Salz A táv beszámoló: 130km lett, maradhat?
Nem mindig alakulnak úgy a dolgok ahogy az ember eltervezi őket. Sok dolog vezetett oda, hogy az idei A táv végül nem sikeres teljesítéssel zárult, ennek ellenére egyáltalán nem bántam meg, hogy erre “A” távra neveztem és bízom benne, hogy a levont tanulságok az olvasóknak is hasznosak lehetnek.
Előzmények
A két évvel ezelőtti sikeres teljesítést követő év nagyrészt elúszott egy műtét és az azt követő hosszadalmas felépülés miatt, aztán nyár végére elkezdtem hosszabb távokat bringázni: először a Balaton Bike Derbyt tekertem le egy barátommal másfél nap alatt, alvás nélkül, aztán nem egészen egy hónappal később az Everesting challenget teljesítettem a Mátrában a Bike Derbyhez hasonló, laza tempóban, spontán felindulásból. 10 nappal később megint viszonylag random tekertem 500km-t egyben Ausztriából haza. Egyik hosszú tekerésben sem a sportérték volt a lényeg, csak a kitartásom edzése és a mentális határaim kitolása, ezért mindhárom eseményt kevés alvással, fáradtan kezdtem el, és lényegében az ébren maradás volt a legnehezebb bennük. Ami nekem érdekes élmény volt, hogy egészen más tudatállapotba kerül az ember egy végigbringázott éjszaka után, ezt valamilyen beszűkült, meditatív állapothoz tudnám hasonlítani, ami teljesen kiszakít a hétköznapokból, mintha resetelné az ember tudatát.
Az extra távokat követően november és március között tartottam egy hosszú pihenőidőszakot, amikor gyakorlatilag egyáltalán nem bringáztam. Utána nagy motivációval kezdtem a felkészülést, pár hónap alatt sikerült magamtól egy egészen jó formába kerülni, utána pedig edzővel szerettem volna tovább javítani a kondin. Utólag hiba volt így random elkezdeni a tervszerű edzést, mert a megnövekedett terhelés egy stresszesebb időszakkal együtt nemhogy nem erősített tovább, hanem egyenesen csökkenni kezdtek a mutatóim. Itt jön az első fontos tanulság: bár elméletben jól tudtam, hogy nagyon figyelni kell a testem visszajelzéseire, mert munka mellett mindig pengeélen táncolás a megfelelő edzésmennyiség-regenerációs időszak egyensúlyának kialakítása, ez a gyakorlatban mégsem ment elég jól, és későn kapcsoltam. Rontott a helyzeten, hogy a Salz előtti hetekre terveztem néhány hosszabb tekerést, de ebből végül csak egyet tudtam beütemezni, pontosan egy héttel előtte, amikor 150km-t montiztam Budaörs és Visegrád között. Itt már éreztem, hogy egyáltalán nem úgy halad a bringa, ahogy kellene, mert lassan mentem végig és még ez is egészen elfárasztott.
Utazás, szállás
Ami az utazást illeti, a Trophy előtt pár nappal volt szerencsém Innsbruckban részt venni egy két napos Scottos teszteseményen, amit bár nagyon élveztem, nem segített rápihenni a nagy napra.
Szállás tekintetében az álomszép Hagan Lodgera esett a választás, ami bár vad vizuális orgazmussal és tágas apartmanokkal kényezteti a vendégeit, a bad goiserni rajttól kicsit messzebb van (kb 25 perc kocsival), az 5 órás rajt miatt pedig ez elég kritikus dolog, így az A távon kívül bármelyik másik távhoz jó szívvel ajánlom, de ide érdemes lehet közelebbi szállást keresni, hogy minél tovább lustálkodhasson az ember.
A szállás előnye a gyönyörű panoráma mellett a teljes felszereltség, ami ebben az esetben még egy szaunát is magában foglal. Mondanom sem kell, mennyire jól esett este a verseny után ez a kis wellness!
Altausseebe csütörtök este érkeztünk meg Innsbruckból. Pénteken mentem egy rövid átmozgatást, utána pedig már csak a nevezés átvétele és egy ebéd volt a terv, hogy minél hamarabb ledőlhessek pihenni. Ehhez képest kicsit megcsúsztunk a dolgokkal és este 9 előtt nem sokkal sikerült ágyba kerülni, ami még mindig nem túl késő, de azért ideális hamarabb. Délután amúgy óriási felhőszakadás volt, nagyon bíztunk benne, hogy semmit nem fogunk kapni belőle másnap, bár az előrejelzés az utolsó pillanatig kellemesen hűvös időt és némi esőt írt szombatra is (az esőből aztán hála az égnek nem lett semmi).
Aludni a korai fekvés ellenére sem sikerült túl sokat, szinte egész éjjel vagy ébren voltam, vagy éberen aludtam, aztán magamtól keltem 3-kor (3.10-re állítottam amúgy az ébresztőt). Legutóbb is egy nyugodt, egy órás reggelivel indult a verseny napja és ez be is jött nekem, úgyhogy ez a része még rendben is volt, de kicsit később értünk ki a tervezettnél, úgyhogy a bemelegítésre már nem jutott sok idő.
