Idén, május 23–24-én először vettünk részt az Ultra Trail Hungaryn, ráadásul rögtön két szerepben: szombaton a 30 kilométeres Visegrád Trailen futottunk, ahol feleségem, Punk Adri a női mezőny harmadik helyén ért célba, majd éjszaka és vasárnap Láng-Somogyi Zita 111 kilométeres versenyét segítettük végig frissítéssel. Egy hétvége, amely alatt volt minden: meredek emelkedő, nagy esés, fejlámpák a sötét erdőben, virrasztás és rengeteg élmény.

Az UTH mítosza, amit eddig nem értettem
Soha nem értettem, hogy az Ultra Trail Hungary-t miért veszi körül ekkora mítosz a hazai terepfutó közösségben, hiszen csak egy terepfutóverseny a Pilisben, amiből több is van egy évben. Persze Terepfutas.hu rendezvény, Csanya szervezi, ami garancia a minőségre, de valahogy nem tudtam felfogni, hogy mitől lehet ennyire különleges ez a verseny. Aztán idén úgy alakult, hogy részt tudtunk venni feleségemmel, Adrival a versenyen, versenyzőként és segítőként is, így szombat déltől vasárnap késő délutánig végig Szentendrén vagy éppen a Pilisben tartózkodtunk.
Miért éppen a Visegrád Trail?
Év elején tervezéskor egy pillanatra megfordult a fejemben a 84 km-es táv is, de gyorsan elhessegettem a gondolatot a fejemből, hogy nem szeretnék ennyit szenvedni, aztán az 54 km-es távval kezdtünk szemezni. De úgy alakult, hogy tavasszal nem tudtunk eleget edzeni, plusz Láng-Somogyi Zita is megkérdezte, hogy lennénk-e a frissítői a 111 km-en, így az egyszerűbb utat választva a hosszabbik szombati távra, a 30 km-es Visegrád Trailre esett a választásunk. Az igazi ultrások erre mondhatják, hogy nem is futottunk az UTH-n, hiszen az 111 km hosszú, amiben van egy kis igazság.
Az UTH előtt voltunk egyszer szervezett pályabejáráson, a Pilisszentlászló – Pap-rét szakaszt futottuk meg. Ezután azt hittem, hogy ez a verseny legnehezebb szakasza, aztán Zita hívott el megnézni a Pilismarót – Lepence szakaszt, ahol a Vadállókövek szikláit látva átértékelődött bennem minden. Nem véletlenül hívom magam inkább gravel futónak. Pár nappal később Zita még elfutott megnézni a pálya végét és mesélte, hogy a két kis tüske sem lesz egyszerű a végén és jó, hogy pár hónapja már botokkal futunk.
A Visegrád Trailről a 30 km-es 1058 métert szintemelkedést tartalmazó pályáján kívül tudni kell, hogy a rajt és a cél nem egy helyen vannak. Nem véletlenül hívják Visegrád Trailnek, ugyanis Visegrádról a Sibrik-dombról rajtol, míg a célja Szentendrén van, mint ahogy az összes többi távnak is. A szervezők így tudják biztosítani, hogy a rövid távon is kellően izgalmas és nehéz terep legyen. És ha már a szervezésnél tartunk, akkor azt is meg kell említenem, hogy a szervezett buszokkal viszik át az indulókat Visegrádra a rajtba, azaz mindenki számára a rajtba jutás megoldott, ami szerintem egy nagyon fontos szempont.
Mi is busszal mentünk át a rajthoz, aztán Visegrádon még volt körülbelül fél-egy óránk a rajtig. Ez pont elég volt arra, hogy az ember találkozzon az ismerősökkel, beszélgessen egy kicsit, nézegesse a többiek felszerelését, majd még egyszer végiggondolja, hogy tényleg minden nála van-e, amire szüksége lehet. A dombtetőn kialakított rajthelynek egyébként nagyon jó hangulata volt. Meglepően sokan gyűltünk össze a 30 kilométeres távra, és bár kiépített infrastruktúra nem volt a helyszínen, a szervezők a hangosítást ügyesen megoldották, így a rajt előtti várakozásnak tényleg megvolt az a különleges versenyhangulata.

