Sok év vágyakozás, többszöri tervezés, benevezés, majd lemondás után idén úgy döntöttem, hogy ha törik, ha szakad, indulni fogok a Megavalanche-on. Be is neveztünk annak rendje és módja szerint januárban, majd igyekeztem elkezdeni a felkészülést is, ami persze egyéb körülmények miatt egyre többször megszakadt.

Aztán, ahogy jött a jó idő, jöttek a telefonok, hogy a hétfős csapatunkból újabb és újabb emberek sérülnek le, így veszélybe került az egész túra. Szerencsére kaptam egy meghívást ugyanarra a helyszínre, csak nem magára a versenyre. Gondoltam, az is jó lesz, főleg, hogy sajtósként állná a meghívó cég az utamat. Így lemondtam a nevezést, amit a megkötött biztosítás miatt 95%-ban vissza is kaptam, és ezzel a csapat még talpon álló fele pont befért egy autóba, ami ezáltal olcsóbbá tette az útjukat. Aztán az indulás előtt két héttel ezt a másik utat is lemondták nekem. Szóval ott álltam két lehetőségből kettőt elbukva. Nagy bánatomban felhívtam Pántya Zsoltot, aki a Megára utazó kis csapat szervezője, hogy elpanaszoljam a helyzetemet, mire ő közölte, hogy egy újabb emberük is lesérült, így megürült egy hely, tehát mehetnék velük. Ilyen-olyan változások miatt aztán végül öten mentünk: Horváth László Szombathelyről, Debrecenből meg Nagy Ákos, Pántya Zsolt és Porcsin Levente.

Ilyen előzmények és másfél órányi autóba pakolás után, erőnlétileg teljesen felkészületlenül ültem be a kocsiba a verseny előtti hétvége szombatján, hogy nekiinduljunk a 12-14 órás agypusztító utazásnak. A szállásunkat Alp d’Huezben a Tour de France utolsó hegyi szakaszának szerpentinjén közelítettük meg. Fura volt, hogy bár csak két hét múlva ért oda a mezőny, de már mindenfelé lakókocsis rajongók táboroztak, meg országútisok tömege edzegetett ott folyamatosan kisgyerektől a nagyiig bezárólag. A szerpentin durvaságát és a mezőny erejét jól jellemzi, hogy mi kocsival bő húsz percet másztunk az 1800 méteren lévő faluig, míg ők 41 perc alatt tekertek fel. Le a kalappal.

A szállásunkról jól láttuk a 2100 méterre felvivő felvonónkat, ahol bemelegítettünk minden nap, meg a 2700-ra felvivő vas szörnyet, ahonnan a kvalifikációs futam indult pénteken, és a 3350 méteren lévő gleccserházat, ahonnan meg a főverseny indult. Nagyon magasnak tűntek, pedig mi is már 1800-on voltunk. Aznap este tompán el is kezdett fájni a fejem, ami nem is múlt el egész héten, addig, amíg le nem jöttünk a hegyről.

Maga a falu tulajdonképpen egy kizárólag középületekből álló létesítmény, ahol van mozi, műfüves sportpályák, ugráló asztalok, sportközpont, kocsmák, éttermek, pár bringa- és sportbolt, míg a többi épület szálloda. Lakóház tulajdonképpen nincsen. A település egész léte a sportolni vágyó turisták miatt van. Látszólag egy állandó lakosa sincsen.

A bérleteink, amiket a nevezéshez kaptunk, hétfő reggeltől voltak érvényesek, és a felvonónál voltak átvehetők. Mivel a szállónk a falu alján volt, ezért minden nap tíz perc aszfaltos mászással indítottunk, ami pont jól bemelegített a felvonóig. A csapatból ketten már harmadszor jártak itt, így tudták, hogy hogyan érdemes eltöltenünk a napokat a versenyig. Alapvető hiba ugyanis, hogy sok kezdő az arcára fagyott vigyorral, az első nap annyira túlhajtja magát, hogy a következő napokon lángolnak az izmai. Ezért mi szép fokozatosan, ráérősen kezdtünk ismerkedni a tereppel, azaz a 2100 m-en lévő állomásnál kiszálltunk és az onnan nyíló nyolc számozott DH ösvényen gurulgattunk. Ezek zöme döngölt talajú, kanyarokban már inkább homokos, és itt-ott sziklás, de alapvetően lankás nyom volt, amin nagyon élvezetes volt bringázni. Persze voltak nagy letöréses, iszonyatosan rázós, sziklaplatós nyomok is, így tényleg mindenki megtalálta a számítását. Az alábbi videónkon láthattok egy kis ízelítőt a környék pályáiból: http://www.vimeo.com/27381528

