Az osztrák Salzkammergut Trophy neve a montisok között legendaként cseng, de az elmúlt években a gravel bringások számára is komoly kihívássá vált. Mi 2024 után 2025-ben is visszatértünk, hogy felkészültebben, a versenyre tuningolt gravel kerékpárokkal vágjunk neki az alpesi pályának. A közel 67 kilométeres, 2000 méter szintet tartogató útvonal magyar szemmel brutálisan nehéz, mégis különleges élményt ad a szikla- és kavicstengeren vezető emelkedőkkel és lejtőkkel. Ebben a cikkben elmesélem, hogy némi technikai tuning után milyen volt másodszor nekimenni a „Salz” gravel távjának.

A Salzkammergut Trophy az a verseny, amit a montisoknak biztosan nem kell bemutatni, az Ausztriában rendezett mtb maraton az elmúlt évtizedekben Európa egyik legnagyobb mtb eseményévé nőtte ki magát, hazánkban is legendás versenyként beszélnek a „Salz”-ról. Viszont pár évvel ezelőtt a gravel kerékpárosok felé is nyitottak a Salzkammergut Trophy szervezői és külön versennyel, évről évre fejlődő távokkal várják a gravel bringásokat. 2024-ben mi is kipróbáltuk a gravel pályát, aztán 2025-ben visszatértünk rá, hogy újra átéljük az alpesi gravel élményt. Természetesen a körülményeket már ismerve, felkészültebben vágtunk neki a magyar szemmel nehéznek mondható pályának, és ebben a cikkben elmesélem, hogy milyen volt így a verseny.

A 2024-es Salzkammergut Trophy után először azt mondtam, hogy én erre a pályára biztos nem fogok visszamenni gravel kerékpárral, annyira montis ez a környék, én meg a gyors kevésbé rázós utakat szeretem. Aztán persze pár hónappal később már azon járt az eszem, hogy hogyan tudnám kényelmesebbé tenni a gravel kerékpáromat, amivel komfortosabban tudom teljesíteni a Salz pályáját. 🙂 Szeretek szerelni, kerékpárt építeni, szóval ez egy igazi hozzám passzoló kihívás volt. Ilyenkor van az, amikor nem a verseny motivál, hanem a pálya okozta problémák technikai megoldása. 🙂

A feladat annyira nem volt egyszerű, mert eredetileg egy cyclo-cross versenyzésre tervezett bringám van, amit persze a gravel hullám megindulásával átnevezett anno a Scott gravel kerékpárnak, de attól még csak keskeny gumik férnek bele és a geometriája is a cyclo-cross pályákra van optimalizálva. Persze ezzel is lehet teljesíteni a versenyt, ahogy előző évben tettem, de egy kényelmesebb bringával nagyobb élmény lenne. Így került a gravel kerékpáromra REDSHIFT ShockStop kormányszár és nyeregcső, megtuningolt 1×11-es gravel-mtb váltószett és Tubolight EVO gravel insertek a gumikba, amik végül nemcsak a Salzkammergut Trophy-n voltak tesztelve, hanem egész évben hazai terepen is használtam őket nagy megelégedéssel. Szóval megérte csak a Salzkammergut Trophy miatt fejleszteni. A technikai fejlesztésére már csak azért is szükség volt, mert tél végén egy betegség durván visszavetette a formámat, ami az egész szezonra kihatással volt.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

János Márkus (@janosmarkus) által megosztott bejegyzés

A versenyt július 12-én, szombaton rendezték és ahogy előző évben úgy most is pénteken utaztunk barátnőmmel, Adrival a helyszínre. 2024-ben esőben érkeztünk, most pedig egész héten esett a verseny előtt, de az eddigi tapasztalatok alapján nem igazán izgultunk, mert kevés olyan talaj van a pályában, ami sáros tud lenni. Mindenhol csak kő és kavics van, amik nem szívják magukba a vizet. Ugyanúgy Obertraunban volt a szállásunk, mert másnap innen rajtolt a verseny és egyszerűbb csak kigurulni az ajtón a rajthoz, mint reggel fél órát tekerni vagy vonatozni, ráadásul az utóbbi a vasútvonal karbantartása miatt nem is lett volna lehetséges.

