tányérok elöl meg fogytak. Ezzel egyébként nem is nagyon tudtam azonosulni a mai napig – igazából nem is akartam. Persze lehet, hogy majd dob az élet egy tesztbringát és akkor megértem a dolgot. Nekem a MTB megmaradt 26”-os merev farúnak három tányérral, V-fékekkel.

Aztán jött egy adásvétel, volt egy kék singlespeedem, amit egy srác vett meg a szomszéd utcából. Szerzett nem olyan régen egy retró montit, de nem adta neki a sztori, és azt mondta, hogy nem akarja valami alkesznek potom pénzért eladni, inkább nekem adja – így lett 11 év után újra egy montim.

Ez a bringa egy tippre 1998-as Genesis Odysseus SX, vagyis az osztrák Intersport áruház saját márkája. Tange Cro-Mo csövek, tipikus korhű dizájn, szürke-sárga, hozzá sárga villával, króm kiegészítők, vagyis kormány, stucni, kormánycsapágy meg nyeregcső. Anno a középkategóriát képviselhette: elöl LX, hátul pedig M739-es XT váltó – gyárilag valami gripshift váltókarral, ami helyett gondolom a gumi szétmállása miatt lett Rapidfire rendszerű Shimano – ezt nem is bánom. A fékek nagyon érdekesek, mert az akkori XT-re hajazó párhuzamos Diatech V-fékek, amit upgradeltem régről maradt piros Ritchey és Avid fékbetétekkel. A teleszkóp elég kezdetleges technika, egy sima csavarrugós Marzocchi Zokes 75mm rugóúttal. A kormányszélesség is körülbelül 580mm, nem ez a mostan jellemző majd’ méteres lapátnyél. 😀 Persze az agyakon már spóroltak, elöl Quando van, hátul pedig STX-RC Alex felnikbe fűzve 36 küllővel, és a hajtás is Sugino, ami szerintem szintén a spórolás jegyében került a bringára annak ellenére, hogy nem rossz cucc. A hátra rakott XT váltó tipikus volt több gyártónál később is, valahogy ez elvitte a balhét, és növelte a bringa színvonalát a vásárlók szemében.

Először elsősorban városban használtam, és egy érdekes dolog tartozik nekem ehhez a feelinghez, mégpedig hogy az autószelepes belsőket előszeretettel szeretem a benzinkúton fújni, ugyanis mielőtt országútim lett nem volt pumpám, így anno is mindig ott fújtam. Valahogy miután megkaptam a bringát azt éreztem, hogy van egy poénfaktora, és tök megtetszett. Szépen nekiálltam rendbe rakni, ilyen volt a fékbetét upgrade, de szereztem rá gyári fékkarokat, ugyanis cantihoz való került rá aminek nem jó a húzási aránya. Emellett hosszra vágtam a bovdenházakat is, ami egy kis olajjal megspékelve gyakorlatilag nulla költséggel rendbe rakta a fékérzetet. Közel harminc év ide vagy oda, olyan fékerő van, hogy ha akarom fejre állok vele.

A nagy országútizások közepette terveztem, hogy majd elmegyek Montizni. Először nem is az erdőbe mentem vele, hanem csak földutas részre, mert körbe akartam nézni az aszfaltos osztrák utak földes magyar folytatásán, úgyhogy az előző napi Fertő kör levezetéseként toltam egy kis átmozgatást vele.

Aztán teltek a hetek, és készült az Erhardt bringásbarát szálláshely bemutató cikk, és a Zoli szóba hozta, hogy van ám itt nekünk MTB pályánk az erdőben. Csak nem hagyott békén a dolog, úgyhogy egy napfényes vasárnap délután spontán elmentem montizni fel az erdőbe. El is indultam a kijelölt ösvényen, de aztán eltévedtem, letértem róla, de azért volt annyi emlékem a terepről, hogy eljutottam a Dalos-kőhőz, aztán a TV torony alatt induló sípályához, majd a Károly-kilátóhoz. Gondoltam, kéne valamerre menni még, aztán összeakadtam egy 15 éves sráccal és az anyukájával akik montizgattak, így csatlakoztam hozzájuk.

Tulajdonképpen be kellett lássam, hogy ez volt életem első rendes montizása. Gyerekként mivel nem edzettem erdőben és csak 1-2 versenyre elmentem, nem volt igazi erőnlétem, gyakran le is szálltam tolni emelkedőn, a lejtőn meg húztam a féket, mert féltem, hogy esetleg elesek. Most megvolt hozzá az erőnlét is, hogy emelkedőn ne adjam fel, ami újdonság volt az a köves és gyökeres terepen történő mászás. A gumi persze csúszkált, mert az ilyen semi-slick verzió középen folytonos futófelülettel, de csak pörgettem szorgalmasan. Az SPD – mert természetesen taposópedál van a bringán, mivel nekem csak SPD-SL pedál és hozzá való cipőm van – leginkább lefelé hiányzott, tartani kellett, hogy le ne csússzon a lábam a pedálról.

A mai fogaskoszorúkhoz képest megmosolyogtató, hogy hátul egy 11-28-as 8 sebességes kazetta van miközben az országúti bringám is 11-32-vel van szerelve. A három tányér elöl persze gondoskodik arról, hogy ez az áttételi tartomány megfelelően széles legyen, de teljesen meg tudom érteni a mostani 1x trendet, mert bizony ahogy országútin automatizmus a tányérváltás és a hozzá tartozó hátsó visszakompenzálás itt végig kellett gondolni, hogy mit csinálok, hogy váltok, főleg, hogy a 8 fokozaton hamar végigér az ember a változó terepviszonyok mellett.

Azt hiszem, be fogok szerezni egy montis SPD pedál-cipő kombót, és ha megyek vele nem közlekedési célzattal, akkor használni fogom – azért hiába, kb 20 éve pedálkötéssel megyek és tudom mit ad. Lehet, hogy idővel fejlesztgetek is a bringán, vagy lecserélem egy másikra. Őszintén szólva vágyom egy régi GT vázra, de jó lenne összerakni egy olyan bringát, amin egy frankó egységes szett van, a 90-es 2000-es évek fordulóján piacon lévő Deore LX amiből van az arany verzió az például nagyon tetszik. Villából sem lenne rossz valami eggyel modernebb, de ott azért már felmerülnek a szervizelhetőség nehézségei. Persze továbbra sem hiszem, hogy ez lesz a fő csapásirány, de úgy gondolom, hogy a jövőben tartani fogok a háztájiban egy montit, és néha elmegyek vele az erdőbe csapatni, mert jó móka.

Mit ad egy ilyen retro monti végeredményképpen? Manapság a kerékpárok szinte mind eléggé specializáltak. Ha felülök az országúti bringámra, akkor ott van bennem egyfajta teljesítménykényszer amit ritkán engedek el és ebből adódóan nem mindig adatik meg az, hogy egyszerűen élvezzem az időt, vagy a tájat. Ezzel a bringával ez teljesen más, valahogy visszarepít 25 évet az időben, és átélem vele azt a szabadságérzetet, amit annak idején adhatott egy monti. Nem foglalkozok semmivel, csak ráülök, és elindulok vele felfedezni. Mindegy, hogy aszfalt vagy  földút, erdő vagy mező, egyszerűen csak megyek vele amerre szeretnék, a bringa pedig új utakra, visz el. Én pedig csak ülök rajta és tekerem mindenféle teljesítménykényszer nélkül. És közben mosolygok, mert élvezem a helyzetet.