Rajt Visegrádról – már az elején elszúrtam
A rajt után rögtön jött egy kis meglepetés, ugyanis az elején lefelé kellett futni, majd aszfalton újra felfelé vezetett az út, ráadásul az első kilométereken elég nagy tömegben haladtunk. Az első rövidebb emelkedőn aztán kicsit be is szorultam. Hiába volt nálam a futóbot, nem igazán tudtam használni, mert egyszerűen annyian voltunk egymás mögött, hogy nem volt hely hozzá. Nagy nehezen sikerült átvágnom magam az embereken, és innentől már többnyire szabadon tudtam futni a saját tempómban. A pálya egy részét ismertem a pályabejárásról, ezért pontosan tudtam, hogy lesznek benne komolyabb emelkedők, és azt is, hogy ez nem az a harminc kilométer, amit végig kényelmesen lehet futni.
A fejemben egyébként az volt a terv, hogy nem futom el az elejét. Tudtam, hogy a teljesítéssel nem lesz probléma, de azt is, hogy a végén ott vannak a meredek emelkedők, a két legendás „tüske”, amelyekre érdemes tartalékolni. Utólag már könnyű megállapítani, hogy ezt a saját taktikámat nem sikerült betartanom. Egyszerűen túl gyorsan kezdtem. Az elején még jól esett a tempó, az ember ilyenkor friss, viszi magával a versenyhangulat, ráadásul a tömeg is húzza előre, (pontosabban, én szabadulni akartam a tömegből), de a Pilis később benyújtja a számlát.

Adrit már a rajt után nem sokkal elvesztettem, pontosabban ő hagyott el engem, ahogy az várható volt. Mire én odaértem az első frissítőponthoz, neki már komoly előnye volt, és innentől nagyjából minden úgy történt, ahogy szokott. Adri sokkal gyorsabban haladt, mint én. Én közben próbáltam beosztani az erőmet, és egyre inkább arra gondoltam, hogy csak maradjon valamennyi a két utolsó nagy emelkedőre.
A két tüske és egy nagy esés
A két tüske előtt különösen örültem annak, hogy végül nem hagytam otthon a botokat. Felfelé nagyon kellett mindkettő, különösen az első meredek részen. Olyan meredek volt a pálya, hogy bothasználat nélkül szerintem egyszerűen folyamatosan visszacsúsztam volna a porban. A botokkal viszont egészen jól tudtam haladni, és még előzgetni is sikerült a körülöttem haladókat. Ez volt az a pont, ahol végleg megbizonyosodtam róla, hogy jó döntés volt magammal hozni őket.

A lefelé vezető szakasz viszont már kevésbé alakult jól. Egy köves, gyökeres lejtőn sikerült hatalmasat esnem, rendesen odavertem magam. Először fel sem volt olyan egyszerű kelni, ráadásul többen is megálltak és megkérdezték, hogy jól vagyok-e. Mindenkinek azt mondtam, hogy igen, menjen csak tovább, nincs semmi baj. Egyrészt tényleg nem akartam, hogy miattam megálljanak, másrészt pedig van bennem egy olyan rossz(?) tulajdonság, hogy ha valami bajom van, azt szeretem magam megoldani. Introvertáltként még az is zavar, ha túl sokan akarnak egyszerre segíteni, miközben én inkább összeszedem magam és megyek tovább.
Nagy nehezen aztán elindultam lefelé, de futásról egy ideig nem nagyon lehetett beszélni. A botokat lefelé is elkezdtem használni, hogy legalább biztonságosan le tudjak jutni, közben pedig éreztem, hogy rendesen odavertem a bal oldalamat. Mire leértünk a lejtő aljára, már valamivel jobban voltam, de természetesen éreztem az ütés helyét és azt is, hogy a bal lábam nem működik úgy, ahogy normális esetben kellene.

