Október 18-án ismét rajthoz álltunk a Csákvár Eco Trail terepfutóversenyen. Tavaly már megtapasztaltuk, milyen különleges hangulata van az őszi Vértesben rendezett futóversenynek, idén pedig újra visszatértünk. Ezúttal szerencsére nem volt deres a fű a rajtban, az erdő viszont ugyanolyan gyönyörű színekben pompázott, mint ahogyan azt ettől az évszaktól megszoktuk.
Három táv közül lehetett választani
A Csákvár Eco Trail többféle lehetőséget kínált a terepfutóknak. A leghosszabb, félmaratoni táv 21 kilométeres volt, 468 méter szintemelkedéssel. A rövidebb, 12,8 kilométeres Up&Down távon 302 méter szintet kellett leküzdeni, míg az 5 kilométeres verseny mindössze 43 méter szintemelkedést tartogatott.
A különböző távoknak köszönhetően a tapasztalt terepfutók és a rövidebb kihívást keresők egyaránt megtalálhatták a számukra megfelelő versenyt. Én a félmaratoni távon indultam, amelyen az első komoly emelkedő már a verseny elején alaposan próbára tette a mezőnyt.
Őszi színek a Vértesben
A Csákvár Eco Trail egyik legnagyobb vonzereje számomra mindig is az őszi erdő volt (na meg az, hogy Fehérvárról nekünk közel van). Az idei, szokatlanul forró nyár után különösen érdekes volt látni, hogy bár augusztusban már megindult a lombhullás, október második felére még mindig mennyi szín maradt a fákon. A sárga, a vörös és a zöld különböző árnyalatai most is csodálatos hátteret adtak a versenynek. Pedig közel egy hónappal a verseny előtt pályabefutást tartottunk, azután nem fogadtam volna arra, hogy lesz még az ECO Trailen lombkorona a fákon.
A Vértesnek ezt a látványvilágát szerencsére az idei időjárás sem vette el tőlünk. Tavaly a hideg, idén a kellemesebb hőmérséklet határozta meg a rajt előtti hangulatot, de a színes erdő ugyanúgy fogadott minket.
A versenyközpont ezúttal is a csákvári sportcsarnokban kapott helyet. Megérkeztünk a futócsapatunkkal, készítettünk néhány közös fotót, majd készülődhettünk a rajtra.
Az időjárásnak megfelelően öltöztem. Alul rövidnadrágot, felül hosszú ujjú, könnyű futófelsőt választottam, futócipőből a HOKA Stinson 8-at húztam fel, és felvettem a Salomon Adv Skin 5 futómellényemet is. A kezembe került egy pár Leki összehajtható futóbot, a futósapka pedig arra az esetre volt nálam, ha a nap zavaróan a szemembe sütne. Napszemüveget természetesen már a rajtnál viseltem.
Nem a rajtnál kell megnyerni a versenyt
A rajtban szándékosan hátrébb álltam. Nem akartam az első kilométereken elszaladni a mezőnnyel, ezért egy ismerőssel együtt kezdtük meg a futást. A vadászkápolna előtti rét környékén aztán fokozatosan gyorsítottam, és elkezdtem megelőzni az előttem haladókat.
A verseny előtti másfél hétben nem voltam teljesen egészséges. Először egy vírusos megfázás döntött le a lábamról, majd néhány nap javulás után gyomorproblémáim is jelentkeztek. Emiatt fontos volt, hogy ne a megszokott tempómat próbáljam erőltetni, hanem folyamatosan figyeljem a pulzusomat.
Edzőként – állóképességi sportolókkal, futókkal, kerékpárosokkal és triatlonistákkal is foglalkozom – pontosan tudom, mennyire fontos a megfelelő tempóbeosztás. Nem lenne túl hiteles, ha a saját versenyemen figyelmen kívül hagynám mindazt, amit a sportolóimtól is elvárok.
Az első komolyabb emelkedőn hamar kiderült, hogy a mezőny egy része egészen más stratégiát választott. Már három kilométernél láttam olyan futókat, akik látványosan elfáradtak, pedig még hosszú út állt előttük. Többen sétára váltottak, ott ahol még alig emelkedett az út.
Nem igazán értem, miért kell már az első emelkedőn vagy még előtte mindent beleadni, ha utána hosszú kilométereken keresztül kell még futni. Persze mindenki a saját tempójában versenyez, de sokkal többet ér teljesítési időben az ésszel futás, mint az első néhány kilométer látványos tempója.
