Az egyik híres hazai terepfutóversenynek, a Vértes Terep Maratonnak a leghosszabb távját (50 km) szemeltem ki magamnak a télen az idei célok keresésekor. Régebben már futottam itt többször rövidebb távon és mindig is érdekelt, hogy milyen lenne az „ultrát” megfutni. Most elmesélem nektek. 🙂
Aki rendszeresen követi a cikkeimet az mostanában egyre gyakrabban belefuthat futós tartalomba. Nálam egyébként nem új keletű hobbi a futás, mert 10-12 évvel ezelőtt is már sokat futottam, sőt akkor majdnem átváltottam teljesen futásra, de aztán jött egy kerékpárosabb időszak amikor kevesebbet futottam telente mint előtte, az elmúlt télen viszont a futás került túlsúlyba, amibe valószínűleg az időjárás is belejátszott.
Azt vettem észre, hogy a kerékpárosok között megosztó téma a futás, valaki teljesen elzárkózik a futástól, valaki pedig gyakran fut, ezt támasztja alá a legutóbbi felmérésünk is, ami azt mutatja, hogy a rendszeres olvasóink harmada fut a bringázás mellett, ami azért elég nagy arány. Annyiban érdekes számomra ez a téma, hogy mivel mindkét sport hosszútávú állóképességi sport (ráadásul alsó végtag dominánsak), ezért az átállás a két sport között nem kell, hogy bonyolult legyen, egy rendszeresen edző bringás nem fogja kiköpni a tüdejét és nem fog haldokolni futás közben, mint egy átlag, mozgásszegény életet élő ember, hanem csak az izmainak és az ízületeinek kell hozzászoknia a más mozgásformához. Ezért is furcsállom a nagy elutasítottságot sokszor, miközben számomra nagyon hasonló a két sport, hosszútávú állóképesség szempontjából mindenképpen. Erről a témáról lehet fogok még a későbbiekben írni a őszi futószezon kezdetével, de most ugorjunk a VTM-re és a felkészülésre.
A Vértes Terep Maratonhoz érzelmi szálak is fűznek, mert 2014-ben ez volt az első igazi terepfutó verseny, amin indultam. Akkor utolsó pillanatban neveztem be rá és mivel már a félmaratoni táv betelt, ezért a 40 km-es maratonon indultam el. A terepfutás nem volt számomra idegen, mert már akkor is sokat futottam aszfalton kívül (nem terepcipőben), de versenyen még nem indultam. A 40 km azért elsőre kicsit túlvállalásnak tűnt, mert a Velencei-tó kör volt a leghosszabb futásom előtte 🙂 , meg persze ahogy kell jól elfutottam a táv első felét és az utolsó 10 km már eléggé szenvedősre sikerült. Ami viszont nagyon meglepő volt bringásként, hogy milyen jól szervezett egy ilyen verseny, az akkori hazai mtb maratonok elbújhattak volna szégyenükben. Utána még kétszer visszatértem erre a versenyre a 40 km-es távra, természetesen felkészültebben és jobban beosztva az erőmet. Sőt még egyik évben Vérkört (77 km) is futottam, amivel megdőlt a leghosszabb „futásom”.
A mostani verseny előtt már egy új futókorszakom kezdődött, tavaly januárban húztam több év után (éljen a cyclo-cross mint téli sportom! 🙂 ) újra futócipőt. Másfél hónap után már sikerült arra szintre érni, hogy gond nélkül futottam le a Gánt Trail 25 km-es távját, ezért írtam feljebb, hogy a két sport között nincs akkora váltás mint sokan hiszik ha éppen edzésben van az ember. Ezután a bringás szezonban kis laza futások voltak a barátnőmmel, meg közben az augusztusi forróságban egy 21 km-es Szavanna Trail 🙂 . Ősszel viszont újra elkezdett foglalkoztatni, hogy kéne télen többet futni, ki kéne nézni egy pár eseményt. Indultam a Vértes Expresszen, Bakony Terep Félmaratonon, aztán a Pezsgőfutáson a Velencei-tó körül futottunk, január elején pedig egy 42 km-es fagyos Sunset eTrail-t nyomtunk barátnőmmel a jeges utakon. Ebben az időszakban már a heti 100 km közeli távok teljesen normálisak voltak úgy hogy heti több terepfutás is volt benne. Ekkor már nem volt kérdés, hogy vissza kell térnem a VTM-re és megfutni az 50 km-t valami normális idővel nem túlélőtúraként.