Innen újra felfelé vezetett az út. Eleinte még lankásabban emelkedett, aztán egyre jobban bedurvult, míg végül egy olyan meredek szakasz következett, ahol keményen kellett botoznom. Ezen a részen az órám is sokat segített, mert a pálya jelölése itt nem volt annyira egyértelmű, ami egy ilyen meredek, nehezen jelölhető terepen azért komoly segítség. Az órámon láttam, hogy merre kell menni, így legalább azt tudtam, hogy jó irányba haladok. Ez volt az utolsó hegy teteje, és innen már lefelé kellett volna gyorsítani.
A Skanzen után már csak a cél lebegett előttem
Csakhogy nekem ez a lefelé sokkal rosszabb volt, mint a felfelé. A lábaim már teljesen oda voltak, egyrészt azért, mert az elején elfutottam a versenyt, másrészt pedig az esés miatt a bal oldalam és a bal lábam sem működött már úgy, mint előtte. Meredeken kellett lefelé futni, ami ilyen állapotban nekem különösen rosszul esett, így nagyjából sikerült leszenvednem magam a hegyről. Amikor megláttam a Skanzent, őszintén megörültem neki. Ott eltettem a botokat, és onnantól már tudtam, hogy nincs más hátra, mint beérni.
A hátralévő szakaszon egy magamhoz képest lassú, de azért teljesen vállalható tempót vettem fel, és így futottam el egészen a célig. Végül sikerült teljesíteni a versenyt, csak éppen lassabban, mint ahogy eredetileg számítottam rá. A saját taktikámat nem sikerült betartanom, túl gyorsan kezdtem, ennek pedig a végén visszajött az ára. Az esés pedig nyilván nem segített. Ettől függetlenül első UTH-s versenynek nekem így is nagyon komoly tapasztalat volt.


A befutót viszont tökéletes helyszínen alakították ki. Szentendrén, fent a templom mellett, gyakorlatilag a város egyik legszebb részén érkeztünk célba. Ez szerintem nagyon sokat hozzáad a versenyhez, mert egészen más érzés úgy befejezni egy terepfutóversenyt, hogy az erdőből megérkezel egy ilyen környezetbe, ahol ott vannak az emberek, a célkapu és az egész versenyhangulat.
Utána visszasétáltunk a kocsihoz, átöltöztünk és megvártuk az eredményhirdetést, hiszen Adri 3. lett a Visegrád Trail-en.

