Dósa Eszter, a Vitalitás SE-Scott-Nutrixxion mountain bike versenyzője az országúti bajnokságokon „kirándult”, nem is akármilyen eredménnyel. Ezúttal az ő szemszögéből élhetjük át a bajnokságok történéseit:
Országúti OB-k. Méghozzá mindjárt kettő is: csütörtökön időfutam Felsőzsolcán, majd mezőnyverseny Hosszúhetényben. A mérleg sem lett rossz: egy bronz-, majd egy ezüstérem kerülhetett a nyakamba.
Különösen azért örülök ezeknek az eredményeknek, mert nem számítottam rájuk, s csupán az edzés és a tapasztalatszerzés volt a cél. Mindamellett a Maraton EB után eléggé „le voltam nullázva”, szükség volt pár napra, míg magamhoz tértem. Így szerdán még egy kb. 4 órás regeneráló-átmozgató edzést is beiktattunk. Másnap pedig a Miskolc melletti kisvárosban következhet a 16,2 km-es száguldás!
Szerda este Reitinger Gabi és nagy fia, Ákos átnézték a bringát, illetve bekerült a karbonkerék is. Jajj, de dögös így a kékségem! Rózsa Balázsékkal utaztam le – az út felét, szokásomhoz híven, átaludva… A megérkezést követően a szokásos tennivalók, majd melegítés, X-Oxygen és 11:32-kor start!
Nagyon izgultam, de vártam is a rajt pillanatát. Az időfutam versenyeket nagyon kedvelem: itt aztán nincs semmi lustálkodás, mindenkinek „saját zsíron” kell mennie! A pálya maga nagyon tetszett, habár minimális emelkedőket tartalmazott, csupán pár felüljárót kellett abszolválni.
Az idő gyönyörű volt, tehát brutálisan meleg (amit különösen szeretek), felhőt sokat nem láthattál az égen. És persze oldalszél. Habár a monti maratonokon sötétnek bizonyult, az országúti versenyekre tökéletes választás volt a Rudy Project Ekynox SX szemüvege! Persze én a kék színe miatt vagyok beleszerelmesedve. Egyetlen dolog azonban volt, amit bántam: hogy olyan gyorsan vége lett! Persze nem is szoktam 40,1 km/h-s sebességgel száguldozni az otthoni utakon…
Hogy azért mégse legyen hiányérzetem a rövid táv miatt, a levezetés és nyújtás után még egy órát elmentem tekerni. Szükség is volt rá, hogy másnap meghódíthassam a Kékestetőt… Mivel visszaérkezve sem találtam az eredményeinket, nagy meglepetésként ért, hogy dobogóra szólítottak: Zelinka Gabriella és Kenyó Anita mellé harmadikként. Szuper! A fiúknál a „Gábor”-ok ünnepelhettek: Fejes, Lengyel és Kiskó lett a nyerő hármas. Gyarmati kollégám, Bazsa, a 12. helyen ért célba.
Hazafelé már kezdett motoszkálni bennem, hogy csak le kellene menni a Pécs melletti Hosszúheténybe, hisz biztató volt ez az eredményem. A „hogyan” elég kacifántosra sikeredett, hiszen mivel más-más helyszínen rendezték az Utánpótlás, Felnőtt és Master OB-kat, egyszerűen nem találtam ismerőst (vagy akár ismeretlent), akihez betársulhatnék.
Végül drága Edző Uram feláldozta a vasárnapját, és levitt, így rajthoz állhattam a Mecsekben is. Mit mondjak, fura dolog ez az országúti bringázás. Habár a pálya jó kis dimbes-dombos volt, mégsem az történt, ami már beidegződött a monti versenyeken, tudniillik a rajtot követően minden volt, csak „ereszd-el-a-hajam” nem. Hát… elég furcsán éreztem magam.
Az előírt penzum 71km volt számunkra, ami egy komlói 40-es körből, illetve 5 hosszúhetényi kis körből tevődött össze. Őszintén szólva nem igazán tudtam, mit is tegyek. A pulzusom lassan annyi, mint amikor sétálok, 25km-nél még mindig öten vagyunk, ami azért sem szerencsés, mert nem vagyok egy kifejezett sprinter, szóval nem szeretnék már túl sok izgalmat az utolsó 4-500m-en… Persze hol van még a vége… de akkor sem!
Ezért 25 km figyelés és lejtmenetben kapaszkodás után úgy döntöttem, hogy egy-két hegymenetet erősebben megnyomok, hogy „történjen már valami”. Majd elkövettem egy „végzetes” hibát: szépen visszavettem a tempóból egy idő után. Így, ha páran el is léptünk, a lazsálás miatt vissza is értek ránk. Végig meg csak nem húzhatom a többieket. Az mélyen érintett volna, ha a célegyenesben mindenki felsprintel mellettem a „hegyre”.
Persze a másik oldalon meg ott volt, hogy igen ám, de a maraton versenyeken is tudok robbantani, ha kell, az utolsó fél-1 órában is, akkor miért izgulok? Hát ilyen gondolatmenetekkel „szórakoztattam” magam, miközben néha meg-meghúzva a sort, csak sikerült háromra redukálni a létszámunkat.
Majd következett az 5. kör, amikor már nagyon nem akart sem Anita, sem Veronika vezetni. És ilyenkor mi történik? Megállunk virágot szedni? Hát ez sehogy sem fért a fejembe… Nem volt mit tenni, menni kell, ha nem akarom, hogy utolérjenek a többiek. Közben Viktor kiáltott egy-két atyai tanácsot, amit persze, én süket, nem értettem… Hát próbáltam meg-meghúzni, felfelé is, lefelé is – elvileg nem csak magamat fárasztom ezzel.
S megszólalt a csengettyű: az utolsó körünk következik. Majd célegyenes, jó meredek, ahol is Anita úgy elsprintelt mellettem, ahogy azt tanítják. Próbáltam reagálni rá, de sok esélyem nem volt. Hát igen, ez az országút… De sebaj, megvan a második hely, újfent 5 mp-re Anita mögött. Harmadikként Veronika érkezett. Célba érést követően azonban akadt még teendőm: doppingvizsgálat!
Végül is ideje volt már, idén ez volt még csak az első alkalom, s mindjárt július. Most azonban vért is vettek, amiért annyira nem rajongok, de minden flottul ment, így kis ücsörgés és uzsonna után nyugodtan vissza is ülhettem a bringára, s mehettem levezetni. A fiúknál Kuszti, Fejes Gabi és Lovassy Krisztián érkezett top 3-ba a számukra kiírt 167 km befejeztével.
A transzferért Dr. Rózsa Szilveszternek és Szász Viktornak, a fotókért pedig Vámos Imrének és a Sportkult.net-nek nagy köszönet! Szombaton Aranycsengő Kupa, majd vasárnap Duna Maraton!