A rajtszámokat péntek délután vettük át, majd átmentünk a tésztapartira, bár őszintén szólva biztosan nem az ottani adagnak köszönhetően töltődtek fel a szénhidrátraktáraink. A Hallstatti-tó még mindig nagyon szép, érthető, hogy miért van itt ennyi, többnyire nem európai, turista. A partjáról sokáig lehet gyönyörködni a hegyekben és a tóvá duzzasztott folyóban.

Szombat reggel még hűvös volt a bemelegítés alatt, de a rajtnál már előbújt a nap a hegyek mögül. Persze a hazai júliusi időjáráshoz képest hideg időben vágtunk neki a 67 km-es közel 2000 méter szintemelkedést tartalmazó távnak. A rajtban ismerősökkel is találkoztunk, Kiss András és Buzek-Kiss Vera is rajthoz álltak a versenyen.
Előző évből emlékeztem a pályára, így az első 4 km-es aszfaltos szakaszon nyugodt szívvel engedtem el a mezőny elejét, mert tudtam, hogy a hegyre felkanyarodás után úgyis hatalmas torlódás lesz, a lépcsőkön pedig biztosan le kell szállni és nem sokkal lennék előbbre ha fél perccel hamarabb kanyarodnék be. Persze Adri elment az elejével, de nem is terveztünk közös bringázást, mert ő sokkal jobban megy hegyre mint én.

Az első emelkedő hazai szemszögből nézve végtelen hosszú, az elején már az említett tolás után nem sokkal kikanyarodunk a nagyon hosszú aszfaltos, kavicsos útra, amin közel 1 óra mászás várt ránk. Az emelkedő eleje meredek, itt érdemes tartalékolni és nem sietni, mert utána még nagyon sok következik, ráadásul a hegy teteje szintén meredek és nehezen tekerhető. Én konkrétan csak emiatt építettem át a váltórendszeremet, hogy tudja hátul fogadni a 11-51-es sort. Amit mindenképpen érdemes megemlíteni az az emelkedő kb harmadánál található hatalmas vízesés, ahol óriási robajjal ömlik le a víz. Utána sokáig kicsit lankásabb emelkedő következik, bár sok helyen nem annyira jól tekerhető a mély kavicsos útnak köszönhetően. Ide érdemes a lehető legszélesebb gumit választani ha nem akarunk elsüllyedni a kavicsban.

A hegy közepétől kb együtt mentünk Verával, de ő jobban bírta a végét, nekem le kellett szállnom, nem tudtam feltekerni a kavicsos, meredek részen. Lefelé utolértem, mert óvatosan ment, én nagyjából emlékeztem az előző évből, hogy csak a visszafordítókban kell figyelni, különben lehet engedni nagyon a bringát, ráadásul volt valamennyi mintám a gumi közepén, így rövidebb úton tudtam megállni. Iszonyatosan hosszú ez a lejtő, a végén pedig az aszfaltra leérve még további száguldás várt ránk, hogy aztán megkezdhessük a második hosszú emelkedőt. Ez nem annyira hosszú és meredek, mint az első, de valahogy most is sikerült elfogynom erre az emelkedőre, de legalább nem kezdtem el azon gondolkodni mint előző évben, hogy leszálljak-e tolni. Persze Vera újra elment mellettem felfelé, de a lejtő után újra utolértem és onnantól kb együtt mentünk végig a célig. Érdekesség, hogy Adri pedig Andrissal bringázott nagyon sokat, ezt most egy ilyen párcserés verseny volt. 🙂

A második hegyről lefelé számomra izgalmasabb volt a lejtő, mint az elsőnél, több vízmosás, nagyobb kövek, veszélyes szakasz és ezek miatt többen defektet is szereltek az út szélén. Alapvetően ez sem gravel kerékpárra optimalizált szakasz, nagyobb gumikkal gyorsabban lehetne rajta menni. A lejtő után a sík részén ezúttal is elkezdtem visszaelőzni a montisokat (a 2. hegyen felfelé összeér az egyik mtb és a gravel táv), akik lefelé megelőztek. Látványos, hogy mennyivel gyorsabb egy gravel kerékpár, mint egy mtb ha klasszikus gravel úton kell menni, az aszfaltról meg ne is beszéljünk, ahol szélárnyékban sem tudtak maradni pedig csak gurultam lefelé.