A felkészülés jól ment, de sajnos februárban bejött egy hosszabb betegség, ami az állóképességemet lenullázta ekkor írtam a „Szabad-e betegen edzeni?” cikkeket. Márciusban a 30 km-es pályabejáráson már éreztem, hogy minimális az esélye annak, hogy a tervezett 5 órán belüli időt fussak, jó ha végigérik a pályán. Persze kicsit javult az állapotom a versenyig, de még mindig messze voltam a betegség előtti alaptempómtól, ezért annyi volt a terv, hogy meghalás nélkül végigfussam a távot. Ehhez két dolog kellett, figyelni, hogy sehol ne vállaljam véletlenül sem túl magam, illetve a frissítés legyen rendben. Az utóbbiban szerencsére a szervezők is partnerek, mert kötelező minimum egy fél literes kulacsot magunkkal vinni a versenyen és frissítőpontból is van bőven a versenyen, ráadásul mindegyiken nagyon jó kínálat van, szinte már azzal végig lehet menni ha csak az onnan felvett ennivalót és innivalót eszi és issza az ember. A megfelelő tempóválasztás már keményebb dió, az elején minden nagyon könnyűnek tűnik, de ha kicsit túltoljuk akkor az keményen vissza tud ütni a táv második felében (itt nincs belegurulás mint a bringánál). Nem maradt más, mint az érzéseimen felül a pulzusmérőmre hagyatkozni.
Mária- szakadék – Fotó: terepfutas.hu
Említettem, hogy minimum egy fél literes tartály a kötelező felszerelés, anno a 40 km-es távokat csak a fél literes kerékpáros kulaccsal teljesítettem, de most az 50 km-re bebiztosítottam magam, a Salomon Adv Skin 5 futómellényem hátsó részébe egy másfél literes tartályt tettem, előre pedig egy fél literes soft kulacsot. A terv az volt, hogy felváltva iszok a hátul lévő izotóniás italból és az elöl található vízből és ha elöl kifogy akkor mindig újratöltöm. Úgy számoltam, hogy minimum 3 litert meg fogok inni a táv alatt. Zseléből 6-ot raktam be, mert bizonyos frissítőpontokon lehet felvenni még belőlük, meg az is kérdés volt, hogy mennyit tudok megenni, mert futás közben lassabban emésztek mint bringán.
Ha már a felszerelésnél tartunk akkor megemlíteném, hogy miben futottam. Cipőből a vastagtalpú, túlpárnázott New Balance More Trail-emet vettem fel, ami bár nem túl stabil terepen, de a VTM könnyű pályáján elboldogulok vele, viszont cserébe extra puha érzést ad és jól felveszi az ütéseket a lejtőkön. Mivel meleg volt ezért felül egy jól szellőző futópólóban, míg alul egy lidl-s futónadrágban indultam, ami bár nem csúcstermék és gyorsan széthullik, de ez az a nadrág amiben nem dörzsölődik ki lent semmim, ami ilyen távoknál elég fontos. Ezenkívül még egy kompressziós szár volt a lábamon és egy Wahoo triatlon óra a csuklómon. Navigációra nem volt szükség (bár a telefon szintén kötelező felszerelés), mert a pálya jól van kijelölve, ráadásul mi bejártuk a verseny előtt barátnőmmel.
Április 13-én reggel 9-kor volt a rajt Száron, nekünk Fehérvárról elég közel van (ez is egy ok hogy miért favorizálom ezt az eseményt 😉 ), ezért nem kellett korán kelni. Kb 8-ra érkeztünk Adrival (barátnőmmel), a parkolóból átmentünk a sportcsarnokhoz felvenni a rajtszámokat. Én a reggeli versenyeken mindig éhgyomorra rajtolok, Adri viszont lecsapott a reggelit kínáló asztalnál egy szelet mézes-vajas kalácsra. Nekem biztos egész táv alatt ott lenne a gyomromban, de ő jobban bírja az ilyen ételeket. Az indulás előtt kb 15 perccel beálltunk a rajtba, fotózkodtunk egy kicsit, érdekes volt, hogy itt nem verekednek az emberek azért, hogy elölről rajtolhassanak és ezért nem hajlandóak fél órát állni mint egy bringaversenyen 🙂 , hanem a rajt előtt 5 perccel a szervezők felszólítására álltak be előre a gyorsak. A 40 km-es táv és az 50 km-es táv együtt rajtolt, így jó páran vártunk a start jelre. Adri előre helyezkedett, mert ő versenyezni jött, míg én azt a taktikát választottam, hogy beállok hátra, hogy véletlenül se húzzon el magával az elején a tömeg amire később ráfizetek.