A kvalifikációs pálya

Csak a nap végén mentünk fel 2700 méterre, hogy megnézzük a kvalifikációs pálya középső szakaszát, ami minden volt, csak nem kezdőknek való pálya. És aki az osztrák, vagy német parkokhoz van szokva, az is izgulhatott, mert itt messze nem olyan biztonságosak, gondozottak és jelzettek az ösvények.

Az idén 12 kilométeresre rövidített kvali pálya egyébként nagyjából öt részből áll: a rajthoz a mi falunkból nem volt egyszerű feljutni, mert fel kellett mennünk 2100 méterre, majd ott vagy egy hegyi szerpentinen tekertünk fel, majd gurultunk le a hegy túloldalán lévő következő felvonóhoz, vagy legurultunk a főverseny nyomvonalán Oz falucskába, ahonnan az alsó felvonó indult, amiről átszállhattunk a nagy felvonóra.

A csúcsra már nem a környékünkön is megszokott kis kabin vitt, hanem egy 50-60 bringást befogadni kész hatalmas kabin. Ez 2700 méteren egy a szikla síkjából kiálló vas szörnybe érkezett meg. Ez tériszonyosoknak – mint én – elég kellemetlen élmény, mert vasrács a kilépő rész padlója, azaz sok száz méternyi szakadékot lehet látni a talpunk alatt, és legalább húsz métert kell ezen a vacakon sétálni/tekerni, mire a szikla van már a lábunk alatt. Szóval én meredten bámultam a szikla fennsíkot, eleresztve a fülem mellett a kedves cimborák szívatásait.

A rajt egy nagyon széles köves szerpentinen indult. A kövesen azt kell érteni, hogy minimum ököl méretű köveken, sziklákon kanyarogtunk le, amelyek mozogtak, így tapadás tulajdonképpen nincs. Tudva, hogy itt egyszerre kétszázan fogunk menni, kissé aggódtam. Ezután jön a plató, ami egy lapos, száz méter széles, szinte egységes szikla lap, amit a jég érdesre csiszolt, és pár méter mély töréseket vágott bele. Hogy tutira ne legyen egyszerű, itt-ott havas részek akadályozzák a haladást. A Megán a hó meg nem ugyanaz, mint itthon, ugyanis minimum térdig ér, folyékonyan fröccsen, és tele van 30 cm mély, kemény nyomvályúkkal. Emiatt se futni, se tolni, se tekerni nem lehet benne normálisan. Talán a két láb kétoldalt a talajra lógatva az egyetlen úgy, ahogy működő megoldás. Ezért igazságtalan kicsit a verseny, mert a főverseny havas szakaszait a szombati és a vasárnapi futamok előtt ledöngölik este, ami éjjel kicsit megfagy, és így az első sorból indulók alatt még kemény, de ők már vágják is bele a nyomvályúkat, amelyek sorról sorra mélyülnek. Persze nagyjából az első két-három sor az csak, akit izgat, hogy hányadik lesz a célban.

A plató után jön egy tekerős dózerút, ahol még lehet javítani a helyezéseken, ez kb. az ötödik-tizedik perc lehet a versenyen, aztán ettől fogva nagyjából a célig egy nyomos az ösvény (azaz a verseny legalább 2/3-án – 3/4-én), így aki ide jó helyezéssel érkezik, az akár a nála sokkal jobb embereket is maga mögött tudja tartani.

A pályának ez a második szakasza a legizgalmasabb, ami egy komplett brutális DH pálya. Meredek, csak szikla és por, amely napról napra, körről körre pusztítóbb, ahogy ezer, meg ezer bringás edz rajta. Vannak olyan meredek, fapallós szakaszok, ahol sokan nem tudnak lemenni, így tolják, vagy lemennek és esnek egy hatalmasat. Az esés itt pedig nagyon súlyos következményekkel járhat, mert végig egy sziklaperemen megyünk, aminek egyik fele a sziklafal, a másik meg a szakadék.