Három lábbal könnyebb felfelé
A meredekebb részen elővettem a futóbotokat. A Csákvár Eco Trail pályájának egyik sajátossága, hogy az első komoly emelkedőn szinte az összes szintemelkedést le kell küzdenünk, így itt különösen jól jön a segítség.
Miközben a botokkal hajtottam magam fölfelé, a közvetlenül előttem futó meg is kérdezte, könnyebb-e így haladni. A válaszom egyértelmű volt, szerintem sokkal könnyebb, olyan érzés, mintha három lábbal futnék.
A futóbotok használata persze technikát és némi gyakorlatot is igényel, de megfelelően alkalmazva jelentős segítséget adhatnak a meredek emelkedőkön. Nem véletlen, hogy az ultratávokon és a magashegyi terepversenyeken sokan élnek ezzel a lehetőséggel. A téma megér egy külön cikket is, mert a botok használata jóval több annál, mint hogy az ember két extra támasztékot visz magával.
Fölfelé továbbra is figyeltem a pulzusomat, és igyekeztem tartani a kontrollált intenzitást. Közben szépen sorban előztem meg azokat, akik az elején túl gyorsan kezdtek.
A hegy teteje után következő lejtőn szándékosan visszafogtam magam. Nem akartam az emelkedőn összeszedett fáradtságot egy túl gyors lejtőzéssel tetézni. A lefelé ugyan gyorsan lehet haladni, de közben jelentős excentrikus terhelést ró az izmokra, és az egész testet is igénybe veheti.
Érdemes tehát a lejtőkön is okosan futni. Nem kell minden métert maximális sebességgel teljesíteni, különösen akkor, ha még sok kilométer van hátra. Hagytam, hogy valamelyest rendeződjön a pulzusom, és igyekeztem úgy haladni, hogy a lábaim a verseny második felére is frissek maradjanak.
A kidőlt fa, ami majdnem megtréfált
Féltávnál az aszfaltútra kiérve a mezőny már jelentősen szétszakadt. Többnyire egyesével futottunk, én pedig lassan utolértem egy előttem haladó versenyzőt. Látszott rajta, hogy nehezen halad: a köves részeken rugdosta a talajt, az emelkedőkön pedig egyre lassabban jutott előre.
A pályán néhány kidőlt fa is nehezítette a haladást. Az egyiknél sikerült egy kisebb technikai hibát összehoznom. Egy vastag, nagyjából derékmagasságban fekvő fatörzsön kellett átlépni. Általában a jobb lábammal lépek át az ilyen akadályokon, most azonban a bal lábammal próbálkoztam. Aztán jól belerúgtam bal térddel egy kiálló csonkba.
Nem volt kellemes érzés, de szerencsére tovább tudtam futni. Ilyenkor nincs sok értelme azon gondolkodni, mennyire fáj. Ha nincs komoly sérülésre utaló jel, és a mozgás is rendben van, akkor az ember megy tovább.
A frissítőpont után a Gém-hegyre felfelé erőteljesen közeledtem az előttem futókhoz. Ez a szakasz különösen szép volt, a sárga, vörös és zöld lombok között haladva újra eszembe jutott, mennyire szeretem ezt a környéket. Sokszor futok erre, a Gánt Trail útvonala (a mi versenyünk) is érinti ezt a vidéket, ezért nemcsak a verseny miatt áll közel hozzám a Vértesnek ez a része.
Innentől már a lejtőkön is szépen lassan értem utol a versenyzőket. Nem erőltettem a tempót, de azt éreztem, hogy jól haladok, és a verseny második felében egyre több embert tudok megelőzni.
Egy kis navigációs hiba a hajrában
Csákvárra visszaérve már csak körülbelül három kilométer volt hátra. Ekkor úgy éreztem, hogy végre lehet egy kicsit bátrabban futni, elengedhetem a pulzus kontrollt, hiszen a nehezén már túl voltam, és a cél is egyre közelebb került.
Előttem néhány gyors futó haladt, akiket követtem. Az egyik kereszteződésnél azonban azt láttam, hogy egyenesen mennek tovább. Nekem valami nem stimmelt, jól ismertem az útvonalat, és emlékeim szerint ott balra kellett volna fordulni. Gyorsan megnéztem a Suunto Run 2 futóórámon (lesz róla hamarosan részletes teszt) a térképet, hogy változott-e a verseny hetében a pálya, de kiderült, hogy valóban nekem van igazam. A helyes kanyar nagyjából száz méterrel korábban volt. Gyorsan visszafordultam, és folytattam a futást a kijelölt útvonalon.