A rajt előtt – Fotó: terepfutas.hu
A rajt után megindult a tömeg, kellett minimum 1 km mire kicsit szellősebb lett és nagyjából mindenki megtalálta a helyét, de az oda-vissza előzések még elég sokáig tartottak. A légzésekből lehetett hallani, hogy éppen ki futja el az elejét, a beszélgetésekből pedig azt, hogy ki az akinek meg sem kottyan ez a tempó. Én amikor ránéztem a pulzusmérőmre csupa magas számot láttam, ami nem volt jó előjel – persze laza hetem volt és pihent voltam, ilyenkor magasabb a pulzusom – , ezért nem erőltettem a gyorsabb tempót. A 4. km-nél értük el az első hegyet, ahol körülöttem mindenki gyaloglásra váltott, pedig egyáltalán nem volt meredek az emelkedőnek ez a része, elfutottam mellettük, majd a meredek szakaszhoz érve én is abbahagytam a futást. Fel tudtam volna futni itt is, a pályabejáráson megtettem, de jobb takarékoskodni az erőnkkel, később még szükség lehet rá. A Körtvélyesre vezető emelkedőn egy virágot fotózó futó (versenyző) mellett mentem el, majd egy teljesen megrogyott futó mellett, pedig a rövidebb 40 km-es távot választóknak is bőven 30 km feletti táv volt még hátra.
Ezután kicsit nyugodtabb szakasz következett a Körtvélyesen, ahol újra normális tempóban lehetett futni. Elég jól szétrázódtunk, de a Mária-szakadék előtti frissítőpontra már újra összegyűlt a tömeg. A pályának ezen a részén egy hurok található egy olyan szakasszal, ahol oda-vissza is futunk, itt már szembefutott velem a mezőny eleje. A szakadék az évek alatt nem lett jobban futható, sőt szerintem sokat romlott az állapota, egyre több a bedőlt fa itt. Valójában ez a pálya egyetlen technikás része. Felfelé nem igazán erőltettem itt a futást, helyette tempósan sétáltam, egyébként futni nehéz lett volna még akkor is ha van hozzá erőm, mert mindenki sétált körülöttem és az út egynyomos. Felérve következett a már jól ismert kék jelzés, amin sokszor bringáztam és futottam is már. Itt folyamatosan fel-le megy az út, emelkedőkön vigyázni kell a tempóval, míg lefelé sem engedhetem el túlságosan, mert hiába a jó cipő könnyen szét tudom idő előtt verni a combjaimat.
Itt Adri is sétált – Fotó: terepfutas.hu
Futás közben egyre jobban kezdett előjönni belőlem az introvertált énem, zavart, hogy folyamatosan beszélgettek mögöttem és sehogy nem tudtam ettől a párostól megszabadulni, pedig még el is engedtem őket, gyalogoltam kicsit, de valahogy a frissítőpont után megint mögém álltak be. 🙂 A Mátyás-kút környékén elég combos emelkedők vannak itt sokat kellett sétálni, volt idő enni, majd a hegytetőről gyorsan le lehetett zuhanni Várgesztesre. A falu végén a frissítőponton gyorsan megtöltettem a soft kulacsomat vízzel és mentem is tovább a vár irányába. Itt vált el a 40-es és az 50-es táv, gyakorlatilag alig maradt valaki körülöttem, és még 28 km hátra volt a célig. Felfelé egy hosszú, legalábbis hosszúnak tűnő séta következett, az első fele nem volt annyira meredek, de mindenhol ágak voltak az egynyomos úton, és az eső is teljesen szétmosta, pedig emlékszem, hogy itt bő egy év tizeddel ezelőtt montival gond nélkül lejöttem, most meg sem fordult volna a fejemben erre bringázni. Nyugisabb szakasz következett, élvezhettem az erdő hangját, mindaddig amíg meg nem álltam pisilni, utána hátulról megint hallatszott, hogy valaki nem tudja befogni a száját. 🙂 Ezután jött a menekülés a hang elől 🙂 , bár sejtettem, hogy Vérteskozmán a frissítőpontnál sikerül újra eltávolodnom, mert nem fogok ott felvenni semmit, csak a csipemet fogom lecsippantani. Közben előjött egy olyan probléma, amivel eddig még nem találkoztam, a jobb hónaljamnál elkezdett kidörzsölni a pólóm varrása.