A meredek rész aztán ellaposodik, ezzel együtt nő a sebesség, de a fájdalom is a karban, mert továbbra is sziklákon megyünk és ugratgatunk. Egyszer csak elérjük a 2100 méteres felvonót, ahonnan egy homokos talajú mezőn kell izomból végigtekerni. Lejt, de kihúzott nyeregcsővel tekerni kell. Kiállva itt már Wildhaber sem bírja. És itt tér el az eddigiektől a nyomvonal, mert eddig a tekerős szakasz után jött egy 3-4 perces izmos mászás is. (Bareléknak 2,5 perc volt; mi az egyik edzésnapon lemértük magunknak, és egy bő három perc alatt mi is felértünk, ami jónak számított a mezőnyben.) A mászás helyett idén a műút mellett a legelőből kivágtak egy méteres sávot, amibe tettek pár lassító kanyart, meg pár nagyon béna és rossz ívű ugratót meg hullámot, ami emiatt már iszonyat fájdalmas volt. (Itt már legalább húsz perce mentünk.) Szerencsére a versenyre már tökéletesen ki volt járva egy kerülő nyom a legrosszabb szakaszok mellett.

Az ötödik szakasz pedig a falun át vezetett. Nekem ez tetszett a legjobban, bár ezzel egyedül voltam a csapatban. Ez ugyanis eléggé fourcross-os nyom volt transzferekkel, hihetetlen mennyiségű döntött kanyarral, dupla ugratókkal. Ezt is begyakoroltuk, de a versenyen nagy meglepetés ért mindenkit, ugyanis a faluban átszalagozták a nyomot, és le kellett menni egy beláthatatlan falon, majd fel kellett menni pár lépcsőn, és a cél is pár száz méterrel arrébb volt, mint azt a héten sejteni lehetett.

A hét második felében be akartuk járni a főverseny nyomvonalát is, de az állandó rossz idő miatt le volt zárva a gleccser, így tudtuk, hogy elsőre leszünk kénytelenek majd megoldani minden akadályt.

Szerdán átvehettük a rajtszámokat, ami egy hatalmas sátorban történt karámonként, azaz 200 főnként. Előttünk pont Wildhaber állt, így tudtuk, hogy a hatszoros bajnok az előttünk lévő sorból fog indulni. Én ebben nem voltam annyira biztos, mert a hátsó fékem három nap alatt másodszor is elköpte az olajat, így csak első fékkel kellett lejönnöm az utolsó körben, ami ezer méter szinten nem olyan kellemes érzés. A falu összes boltjában meg minden fékhez volt minden, csak a Shimanóhoz nem. Így csütörtökön Ákos, a debreceni Mybike tulajdonosa rám szánta a délelőttjét, és ilyen-olyan trükkökkel életet lehelt a fékembe. Ezúton is hálás köszönetem neki, mert így mégis tudtam indulni a versenyen. A többiek aznap már hazaértek pihenni, mire én elindultam egyedül a hegyre. Iszonyú jó érzés volt, hogy a zárás körül már senki nem volt rajtam kívül a felső szakaszon, így teljesen egyedül, senkitől sem zavarva gyakorolhattam. Mentem négy kört, és körről-körre tudtam gyorsulni, a szétbombázott pályán. Mondtam is a többieknek, hogy másnap a versenyen óvatosan menjenek, mert közel sem úgy néz ki a nyom, mint az első napokban.

A kvalifikáció

Pénteken 6 körül keltünk, majd téli ruhát is pakolva megindultunk az első felvonóhoz, ami meglepően üres volt. Úgy döntöttünk, hogy inkább vállaljuk a félórás áttekerést a hegy másik oldalára, hogy csak egy felvonónál kelljen sorba állnunk. Ami viszont több mint egy órát vett igénybe, mert akkora tömeg volt. Ezen a napon kétezer ember akart délelőtt feljutni a csúcsra egy 50-60 ember befogadóképességű felvonón. A szél meg persze fújt, így szélvédő öltözet ide vagy oda, de nagyon fáztunk. Fent aztán még hidegebb volt, de szerencsére forró teát is osztottak.

