A magyar gravelesek számára déli szomszédunk, Horvátország is kiváló célpont lehet, és még a tengerpartig sem kell lemenni, ugyanis a határtól pár kilométerre igazi gravel paradicsom vár ránk.
Május utolsó hétvégéjén feleségemmel a horvát Bilo Gravel Series utolsó fordulóján vettünk részt, a South Bilogora Gravel versenyhétvégén, ahol futó- és kerékpárversenyen is rajthoz álltunk. A helyszín ráadásul meglepően közel van Magyarországhoz, nekünk Székesfehérvárról nagyjából háromórás autóútba tellett.
Belovár: kellemes meglepetés a magyar határ közelében
Pénteken érkeztünk Horvátországba. Szállásunk Belovárban volt, amely ugyan nem tartozik a legismertebb horvát városok közé, de kellemes meglepetést okozott. A megyeszékhely hangulatos belvárossal rendelkezik, este az utcákon sok fiatal volt, az éttermek és teraszok megteltek élettel. Másnap nemzeti ünnep következett Horvátországban, így már péntek este is érezhető volt az ünnepi hangulat.
Az Arteaeria Hotelben szálltunk meg, amely jó kiindulópontnak bizonyult a versenyhétvégéhez. Egy helyi pizzériába ültünk be vacsorázni, ahol az árak nagyjából a székesfehérvári szintet hozzák, viszont az adagok és a minőség is abszolút rendben volt. Ráadásul a pincér is kedves volt, ami nem mindig jellemző ebben az országban (pl múltkor Splitben volt egy kis kellemetlen élményünk), bár ebben a régióban tényleg mindenki nagyon vendégszeretően viselkedett.
Futóverseny gravel környezetben
Szombaton rendezték meg a Bilogora Run futóversenyt, amely idén debütált a sorozat részeként. Két táv közül lehetett választani, 5 és 18 kilométer közül. Természetesen a másnapi bringaversenyhez hasonlóan ez is gravel verseny volt.
A hosszabb távon mindössze öten álltunk rajthoz, míg az összlétszám körülbelül 25 fő volt. A kis mezőny ellenére a szervezés teljesen profi volt. A rajtcsomag láttán csak kerekedett a szemünk, volt benne póló és különféle finomságok.
A versenyközpont egy tóparti területen kapott helyet, étteremmel, piknikezőhellyel és gyönyörű erdős környezettel. A táj nekem leginkább az Őrséget idézte, valamivel több szintkülönbséggel. Minden irányban gravel utak, erdei ösvények és hullámzó dombok vettek körül minket.
A 11 órás rajtidőpont viszont nem kegyelmezett. A hőmérséklet gyorsan emelkedett, és a nyílt részeken komolyan megviselt a meleg, ráadásul a pálya elejében és végében volt 2-2 km nyitott aszfaltos út (fordítós volt a pálya). Három frissítőpontot helyeztek el a pályán, mindegyiket kihasználtuk, Adri (feleségem) és én pedig végig nagyjából együtt haladtunk, csak az elején hagyott el, meg a végén (remélem a házasságunk nem ilyen lesz 🙂 ).
A célba érve kiderült, hogy megnyertem a kategóriámat, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hosszú távon minden induló dobogóra állhatott. Minden teljesítő érmet kapott, a nevezéshez pedig hamburger és sült krumpli is járt. Egy hosszú, forró futás után nagyon jól esett, főleg, mert a verseny miatt csak minimálisat reggeliztünk és a gyomrunk már üres volt. Mondjuk én jobban szeretem sport után a húsos ételeket, mint a tésztákat.
Ünnepi hangulat Belovárban
Este ismét a város felé vettük az irányt. A központi pavilonban diákzenekar adott koncertet ünnepelve a gimnáziumuk 150. évfordulóját, a főtér megtelt emberekkel, akik hallgatták a meglepően jó zenét. Újra sikerült egy kiváló pizzát vacsoráznunk, de ezúttal más feltétekkel, de ugyanolyan jó minőségben. Amit végül egy fagyival fojtottunk le a korzón. A hotelben éppen lakodalmat tartottak (déli szomszédainknál minden egyes alkalommal belefutok ebbe), ami elsőre nem hangzott ideálisnak egy verseny előtti estére. Szerencsére az épület hangszigetelése kiváló volt, így a mulatságból semmit sem hallottunk, és nyugodtan tudtunk pihenni a másnapi kerékpárverseny előtt.
