Biztos mindenki elgondolkozik azon, hogy miért neveznek el egy kerékpárversenyt Kínok Kínjának. Vajon ennyire nehéz lehet vagy csak a szervező szeretne egy jellegzetes nevet adni a versenyének, esetleg mindkettő? Megpróbálok ezekre a kérdésekre válaszolni ebben a beszámolóban. 🙂
Idén május 7-én rendezték meg 19. Kínok Kínja országúti mezőnyversenyt, ami ebben az évben ismét az esztergomi Bazilikától rajtolt. Most már jó pár éve átkerült a verseny útvonala a Pilisbe, régen Esztergomból rajtolva a Gerecsében ment a verseny, részben érintve a Turul Kupa nyomvonalát, viszont a rossz utak miatt a szervezők változtattak és átvitték a versenyt a Pilisbe – érdekességképpen, 2012-ben még a régi pályán álltam dobogóra ezen a versenyen. A Pilisben is változott a pálya évről évre, mire megkapta a mai formáját, egyébként Hegyek Pokla néven (szereti az ilyen neveket a szervező csapat 🙂 ) is rendeztek ugyanezen a pályán versenyt még a régi időkben. Na, de nézzük, hogy mi is volt a pontos útvonal! Esztergomból el kellett tekerni Pilismarótra, majd onnan fel ez erdészeti úton a Két-Bükkfa nyeregig és onnan vissza Esztergomba, amiből három kört kellett teljesíteni. Ez így majdnem 120 km és 1500 m szintemelkedés, ami talán egy edzettebb bringásnak nem is tűnik soknak a távolsághoz mérten. Évente egyszer-kétszer mindig bringázom errefelé, ezért a pálya túl sok újdonságot nem jelentett nekem, kivéve a lejtőt, aminek az állapota folyamatosan változik, van egy két nem túl jó aszfalttal rendelkező kanyar, amit időnként megpróbálnak kijavítani, és itt a „próbálnak” a kulcsszó 🙂 . Most verseny előtt is a lejtő okozta legnagyobb fejtörést a versenyzőknek és a szervezőknek egyaránt, ugyanis a Tour de Hongrie egy héttel később itt ment felfelé és 2 nappal a Kínok Kínja előtt a közútkezelő megjavította az utat, de millió apró kavics maradt utánuk az úton, ami persze a kerékpárosoknak veszélyes. Szerencsére a két nap elég volt arra, hogy az autók lejárják és a szervezők letisztítsák az utat, így nem jelentett különösebb problémát a mezőny nagy részének.
A verseny reggelén újra meg kellett állapítanom, hogy a Bazilika nagyon hangulatos rajthelyszín, még a parkoló macskakövei sem vesznek el ebből az élményből. Bár idén furcsa volt a parkolóban, hogy találtam a verseny előtt egy órával parkolóhelyet, ami régebben nem igazán volt jellemző. Érezhető, hogy egyre kevesebben járnak itthon országúti versenyekre, fogy az amatőr versenyző mag, egyébként ezt más versenyeken is látszik, 10 évvel ezelőtthöz képest nagy a visszaesés, ami lassan a versenyek jövőjét veszélyezteti. Például most a rajtban sem kellett azon aggódni, hogy túl hátul van az ember ha leghátulra állt be, mert bőven volt hely és idő ebben a „kis” mezőnyben előremenni, ebből a szempontból pozitív hogy nem ötszázan állunk a rajtban.
A Bazilikától lassú rajttal gurultunk ki Esztergom végéig, ahol a 11-es úton elengedték a mezőnyt. A hátszélnek köszönhetően elég komoly tempót mentünk, de így is voltak olyanok, akik szökni próbáltak a síkon, persze értelmetlenül. Pilismaróton már ment a helyezkedés, mert nagyon nem mindegy, hogy hol kezdi meg az ember hegyet, ráadásul a templomnál a kanyar elég szűk, főleg ha az egyik sávot autók állják el. A hegy első fele olyan volt mintha síkon mennénk, húzott felfelé a boly, itt nem is volt érdemes akciózni, mert nehéz elmenni, elég csak a pár évvel ezelőtti Tour de Hongrie-ra gondolni, ahol gond nélkül együtt felment itt a mezőny, kb mintha nem is lett volna hegy. Aztán ahogy egyre meredekebb lett az emelkedő elkezdett szakadozni a boly és már csak az erősek maradtak elöl, sajnos én nem tartoztam közéjük, el kellett engednem, mert sok volt a tempó és ma hiányzott 20 watt fáradtság vagy betegség miatt, de egyébként sem bírtam volna ki a tetőig. Így maradt a saját tempó és próbáltam regenerálódni, utolértem közben pár embert, de engem is előztek meg, bár egyébként sem volt kérdés, hogy a lejtő alján majd összeállunk és nem fogunk egyesével bringázni. A hegy teteje a legmeredekebb, itt már le kellett váltanom elöl is (hol vannak a régi szép idők amikor 53-as tányéron rugdostam fel itt a bringát? ), igazából ez az egyetlen nehéz szakasza ennek az emelkedőnek. Az összes néző, szurkoló, segítő is ezen a szakaszon állt, szurkoltak nekünk, ami akár jól is esett volna, ha versenyzés közben nem lennék introvertált 🙂 . A nyeregre felérve ott volt a frissítőpont, ahol természetesen nem álltam meg, aztán jöhetett a várva várt lejtő.