Ott, 2700 méteren állva tudatosult bennünk igazán, hogy ez nagyon kemény lesz. Tíz percenként láttuk, ahogy felemelkedik a helikopter, megkezdődik a visszaszámlálás, felhangzik a kilencvenes évekből itt maradt francia technó „Alarma” refrénje, majd tényleg lavinaként megindul a kétszáz állat egymást döngölve a sziklába. A Megán ugyanis a kvali az igazi verseny, amit mindenki véresen komolyan vesz. Egyrészt a lehető legjobb helyet elérve kell eljutni a pár perc múlva beszűkülő szakaszhoz, mert ott már könnyű védeni a helyet, illetve ez a verseny dönti el, hogy a vasárnapi Megavalanche-on (első 35 hely), vagy a szombaton, illetve vasárnap tartott Mega Challengers-en (36-70. hely), a Mega Amateurs-ön (71-105. hely) vagy a Mega Affinityben indulunk-e. A fő versenyen meg már úgyis csak a lejutás a cél, annyira hosszú.

A karámba egyesével, a rajtszám alapján engednek be, és 25-ös sorokban sorakoztatnak fel. Mi a második sor előnyösebb felére kerültünk, így tudtuk, hogy jók az esélyeink a 36-70. helyre. Wildhaber többed magával lement az első kanyarhoz, hogy köveket dobáljon el az általa ideálisnak vélt nyomról. (Egyébként talán ő volt az egyetlen, aki ott ment, ahol szeretett volna.) Ezt olyan sokáig csinálta, hogy már csak ő volt az egyetlen, aki még nem volt a rajtban, pedig a 30 mp tábla is fent volt már. Visszabandukolt, majd még elkezdett vetkőzni. A főszervező még oda is ment hozzá, hogy segítsen-e neki, vagy esetleg levigye utána a széldzsekijét. Szóval nem voltunk éppen egy kategória vele. Majd amikor jelezte, hogy kész, akkor fölénk is berepült hatalmas zajjal a helikopter, dübörgött az „Alarma”, meg a „La Bomba”, Wildhaberrel együtt a bringájukat rángatva sokan táncoltak, és éreztük, ahogy robbanásszerűen vibrál az energia belőlünk. Brutális élmény volt, amikor minden sor elől egyszerre felrántották a szalagokat, és megreccsent kétszáz lánc, meg hajtómű. Olyan volt, mint egy 4X versenyen, csak épp a másik három ember helyett 199 van még körülötted.

Sikerült nagyon jól kiugranom a soromból és bevágni az ideális ívre az első kanyarban, de a tízedik méternél már esett is előttem valaki az első sorból. És a kvalin a rajtnál ez a vég. Olyan tömött sorokban mennek melletted, hogy nem tudod kikerülni a földön fekvőt, azaz ki kell várnod, míg van egy lyuk, ahova besorolhatsz. Ezzel már el is buktam ötven-hatvan helyet. Persze idegességemben a következő kanyarban meg én estem, jól bevágva a lábam és a bordám. Szerencsére pont Levente elé estem ki, így ő nem taposott agyon. Felállva láttam, hogy a mezőny kétharmada már alattam van sok száz méterre. Tudva, hogy elbuktam az első két kategóriát, már csak arra koncentráltam, hogy élvezzem az egészet. Ami azért szintén nem egyszerű, mert erre a terhelésre nem lehet felkészülni. Életem leghosszabb DH versenye 8 perc volt, de 11 percnél többet egyben még soha nem mentem lefelé. Voltam már többször Schladmingban, ahol négy és fél kilométert lehet egyben menni, de ez a háromszorosa. A pálya felénél már csak az életemért könyörögtem. Úgy éreztem, hogy a sok néző csak röhög rajtam, annyira szánalmasan gyengének éreztem magam, és a végén annyira nem bírtam már se ugratni, se normálisan rádőlni az ívekre, se állni, se ülni, se fékezni, se levegőt venni, hogy komolyan fontolgattam a megállást. Végül is 31 perc alatt szenvedtem le magam bedurrant lábbal az esés miatt, amivel 98. lettem, tehát mondhatjuk, hogy a mezőny fele azért kényelmesen fogható. Zsolt legjobb magyarként, 28 perc körüli idővel, az 57. hellyel került az első hetvenbe, szorosan mögötte Laci és Levente, így az ő versenyük szombaton volt. Ákos is szombaton mehetett, így én voltam az egyedüli, aki a főversenyen nem indulhatott az igazi kategóriájában, mert az nekem vasárnap volt, mi pedig vasárnap kora reggel már indultunk haza. Wildhaber győztes ideje egyébként 21 perc volt. Délután aztán még bringázgattunk egy kicsit, majd korai fekvéssel pihentünk rá a másnapi attrakcióra.