South Bilogora Gravel – hullámvasút a szerb(?) falvak között
Vasárnap következett a hétvége fő eseménye, a South Bilogora Gravel. A szervezők 30, 60 és 80 kilométeres távokkal várták a gravel bringásokat (és a montisokat, ugyanis a mezőny vele mtb-vel állt rajthoz), mi Adrival a leghosszabb, 80 kilométeres pályát választottuk. A mezőny létszáma az előző naphoz képest már jóval nagyobb volt, nagyjából hatvan induló állt rajthoz, köztük több magyar versenyzővel és ismerőssel.
A verseny két kilométeres lassú rajttal kezdődött, majd az éles rajtnál azonnal egy szűk, meredek, földes szakaszra érkeztünk, amely gyakorlatilag az első percekben darabokra szedte a mezőnyt. Egy kisebb csoporttal haladtam tovább a kavicsos utakon, ahol gravelesek és montisok is tekertek. Egy ideig Buzek-Kiss Verával együtt mentünk (tavaly is végig kerülgettük egymást a Salzkammergut Trophy-n), később azonban leszakadt a csoportról. Nem sokkal később én is elvesztettem a kapcsolatot az előttem haladó MTB-osokkal egy gyors lejtőn, és körülbelül a 20. kilométertől egészen a célig egyedül tekertem.
A pálya három hurkot tartalmazott, így az egy frissítőpont mellett háromszor haladtunk el. Ez jól működött, hiszen a nagy melegben rendszeresen lehetett pótolni a folyadékot. Én az 50. km-re fogytam ki teljesen, ahol megtöltöttem a kulacsaimat.
A South Bilogora útvonala alapvetően kavicsos, azaz gravel utakból épül fel. Többnyire apró szemű murvás utakon haladtunk, de akadtak olyan szakaszok is, ahol már jól jött a szélesebb gumi (50-essel mentem). Érdekes volt látni, hogy a térképen aszfaltként jelölt utak jelentős része valójában már csak névleg aszfalt. Sok helyen évtizedek alatt teljesen eltűnt a burkolat, és gyakorlatilag szintén gravel útként funkcionálnak.
A táj végig nagyon szép volt. Erdők, mezők, dombok váltották egymást, ugyanakkor több olyan falun is áthaladtunk, ahol omladozó, elhagyott házakat láttunk és jó esetben volt 1-2 ház ahol laktak. Később tudtuk meg a szervezőktől, hogy ezek egykor szerbek lakta települések voltak, amelyek a délszláv háború után teljesen elnéptelenedtek. A forgalom emiatt gyakorlatilag nulla volt. Több falun keresztül vezetett a nyomvonal, de autóval alig találkoztunk.
A pálya egyik legnagyobb nehézségét nem a hosszú emelkedők jelentették, hanem a folyamatos hullámzás. Rövid, meredek emelkedők és gyors lejtők követték egymást szinte megállás nélkül. Igazi pihenőszakasz gyakorlatilag nem volt, így a verseny végére rendesen elfáradtam és még a nap is szívta az erőmet. Plusz a pálya utolsó 15 km-e szinte végig aszfalton haladt, ahol jó pár meredek emelkedőt kellett leküzdeni a tűző napon. A 80 kilométeres távot 3 óra 7 perc alatt teljesítettem, ami a mezőny hátsóbb részére volt elegendő.
A nőknél viszont magyar siker született, Adri megnyerte a hosszú távot, míg Vera a második helyen végzett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a női mezőnyben ketten indultak a leghosszabb távon, így mindketten dobogóra állhattak.
A célban ismét hamburger és sült krumpli várt bennünket, majd még bő egy órát beszélgettünk a többiekkel, mielőtt elindultunk volna haza. Az M7-es balatoni szakaszától tartottunk egy kicsit, de szerencsére a nagy hétvégi dugókat sikerült elkerülnünk.
Megéri elutazni a Bilo Gravel Series versenyeire
A South Bilogora hétvége ismét megmutatta számomra, hogy nem feltétlenül a több száz vagy ezer fős rendezvények adják a legjobb versenyélményt.
A Bilo Gravel Series futamai tudatosan kicsik maradnak, a szervezők versenyenként százfős létszámlimitet alkalmaznak. Ennek köszönhetően családias hangulat, közvetlen szervezők, bőséges rajtcsomagok, jó minőségű célétel és rengeteg versenyfotó várja az indulókat.
A környék gyönyörű, Magyarországról könnyen elérhető, a versenyek pedig kiváló lehetőséget kínálnak arra, hogy valaki megismerkedjen a horvát graveles világgal.
Mi biztosan visszatérünk jövőre is. Ha pedig valaki egy jól szervezett, barátságos hangulatú gravel hétvégét keres a közelben, annak érdemes felírnia a Bilo Gravel Series nevét a versenynaptárába.