A pálya vége egészen becsapós, az ember a 2. hegy után azt hiszi, hogy mindjárt itt a cél, aztán még nagyon sok van hátra. Sok pici emelkedő és lejtő, melyek között vannak olyanok, ahol emberfejnyi köveken kell lemenni, pont ezek miatt került a REDSHIFT ShockStop kormányszár és a Tubolight insertek a bringába. Ezekkel azért sokkal gördülékenyebben teljesítettem ezt a szakaszt, mint előző évben.

A Hallstatti-tó mellett ezúttal is a forgalomban kellett bringázni, emiatt most is ráncoltam kicsit a szemöldökön, de szerencsére az osztrák sofőrök nyugodtabbak mint a magyarok. Bad Goisernbe beérve jön a pálya szívatós része, amikor már tényleg közel van a cél, de még hidak alatt, árkokban, egynyomos erdei utakon kell cikáznunk a településen, ráadásul valamelyik nagyon rövid táv kezdő bringásait is kerülgetni kell. Egyébként itt volt a pályán egyedül valamennyi sár, az erdőben inkább a füves nyomot választottam, mint a földeset, ahol éreztem, hogy csúszik alattam a talaj. Az utolsó 2 km már tisztán aszfalt, ahol gyorsan beszáguldottunk a célba.

A célba érkezőket egy példaértékű frissítőponttal várták a szervezők, itt minden volt, amit az ember enne a verseny után. Ami azért is fontos, mert innen még vissza kellett tekerünk Obertraunba a szállásunkra. A célban persze mindenki elmesélte, hogy milyen volt számára a verseny, és megint összefutottunk pár ismerőssel. Adri gyorsabb volt, mint tavaly és elhozta a női abszolút 3. helyet (ezért mehettünk vissza este az eredményhirdetésre 🙂 ), én lassabb voltam, de a téli betegség erős nyomot hagyott a formámon, közel 9 hónap kellett, hogy visszaálljak arra a szintre amin előtte voltam.

Visszafelé Verával és Andrissal nem az aszfalton mentünk Hallstatton keresztül a szállásra Obertraunba, hanem a tó másik oldalán, amin a montisok versenye is megy és eddig csak a túlpartról láttuk. Ez is nagyon szép környék, ráadásul van egy szakasz, ahol folyamatosan hidakon megyünk a tó fölött. Nem szabad kihagyni ezt a részt, ha valaki erre bringázik nyáron.

Este az eredményhirdetés előtt láttuk, hogy az „A” távosokat hogyan fogadják a célban, ők a Salzkammergut Trophy igazi hősei, óriási élmény lehet így célba érkezni. Persze a rövidebb távok eredményhirdetései is nagy körítést kaptak este, Adri megint elhozott egy egyedi „kupát”, amit megint nem tudunk hova tenni otthon. 🙂

Másnap reggeli előtt elmentünk futni a tóparton pár km-t, a lábainknak annyira nem esett jól, de a Hallstatti-tó reggeli nyugodt látványáért megérte.

Visszamegyünk még a Salzkammergut Trophy-ra?

Igen, idén is nagy valószínűséggel ott leszünk a versenyen ismét gravel kerékpárok nyergében, viszont a gravel one pálya idén hosszabb lesz, 90 km-t ígérnek a szervezők és Obertraun helyett Bad Ischl-ből fog rajtolni. Jelenleg több információ még nincs róla.

A nevezés már persze elindult. Ha kell egy jó cél idénre akkor a Salzkammergut Trophy jó választás lehet. További infók és nevezés a salzkammergut-trophy.at oldalon.