A főverseny

A Challengers-es triónak 6:20-kor már a felvonón kellett lennie, így ők nagyon korán keltek. Mi Ákossal ráértünk egy órával később indulni. A felső felvonónál aztán összetalálkoztunk, mert amikor mi beálltunk a hosszú sorba, akkor Zsoltéknak még mindig volt vagy húszpercnyi várakozásuk a sor elején.

3350 méterre érve aztán kicsit megilletődtem. Egyrészt, mert nagyon hideg volt, így téli sapka, téli kesztyű, dzseki meg minden egyéb kellett, amit a téli csokikupa sorozatban is használok. Közben meg itthon 38 fokos kánikula volt. Másrészt ilyen magasan még soha nem voltam. A hegycsúcs meg annyira hegycsúcs, hogy a felvonóház teljesen lefedi. Hogy mégis sok ember férjen el ott fent, építettek egy csomó teraszt, amelyek többnyire kilógnak a hegy síkjából, tehát oldalról lehet látni, amint az emberek a semmi fölött állnak. Úgyhogy én nagyon óvatosan, kimért lépésekkel közlekedtem.

Épp láttuk a többiek rajtját, de itt már azért nem volt akkora a tempó, mert a hóban egyszerűen a már vázolt okok miatt nem lehetett haladni, illetve megdöbbentően meredek volt a nyitó szakasz. Az Affinity-seket már nem egyszerre indították, hanem csak lecsippelték a hátukon a rajtszámot, és már gurulhattak is, holott még nem is álltak a pályán. Én is beslisszoltam közéjük, látva, hogy nem ellenőrzik a rajtszámokat.

Ez a pálya már nagyjából 25 kilométer hosszú volt, az elején a híres, havas szakaszokkal, amelyeken a legjobb időt futó Porcsik Levente találta meg a leggyorsabb haladási módszert, a futást. Pár kilométerrel lejjebb egy jégátfolyásos platón kellett legurulni, amiről nem lehetett eldönteni, hogy életveszélyesen csúszik-e, vagy tapad a felszínébe ragadt kis kavicsok miatt. Utána már csak sziklával kellett küzdeni, és egy nagyon hosszú rézsűs szakasszal, amely egy szédítő mélységű fal oldalában kanyargott. Időnként kisebb-nagyobb mászások tarkították a szenvedéseink palettáját. Ekkor még mindig 2500 méter fölött jártunk, és rá kellett döbbennünk, hogy kevés a levegő. Tudtam, hogy itthon milyen meredekségű emelkedőkön könnyen fel bírok tekerni. Éreztem, hogy a lábaim még bírnák is, de fulladtam, mert nem ment be elég levegő. Nagyon fura és nyomasztó érzés volt. Ezért inkább nem hősködtem, és én is toltam, mint körülöttem mindenki.

1800 méternél jött a kvali pályából kivett 3 perces, hosszú mászás, bár már előtte is legalább negyed órája vízszintesen haladtunk apróbb emelkedőket leküzdve. Onnan pedig megint lejtett a célig, ami azért nem volt kellemes, mert az alpesi ösvény egyszer-kétszer kézenállós meredekségű lett, ahol szintén sokan tolták, majd az utolsó pár kilométeren kíméletlen homokos-gyökeres rázópaddá vált.

Beszédesek az időeredmények: a legjobb magyar, Porcsin Levente lett, aki egyébként XC-s, maratonos, és soha nem járt még magashegységben, méretének nem megfelelő kölcsön DH géppel indult, és ez volt élete első DH versenye, így minden tisztelet megilleti. Ő több mint egy óra tíz percet ment. A női győztes, Anne Caroline Chausson 50 percet, míg Remy Absalon 42 és fél percet. Külön kiemelném Horváth Lászlót, akinek a tizenkettedik percben leszakadt a váltója és a lánca, és ennek ellenére nem adta fel, hanem végigrollerezte, az emelkedőkön meg végigfutotta a maradék egy óra 44 percet.