A kis kitérővel körülbelül negyven másodpercet vesztettem. Nem a világ vége, de azért bosszantó, hogy így elbénáztam. Ezután már tényleg a célra koncentráltam, és igyekeztem kifutni magamból, ami még maradt. Mondjuk voltak furcsa gondolataim közben, pont egy nemrég megjelent a cikkem kapcsán, hogy vajon mennyire kophat gyorsan a terepfutócipőm talpa az aszfalton. 🙂
Végül 1:58:40-es idővel értem célba. Tavaly valamivel gyorsabban futottam, de akkor egészségesen álltam rajthoz. Az idei idővel így is elégedett lehetek, különösen annak fényében, hogy a verseny előtt nem voltam százszázalékos állapotban.
Egyébként a célban vettem észre, hogy vérzik a térdem, miután megkérdezték, hogy nagyot estem-e verseny közben. 🙂
Adri második lett, Vásárhelyi Máté is rajthoz állt
A csapatunk számára nem az én futásom miatt volt emlékezetes a nap. A feleségem, Adri kiválóan versenyzett, és a nők mezőnyében a második helyen végzett. Az általa felkészített fiatal versenyzők (futóedzőként dolgozik) közül is többen dobogóra állhattak, így számunkra különösen jól sikerült a csákvári hétvége.
A verseny egyik érdekessége volt, hogy Vásárhelyi Máté is rajthoz állt. Nem sokkal korábban megnyerte a Budapest Maratont, ezúttal pedig a Csákvár Eco Trail mezőnyében „futott”.
A női mezőnyben Máramarosi Rita aratott győzelmet. Nemzetközi versenyeken is remekül szereplő tájfutóként az ő sikere egyáltalán nem volt meglepetés, és ezúttal is megmutatta, milyen jó teljesítményre képes.
A célban kezdődött az igazi lakoma
A versenyt szervező Trailrun.hu csapata hagyományosan nagyon jó ellátással várja a befutókat. Házi sütemények, különféle harapnivalók és innivalók vártak minket. Egy közel kétórás terepfutás után igazán jól tud esni, ha nemcsak a szokásos sportfrissítők kerülnek elő, hanem valami igazán házias étel is.
Nekem például a zsíros kenyér lilahagymával és kolbásszal volt a nap egyik fénypontja. Nem sok terepfutóversenyen találkozik ilyesmivel az ember, pedig egy jól sikerült futás után kifejezetten jólesik egy ilyen egyszerű, klasszikus finomság.
Persze az Eco Trail név kötelez, a környezetbarát szemlélet a frissítésben is megjelent, így nem az egyszer használatos palackos üdítőkön volt a hangsúly. Bevallom, egy kis kólát azért el tudtam volna képzelni a kínálatban, de ez már csak egy apró személyes megjegyzés. A lényeg, hogy a célban minden adott volt a regenerációhoz és a jó hangulathoz.
A finom falatok után következett az eredményhirdetés, majd lassan hazaindultunk. Egy kellemes őszi napot zártunk, amelyben a futás mellett a közösség, az erdő szépsége és a verseny utáni vendéglátás is fontos szerepet kapott.
Kinek ajánlom a Csákvár Eco Trailt?
A Csákvár Eco Trail szerintem az egyik olyan terepfutóverseny, amelyet azoknak is érdemes kipróbálniuk, akik még csak most ismerkednek a terepfutással. A pályában természetesen van szintemelkedés, különösen az első nagy emelkedő jelent kihívást, de összességében jól futható útvonalról van szó.
Aki most kezdi a terepfutást, annak nem feltétlenül egy extrém, sziklás hegyi pályával kell megismerkednie a műfajjal. A Vértes erre kiváló terep: változatos, gyönyörű, és megfelelő felkészüléssel jól futható. A Csákvár Eco Trail pedig mindezt egy barátságos, közösségi hangulatú verseny keretében kínálja. Az 5 kilométeres táv különösen jó belépő lehet azoknak a kezdő futóknak, akik először próbálnák ki magukat terepen.
Én idén is nagyon jól éreztem magam, és biztos vagyok benne, hogy a következő években is visszatérünk. A színes őszi erdő, a jól futható pálya, a remek szervezés és a célban váró házi finomságok együtt olyan élményt adnak, amely miatt érdemes beírni a versenyt a naptárba.