Éjfélkor újra rajtolt az UTH – ekkor már segítőként
Ezután természetesen nem mentünk haza, hiszen számunkra ezzel még egyáltalán nem ért véget az UTH. Ahogy már említettem, vállaltuk, hogy Zitának segítünk a 111 kilométeres távon, amelynek rajtja éjfélkor volt Szentendre belvárosában, ugyanonnan, ahová mi beértünk. És itt jött az a rész, amikor végre kezdtem megérteni, hogy miért beszélnek az emberek ennyit erről a versenyről.
Az éjféli 111 kilométeres rajt egészen elképesztő volt. A sötét Szentendrén ott állt rengeteg futó fejlámpával, és mindenki arra készült, hogy elinduljon a Pilisbe, majd valamikor másnap visszaérkezzen. Volt valami egészen különleges abban, ahogy ezek a futók a városból elindultak az éjszakába. Ez az a pillanat, amikor az embernek tényleg megfordul a fejében, hogy lehet, egyszer mégis ki kellene próbálni a 111 kilométert. Mert ilyen helyről, ilyen időpontban, fejlámpákkal elrajtolni egyszerűen nagyon jó érzés lehet.
A hosszú éjszaka a Pilisben
Miután elrajtoltak, autóba ültünk, és Dobogókő felé indultunk, ez volt ugyanis az első olyan frissítőpont, ahol segíteni tudtunk Zitának. Szentendréről azért nem két perc feljutni Dobogókőre, így jó sokat kellett várnunk, mire megérkeztek az első futók. Aztán egyszer csak megjelentek a fejlámpák a sötét erdőből. Ez talán az egész hétvége egyik legnagyobb élménye volt. Álltunk a sötétben, közben próbáltuk megtalálni, hogy pontosan melyikük Zita, aki egyszer csak előbukkant a sok futó közül. Odaadtuk neki az előre megbeszélt izotóniás italát, és ő már ment is tovább.
Innentől kezdve pontról pontra követtük őt. Mindenhol előre bekevertük neki az izotóniást, vittük a géleket, a kólát és azt, amit megbeszéltünk. Közben pedig egyre inkább látszott, hogy telik az idő és fogy az energia. Éjszaka ráadásul meglepően hideg volt. Mi előző nap a saját versenyünk alatt majdnem megsültünk, ehhez képest hajnalban a Pilisben állva kifejezetten fáztunk. A futóknak nyilván egészen más volt a hőérzetük, hiszen mozgásban voltak, de kívülről nézve azért elég hidegnek tűnt az éjszaka.
Zita is kezdett egyre jobban elfáradni. Hiába nyerte meg idén a Balaton Szupermaratont, és hiába van mögötte rengeteg aszfaltos hosszútávú futás, ez a terep egészen más. Az UTH-n nem elég sokáig futni, itt lefelé is tudni kell haladni, és a meredek, technikás lejtők nagyon kivették belőle az erőt. Ő is elesett, fájt a térde és több helyen érezte az előző órák terhelését, és látszott rajta, hogy már egyre nehezebben fut. Abban azonban biztos voltunk, hogy végig fog menni. Láttuk rajta, hogy szenved, de azt is, hogy nincs benne feladás. Nekünk pedig az volt a dolgunk, hogy segítsünk, amiben tudunk.

Álom frissítőpontok
A frissítőpontok egyébként külön történetet érdemelnének. Életemben nem láttam még olyan segítőket egy futóversenyen, akik ennyire természetesen tudják, mire van szüksége a futóknak. Töltötték a kulacsokat, segítettek, amiben csak lehetett, figyelték az érkezőket, és valahogy tényleg úgy működött minden, mintha pontosan tudnák, hogy az adott futónak mire van szüksége. Ez nekem nagyon tetszett, mert egy 111 kilométeres versenyen a frissítőpont nem egyszerűen egy asztal, amin van víz és néhány ennivaló. Ez az egész verseny egyik legfontosabb része, és az UTH-n nagyon úgy tűnt, hogy ezt a szervezők is pontosan tudják.
Volt két frissítőpont, ahová mi sem tudtunk autóval bemenni. Az egyik ilyen Pap-rét volt, ahová az autótól hosszabbat kellett sétálnunk. Meglepően jól bírtuk, annak ellenére, hogy előző nap már lefutottunk 30 kilométert. Ott Zitára várva viszont már egészen más futókat láttunk, mint a verseny elején. Egyre több olyan ember érkezett, akiken tényleg látszott, hogy borzalmasan elfáradtak. Mi még Zitát vártuk, aki a mezőny első felében haladt, de nála gyorsabb futók is érkeztek már olyan állapotban, hogy alig tudtak futni. Az ember ilyenkor kezdi igazán megérteni, hogy mit jelent a 111 kilométer.

Zita is úgy érkezett meg, hogy futni már alig bírt, de természetesen ment tovább. Feltöltöttük vízzel, megkapta, amire szüksége volt, aztán elindult az utolsó két tüske felé. Mi pedig visszasétáltunk Pap-rétről az autóhoz, lementünk vele a Skanzenhez, és ott vártuk. Ez a rész már nekünk is komoly logisztika volt, mert mire visszaértünk az autóhoz, leértünk Szentendrére, majd megkerestük a megfelelő helyet, már jócskán eltelt az idő, de így is még várni kellett rá. A Skanzenben aztán elvettük a botjait, és ott történt még egy fontos dolog, felvette az aszfaltcipőjét.
Innentől kezdve már csak az utolsó, aszfaltos szakasz volt hátra Szentendréig.
Szerintem még soha nem láttam embert ennyire örülni annak, hogy végre aszfalton futhat.
Mi közben autóval indultunk vissza Szentendrére. Csakhogy vasárnap délután volt, és Szentendre nem arról híres, hogy ilyenkor rengeteg szabad parkolóhely várja az embert. Óriási dugó volt, és innentől kezdve az idővel is versenyeznünk kellett. Adri végül kipattant a kocsiból, én pedig elkezdtem parkolóhelyet keresni. Mire sikerült letennem az autót, és odaértem a célhoz, körülbelül negyedórával később értem oda, mint ahogy Zita befutott. Ez azért elég bosszantó volt, mert gyakorlatilag végigkísértük a versenyét, az utolsó métereken pedig lemaradtam a célba érkezéséről.