A verseny
A megfelelő bemelegítés hiányában rajt után azonnal elszállt a pulzus, hiába kezdtem tudatosan nagyon lassan, illetve hamar kiderült, hogy sokkal kegyesebb volt hozzánk az időjárás, mint ahogy vártuk, az aláöltözet + mez + esődzseki sok volt már hajnalban is.
Az első időlimit 23 km-nél, az első hegy után van, ahonnan visszakanyarodik a pálya és a rajttól nem messze halad tovább. Ez még nagyon laza, elég reggel 7 órára ideérni, én 6:14-re értem ide, 4 perccel később, mint 2022-ben, viszont idén jóval nyugodtabb tempóban mentem, bízva abban, hogy az itt elvesztett néhány perc később bőségesen meghálálja magát. A párom a megbeszéltek szerint itt várt, az esődzsekit szélmellényre cseréltük, így a terveknek megfelelően hamar optimalizáltunk a ruházaton. A jól kiválasztott ruházat amúgy abszolút kritikus itt, hiszen extrém hidegre és melegre egyaránt volt már példa, így a sikeres teljesítés is könnyen múlhat rajta.
A következő kilométerek viszonylag eseménytelenül teltek, vártam, hogy bemelegedjek és jöjjön az erő, közben a frissítőknél megálltam, de a lehető legrövidebb időre (a sok frissítő miatt elég sok időveszteség tud itt összeadódni), ettem és ittam folyamatosan, ahogy kell. A bringás nadrág + baggy short + a mez alatti aláöltözet is hamar túl meleggé vált a gyönyörű reggeli napsütésben, úgyhogy felfelé sokszor levettem a plusz nadrágot – a hosszú mászások miatt itt teljesen megéri az a rövid megálló a kényelemért cserébe. Lefelé ugyanakkor terepen még kifejezetten jól jött, mivel így nem áztam át alulról (az előző napi nagy eső miatt nagyon vizes volt a pálya). Táska hiányában a mez alá gyűrtem minden levett ruhát, szép apatestet formálva magamnak néhány képen 🙂
A forma lassan kezdett javulni, nagyjából 35km-nél állt vissza -6ról -1re a Garmin szerinti teljesítménymutatóm, és sikerült végre olyan tempót menni, ami vezethetett volna sikeres teljesítéshez, ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan előzgettem a jobban bekezdő A távosokat. Kb 35-70 km között ment így minden a maga rendjén, 70km után viszont elkezdtek megjelenni a fáradtság első jelei. Nem örültem neki, hogy már ilyen korán jönnek mentális megpróbáltatások, de nem akartam magamat átadni a negatív gondolatoknak, és csak simán mentem, ahogy tudtam, élvezve a gyönyörű tájat.
A következő frissítő és időlimit 85 km környékén volt, ide legutóbb még úgy érkeztem meg, hogy szárnyalt a bringa és tele voltam erővel. Most ez nem egészen volt így, bár ezen a környéken van a táv majdnem összes technikás lejtője, amik elképesztően élvezetesek voltak a Scott Sparkkal még a masszív sár ellenére is, nem utolsó sorban pedig sikerült egészen sok embert megelőzni. Persze helyenként rendesen meg kellett küzdeni azért, hogy elengedjék az embert, ezeken a helyeken kevesebb volt a mosoly…
Ennél a frissítőnél ismét várt a párom, átadtam neki minden plusz ruhát (aláöltözetet, szélmellényt és baggy shortot), mivel tökéletes bringás időnk lett, felhős 18-20 fok. Itt tartottam egy picit hosszabb pihenőt, igyekeztem sokat enni-inni, tudtam, hogy innen kemény mászások jönnek. Legutóbb pont ezután kezdett jönni egy erős holtpont, ami idén kb 30 km-rel hamarabb jött, és nem igazán akart jobb lenni, pedig próbálkoztam evéssel, Red Bullal, sóval, pihenővel. A következő limitpont 127 km-nél volt, ide kellett volna 14:20-ig megérkezni, viszont kb 100km-től kezdtem nagyon belassulni. 14.00 környékén tartottam kb 120 km-nél, így eljött az a pont, hogy reálisan felmérjem: még ha meg is lenne ez a limit, ebben az állapotban esélytelen tartani az ezt követő egyre szigorodó limiteket, plusz a táv igazi neheze 150 km után jön, úgyhogy itt elengedtem a versenyt és ki is csúsztam a limitből.
Mi volt jobb, mint legutóbb?
