A Tour de France előtt szinte minden évben előkerül a kérdés, hogyan lehetne még látványosabbá tenni a kerékpársport legnagyobb versenyét. Az idei rajt előtt azonban nem egy új útvonal, nem egy meredekebb hegyi befutó vagy egy hosszabb macskaköves szakasz került a középpontba, hanem maga a sport működése.
David Lappartient, a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (UCI) elnöke ismét elővette két régi ötletét, az egyik, hogy csökkenteni kellene a Touron induló csapatok létszámát, a másik pedig, hogy korlátozni kellene, hogy egy WorldTour-csapat mennyi pénzből gazdálkodhat. Első hallásra mindkettő logikusnak tűnik. De valóban ettől lenne izgalmasabb a kerékpársport?
A szupercsapatok korát éljük
Nem kell messzire visszamenni az időben, hogy lássuk, mennyit változott a profi kerékpározás.
Régen is voltak gazdagabb csapatok, de ma már egészen más dimenziókról beszélünk. A UAE Team Emirates-XRG, a Visma–Lease a Bike vagy éppen a Red Bull-BORA-hansgrohe nem egyszerűen jobb kerékpárosokat tud szerződtetni. Több edzőjük, több sporttudósuk, több teljesítményelemzőjük, több magaslati edzőtáboruk és lényegesen komolyabb technikai hátterük van, mint a mezőny nagy részének.
Ez pedig a versenyeken is visszaköszön.
Ha egy ilyen csapat úgy dönt, hogy nem engedi el a szökést, általában nem is megy el. Ha kontrollálni akar egy hegyi szakaszt, megteszi. A kapitány gyakran úgy érkezik meg az utolsó emelkedő aljára, hogy még mindig három-négy világszintű segítő veszi körül.
Látványos? Igen.
Kiszámítható? Sokszor sajnos az is.
Hat emberrel már egészen más lenne a játék
Lappartient szerint a megoldás egyik része egyszerű, nyolc helyett csak hat versenyző induljon csapatonként a Tour de France-on. A felszabaduló helyeket új csapatok tölthetnék fel, így a mezőny létszáma nem változna jelentősen. Ez az ötlet már sokkal érdekesebb.
A modern országúti kerékpársport egyik legfontosabb fegyvere ugyanis a létszám. Minél több segítőd van, annál könnyebb üldözni, tempót diktálni, frissítőt hozni vagy éppen felvezetni a kapitányt.
Hat emberrel már sokkal nehezebb lenne egész nap kézben tartani a versenyt. Több szökés érhetne haza. Korábban elfáradhatnának a segítők. A kapitányoknak pedig hamarabb kellene saját döntéseket hozniuk, nem pedig a rádióban érkező utasításokat követni. És valljuk be, a kerékpársport legemlékezetesebb pillanatai ritkán születnek tökéletesen kontrollált versenyeken.
A pénz viszont már sokkal kényesebb kérdés
A költségvetési plafon első hallásra szintén igazságosnak tűnik. Ha nem lehet korlátlanul költeni, kisebb lesz a különbség a csapatok között. Csakhogy a kerékpársport nem az NBA. Itt nincsenek központilag elosztott televíziós milliárdok, nincsenek franchise-ok és hosszú távon garantált bevételek. A legtöbb csapat egyetlen főszponzortól függ. Ha az kiszáll, gyakran maga a csapat is megszűnik.
Éppen ezért érdekes, hogy amikor az UCI valóban megpróbálta bevezetni a budget cap rendszerét, végül maguk a csapatok mondtak rá nemet. Nemcsak a leggazdagabbak, hanem – Lappartient szerint – meglepő módon főként a kisebbek. És ebben azért van logika.
Ha holnap valaki szeretne évi 70 millió eurót befektetni egy kerékpárcsapatba, miért mondaná neki bárki, hogy elég lesz 45 is? A profi kerékpársport egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy nehéz szponzorokat találni. Nem biztos, hogy bölcs döntés lenne mesterségesen korlátozni azokat, akik hajlandók sok pénzt beletenni.
Talán nem is itt van a probléma
Lehet, hogy nem a költségvetések jelentik az igazi gondot. Sokkal inkább az, hogy a sport gazdasági modellje évtizedek óta változatlan. A csapatok szinte kizárólag szponzorpénzből élnek, miközben a Tour de France és a legnagyobb versenyek hatalmas üzletet jelentenek a szervezőknek.
Más profi sportágakban a televíziós jogdíjakból, a marketingből vagy a jegyértékesítésből a csapatok is részesednek. A kerékpársportban ez továbbra sem így működik. Amíg ezen nem változtatnak, addig mindig lesznek gazdag és szegény csapatok – függetlenül attól, hogy mekkora költségvetési plafont húznak meg.
Nem kell mindenáron megjavítani azt, ami működik
Az is érdekes, hogy ezek a reformötletek éppen most kerültek ismét elő, amikor mindenki az elmúlt évek egyik legerősebb Tour de France-mezőnyét várja. Ott lesznek a sportág legnagyobb nevei, több összetett esélyessel, mint hosszú ideje bármikor. Papíron minden adott egy kiváló három héthez.
Persze, mindig lehet jobbá tenni a kerékpársportot. A kisebb csapatlétszám például valóban hozhatna több káoszt, több váratlan helyzetet és több támadást. A költségvetési plafon viszont inkább tüneti kezelésnek tűnik. A sport valódi problémája nem az, hogy egyes csapatok túl gazdagok. Sokkal inkább az, hogy a többiek túl kiszolgáltatottak. És ezen aligha egy újabb szabálykönyvi módosítás fog változtatni.