A parkolás szerintem az UTH egyik gyenge pontja. Nem egyszerű Szentendrén megállni, kevés a parkolóhely, és fizetős parkolóból is meglepően kevés van. Ez pedig nemcsak a nézőknek vagy a kísérőknek jelent problémát, hanem magát a versenyzést és a segítők munkáját is nehezíti. Egy ilyen rendezvénynél, ahol több táv indul, rengeteg futó, kísérő és segítő érkezik a városba, ez azért komoly logisztikai kérdés.
Ettől eltekintve viszont tényleg nagyon jól összerakott versenyről beszélünk. A kommunikáció, az útvonal, a rajtok, a buszos szállítás, a frissítőpontok, a segítők munkája és az egész rendezvény hangulata szerintem nagyon magas színvonalú. Talán a pályajelölésen lehetne még egy kicsit javítani, mert néhány helyen idegenként könnyű elbizonytalanodni, és szerintem sűrűbb jelölésekkel ezt még tovább lehetne javítani. Különösen a nehezen követhető, meredekebb részeken éreztem ezt fontosnak.

Most már értem, miért különleges az UTH
Összességében viszont nem voltam még olyan futóversenyen, ami ennyire egyben lett volna.
És most már értem, miért övezi ekkora mítosz az UTH-t.
Nem feltétlenül azért, mert ez lenne Magyarország legnehezebb terepfutóversenye, vagy mert itt lehet a legtöbb kilométert futni. Hanem azért, mert van hangulata, és olyan élményeket ad, amelyekből egy versenyző és egy segítő is hazavisz valamit.
Adri harmadik lett a Visegrád Trailen, Zita pedig szintén harmadik lett a 111 kilométeres távon, mi pedig valahogy végigcsináltuk ezt az egészet úgy, hogy előző nap még mi is futottunk, éjszaka pedig nem aludtunk. Vasárnap délutánra rendesen elfáradtunk, de közben olyan élményt kaptunk, amit biztosan nem fogunk egyhamar elfelejteni.
Hogy jövőre visszamegyünk-e, azt most még nem tudom (bár Adrinak és Zitának van nyeremény nevezése). Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, majd az idő eldönti. Az viszont biztos, hogy az első Ultra Trail Hungary élmény után már nem kell magyarázni nekem, miért beszélnek róla olyan sokat a terepfutók.
Mert az UTH-t nemcsak lefutni lehet. Az UTH-t meg kell élni.
Ha valaki kedvet kapott az UTH-hoz, annak jó hír, hogy már elkezdődtek a 2027-es Ultra Trail Hungary hivatalos pályabejárásai. Ezeken a szervezők a pálya különböző szakaszait mutatják meg az érdeklődőknek, így aki tervezi az indulást, már verseny előtt belekóstolhat abba, milyen terep vár rá a Pilisben. Szerintem ez az egyik legjobb módja annak, hogy valaki egy kis ízelítőt kapjon az UTH hangulatából és megismerje a pálya nehezebb részeit.
A pályabejárások aktuális időpontjai és a további információk az UTH Facebook-oldalán érhetők el.
A legközelebbi éppen jövő szombaton, október 17-én lesz.
És a nevezés is hamarosan indul a 2027-es Ultra Trail Hungary-re.