Ami a technikát illeti, két éve egy extra könnyű (8 kg környéki), merev vázas 29er kerékpárral mentem, viszonylag oldschool setuppal: merev nyeregcső, 90mm-es stucni, 2,25-ös gumik. Ehhez képest idén egy modern, 10 kg környéki fullyval: dropper nyeregcsővel, 70mm-es stucnival, 2,4-es gumikkal. A konklúzió ebben a tekintetben röviden az, hogy bár teljesíteni valószínűleg könnyebb egy igazán könnyű merevvázas kerékpárral, élmény tekintetében lényegesen jobb fullyval és dropperrel, mert azon a néhány ikonikus durva lefelén merevvel szenvedős, fullyval pedig tiszta élvezet, plusz egy ilyen hosszú távon azért sokat számít az általános komfortfaktor is, ami kétségtelenül sokkal nagyobb egy össztelóssal. Érzésre a 2,4-es gumik aszfalton kívül mindenhol sokkal jobban gurultak, amellett, hogy még a vizes-saras sziklákon-gyökereken is teljesen kiszámíthatóan viselkedtek, pedig nem volt túl sok minta rajtuk. Szóval, ha megyek még A távon, biztosan az ideihez hasonló setuppal fogok menni, igazából minden teljesen bevált technikai oldalról.
Plusz extraként még a cargo nadrágot említeném meg, az a két nagy zseb a nadrágon pont annyit számít, hogy egy pici váztáskával és a mezzsebekkel kiegészítve az embernek nem kell táskát vinnie, ami megint elég sok pluszt ad kényelem tekintetében.
Miben hibáztam?
Egyrészt alá kellett volna rendelni minden más dolognak az edzést, és sok extra hosszút menni, legalább a versenyt megelőző egy-két hónapban, másrészt sokkal többet pihenni, harmadrészt pedig ezekkel együtt megfelelően időzíteni a formát.
Szóval a legfontosabb feltétele egy ilyen hosszú táv teljesíthetőségének az, hogy az ember tudjon kiszámíthatóan, konzisztensen hosszúakat menni, ennek minden idő és energiavonzatával együtt. Ha feltételezhetően nem lesz az embernek ideje havonta többször egész napokat tekerni és azt rendesen ki is pihenni utána, akkor nincs értelme belevágni. A másik oldalról viszont tökéletes körülmények soha nincsenek, áldozatokat biztosan kell érte hozni, a kifogásokat pedig meg kell hagyni másnak. A lényeg a reális felmérése az ember életkörülményeinek, áldozatvállalási hajlandóságának és aztán nincs más hátra, menni kell, méghozzá sokat.
Az A távnak két fontos nehézségével kell tisztában lenni:
1. A 7000 m szint alapból is sok, de az itthoni viszonyokhoz képest extra hosszú, fél órás-órás, meredek mászások jelentősen megnehezítik, erre kicsit nehéz itthon készülni, mert túl hamar elfogynak a hegyek és hiába lehet itthon is összehozni akár ehhez hasonló szintkülönbséget is, rövid mászásokkal ez nem tud ugyanaz lenni.
2. A limitidők szigorúak és egyre szigorodnak a táv előrehaladtával, tehát nem lehet alacsony intenzitással menni, folyamatosan nyomni kell, a lehető legkevesebb és legrövidebb megállóval. Ami cserébe kis könnyebbség, hogy a táv jelentős része murvás út vagy aszfalt, ami az itthoni természetes montis útvonalakhoz képest jobban járható, különösen sárban.
Végül miért nem bántam meg így sem, hogy erre neveztem?
Jogosan mondhatná az ember, hogy nevezhettem volna alapból a B távra, amin szinte pont annyi km-t és szintet kellett volna letekerni, amennyit végül letekertem. Szóval miért érheti meg akkor is az A-ra nevezni, ha jelentős esélye van annak, hogy nem fogja tudni teljesíteni az ember?
Először is én nagyon szeretem a reggel 5 órás rajt légkörét, egészen különleges a hangulata.
Másodszor elképzelhetetlenül hangulatos a napfelkeltét az első hegyről nézni, ez két éve és most is felejthetetlen élmény volt.
Harmadszor az A táv végigmegy a Trophy összes atom DH-ján, és le is tudja őket az első 120km-en, tehát ha eddig eljut az ember, akkor legalább ezeket jól ki lehet élvezni, már ha az ember szereti a jó sziklás-gyökeres lefeléket 🙂 Szóval ha eddig eljut az ember, akkor a top montis élmény garantált.
Végül szerintem nincs azzal semmi gond, ha az embernek nem sikerül valami adott helyzetben, azért, mert kicsit túlvállalja magát. Sokkal rosszabb, ha az ember a kudarctól való félelem miatt meg sem próbál olyan dolgokat, amikre amúgy lehet, hogy képes lenne, ha hajlandó lenne kimozdulni a komfortzónájából és vállalni a kockázatot, hogy nem fog sikerülni. Ne értsen senki félre, nem azt mondom, hogy kezdő montisként nevezzen be valaki egy A távra, nyilván az sem jó, ha eszetlenül túlvállalja magát az ember, de ha valaki a legtöbbet ki akarja hozni magából, akkor szükségszerűen időről időre fogják érni kisebb-nagyobb kudarcok és ez teljesen rendben is van így.
Most ennyi ment, levontam a következtetéseket, tanultam belőle, ezeket a hibákat többször nem követem el. Hogy fogok-e indulni még az A távon? Felejthetetlen élmény végigmenni ezen az útvonalon, úgyhogy az nem kérdés, hogy megéri – így leginkább attól függ majd, hogy lesz-e elég időm és energiám a megfelelő felkészülésre.
Strava link itt.