Nem volt egy egyszerű történet lejönni gyorsan, mert előző nap esett az eső és az erdőben nem száradt fel az út, plusz egy-két helyen még voltak kavicsok az úton, így figyelni kellett rendesen a kanyarokban. Az egyenesekben gurultam ahogy tudtam, de a kanyarokban nem kockáztattam, főleg miután 3 szakadt mezes bringást is láttam az élbolyból. Az egyik kanyarban alattam is mászott kifelé a bringa, de még kontrollálható maradt szerencsére. A lejtő aljára felértem az emelkedőn előttem menő bolyra és összeálltunk páran. Később Esztergomban is utolértek minket páran, mellyel már egy kisebb bolyt alkottunk. Érdekes volt, hogy páran milyen erőseket vezettek a második kör elején a síkon, gondolkoztam is rajta, hogyha ilyen erősek akkor mit csinálnak a mi bolyunkban. Próbáltam vezetni, de mindig volt valaki akinek nem tetszett, hogy csak 40-nel vezetek, így végül többnyire csak pihentem valahol a bolyunkban. A második körben még sokakban megvolt az erő felfelé, egész kis mini verseny lett a csoportunkban, lószok, üldözés és a tetőre megint szétszakadtunk. A lejtőn gyorsan elléptünk a többiektől a csapattársammal (éljen a nagy súly 🙂 ), de már autók között kellett lejönni, amik feltartottak minket, így végül újra összezártunk.
A harmadik körre már nem volt annyira friss az ember, itt már számított az állóképesség és az hogy ki hogyan frissített eddig, én csak egy kulacsnyit ittam meg, ami nem volt túl jó előjel. A síkon is már kicsit kényelmesebb volt a tempó, de azért haladtunk. Az emelkedőn ezúttal már senki nem akart vezetni, az elején csak gurulgattunk, már szőttem a tervet a fejemben, hogy mit fogok csinálni ha marad ez a tempó. De átváltottunk profi versenyre, ugyanis Vock Balázshoz megállt a fia (nem tudom miért várt meg minket) és ő ment tempót a boly elején. Pont annyit ment, amit Balázs elbírt, ami egyébként nem annyira kevés, melynek az lett az eredménye, hogy kb a bolyunk 2/3-a eltűnt. Igazi kínok kínja lett belőle, nekem sem esett jól, de azért ott maradtam és csak pár másodperc hátrányt gyűjtöttem be. Csapattársam, Robi viszont megindult a végén a meredeken és elsőként kezdte meg a lejtőt. Két kanyar után már én is az ex-bolyunk előtt voltam, szerettem volna felérni a csapattársamra, de kb 20 mp volt a hátrányom hozzá képest a lejtő alján és nem volt bennem annyi, hogy ledolgozzam, főleg hogy ő 10 kg-mal nehezebb mint én. Hátranéztem és csak a távolban látszódtak a többiek, így nem maradt más minthogy nyomjak egy időfutamot a célig. Esztergomba beérve már erősen elgondolkoztam azon, hogy miért vagyok ennyire hülye és minek szívatom magam az „ezredik” helyért, lehet csak a verseny neve miatt 🙂 . De ha már belevágtam akkor végigviszem, élvezzük ha már versenyen vagyunk, szóval nyomtam neki ahogy tudtam, de valahogy nem igazán jöttek a wattok (lehet enni kellett volna verseny közben vagy csak többet inni? – nem tudom). A végére elég necces lett a helyzet, de beérkeztem a boly előtt 3 másodperccel.
A célban elnézve az arcokat, jó pár embert meggyötört ez a verseny, mégiscsak háromszor kell felmenni a Két-Bükkfához, hiába nem meredek az emelkedő a tempó mégis öl. És most még szerencsénk is volt, mert az időjárás sem volt túl meleg. Viszont azt mindenképpen fontosnak tartom elmondani, hogy nem kell megijedni ettől a versenytől, mert messze nem annyira nehéz, főleg ha az ember erős és jól bírja a hegyeket, idén én már indultam több ennél keményebb pályával rendelkező versenyen, amiknek nem volt ennyire félelmetes neve 🙂 .