Néhány jó tanács és észrevétel

A legfontosabb kérdés, hogy milyen bringát érdemes vinni. Idén a kvalifikációra nekem a déhás múltammal jobb lett volna egy DH gép, egy állítható utas nyeregcsővel. Most nem volt mászás a pályán, csak lejtő, aminek a fele brutálisan sziklás, így sok erőt spórolt volna nekem a plusz négy centi rugóút. A főversenyen viszont már egyértelműen jobb választás egy enduró, mert ott rengeteget kell tekerni, meg sok a mászás is, és a tempó sem olyan nagy.

Gumiból a menők hátul sokan semislicket, meg Larsen TT-t, vagy CrossMarkot használnak, és csak előre tesznek normálisabb mintázatút. Talán Wildhaber az egyetlen, aki igazi DH gumikat használ. Mi nem bíztuk a véletlenre, és csak duplafalú DH gumikat használtunk, és egy hét alatt semelyikünknek nem volt defektje, míg a pálya szélén rengetegen ragasztgattak.

Nagyon könnyítgetni sem érdemes nekünk. Senkit ne tévesszen meg, hogy a menők Mavic SLR, meg hasonló csirke kerekekkel, meg XC fékekkel mennek. Egyrészt teljesen máshogy bringáznak, másrészt, ha lezúzzák, kapják a másikat.

Érdemes mindenből pótalkatrészt vinni, főleg kerékből, gumiból, meg fékből, meg sok pénzt is, ha netán valamit pótolni kell. A boltokban szinte minden kapható.

Két nagyon fontos alkatrész van még: az állítható nyeregcső, e nélkül – főleg a főversenyen – nagyon szenvedős a kint lét, és az ivóhátizsák, amiben mindig legyen legalább egy vízálló széldzseki, mert pillanatok alatt tud vihar, köd és eső kerekedni, ami lazán téli hőmérséklettel is járhat, holott előtte még 20 fok volt.

Ügyelni kell a szállásra is, mert szinte mindig csak egy központon keresztül lehet foglalni, és csak szombattól-szombatig. Ez azt jelentette volna, hogy a szombati versenynap reggelén el kellett volna hagynunk a szállót. Ezért nagy egyezkedés után sikerült megegyeznünk abban, hogy kifizetünk még három napot, és akkor a szombatunk, meg a vasárnapunk is nyugis volt.

Arra számítani kell, hogy alig tudnak angolul, és ez a legkevésbé sem izgatja őket. Szóval nagyon kézzel-lábbal lehet csak boldogulni.

Az élelmiszer csak egy picit drágább, mint itthon, így olyan nagyon nem kell betárazni, legalábbis tejből, meg kenyérből semmiképp. Egy átlag pizza 10-12 euró. A nevezés 96 Euró, a szállás és benzin nagyjából 50.000 Ft volt (nagyon drága az autópálya a kapus rendszer miatt), tehát kb. 100.000 Ft egy komplett hét mindenestül.

Csak olyanoknak érdemes beneveznie, akik legalább erőnlétileg jól felkészültek, de nagyon fontos, hogy ne jöjjenek zavarba egy nagyobb ugratótól, vagy egy méteres letöréstől se.

Egy összefoglaló videó a Megavalanche (főverseny) futamról. Érdemes 1:31-nél figyelni, ahogy Nico Vouilloz levágja az ívet, és az élre áll, illetve, ahogy teljesen más nyomról a későbbi győztes, Absalon (kék felsőben) felzárkózik rá: http://www.youtube.com/watch?v=TikSOd8X3Ws

Ez pedig a kvalifikáció. A terep nehézségét jól mutatja, hogy 0:47-nél a mezőnytől elsprintelt, senkitől sem zavart, élen haladó Nico Vouilloz esik egy hatalmasat. Persze azért nyerte a futamát: http://www.youtube.com/watch?v=94i5-091uSk&feature=relmfu

A hivatalos oldal: www.megavalanche.com

Szöveg és fotó: KGÁdám