Kozmán a frissítőpont után betoltam az emelkedőn sétálva a 4. zselémet is, ami meglepően sokat dobott rajtam, vagy csak kellett 30 km, hogy elkapjam a fonalat. 🙂 Tudtam, hogy egy kritikus szakasz következik, a pályának ezt a részét a verseny előtt 1 héttel futottuk be, a Sárkánylyuk-völgy ritkán van csak jó állapotban, sok benne a kidőlt fa, kő, vízmosás, meg minden ami zavarhatja az embert futás közben. Ráadásul emelkedik is, ami ennyi futás után már nem esik annyira jól. Velem most is az történt, mint régebben, hogy lefelé már nehézkesebben tudok futni, míg felfelé egész könnyen megy több óra után is. Gond nélkül végigfutottam a völgyet, végig sétáló embereket előzgettem, mindösszesen egy ember állt be mögém amikor megelőztem, vele egyébként már legalább 1 órája egy tempót futottunk 50-100 méter különbséggel. A terepet közösen elemezve elkezdtünk beszélgetni, nem gondoltam volna, hogy létezik olyan futó, mint ő. Ez volt élete első terepversenye és egy 400 méteres rekortán pályán készült fel rá olyan edzéstervvel, amit az órája írt neki. Innentől többségében együtt futottunk, így gyorsabban teltek a kilométerek.
A 39 km-nél éppen a frissítőpont előtt fogyott ki a tartályomból az izotóniás, ez kicsit meglepett, azt hittem, hogy maradt még hátul valamennyi, plusz még a soft kulacsot is teljesen kiittam. Egyértelmű volt, hogy a tartályt nem szenvedem le a hátamról és töltöm meg vízzel, helyette a soft kulacsba kértem fele kóla, fele víz mixet. Ez már elég jól bevált a bringás versenyeken, szénhidráttartalomban odaveri a szénhidrátos italporok többségét és messze nem érződik annyira édesnek, persze ehhez már nem eszem semmit ilyenkor. Ezután már csak egy kis mászás volt hátra, aztán jöhetett az utolsó 9 km többségében lejtőn. Egész gyorsan fogyott a táv, de nem kezdődött 4-essel a tempóm, mint anno amikor a 40 km-en futottam, a meredekebb lejtőkhöz már fáradt volt a lábam és a talpamat is kezdtem érezni. Az utolsó frissítőponton is megálltam tölteni, mert kiittam mindent a kulacsomból és hiába volt csak 4 km hátra nem kockáztattam, hogy eléhezzek vagy elszomjazzak, újra a kóla-víz kombó ment a kulacsomba. A végén még volt egy kis versengés, de annyira nem törtem magam a sokadik helyért, és a cél a távon végigfutás volt meghalás nélkül, amit teljesítettem.
Végül 5:47:07-es idővel értem be a célba, szépen letotyogtam a távot. Adri már régóta várt engem, ő bement 5 óra alá és elhozta a női 2. helyet, viszont járni nem tudott 🙂 míg én igen. 😀 Eredményhirdetés, gulyásleves, csoki, alkoholmentes sör, aztán mentünk is haza Fehérvárra pizzázni. Átöltözéskor azért éreztem, hogy mindkét oldalon kidörzsölt a póló a hónaljamnál, ilyen hosszú, futómellényes versenyekre másikat kell felvennem a jövőben. Ezenfelül semmi más bajom nem lett, a cipő nem törte fel a lábam, a körmeimnek semmi baja nem lett, és másnap már bringáztam edzésen, három nappal később pedig gond nélkül futottam újra, aztán egy horvát „edzőtáborban” töltöttem el 12 napot.
Visszatérek még a VTM-re?
Szerintem erre mindenki sejti a választ 🙂 . Igen, biztosan, meg kell ezt még futni bőven 5 óra alatt. Ezenkívül szeretem ezt a pályát, az én stílusom, nem technikás, gyors, száraz időben akár még terepcipőt sem igényel, profi a szervezés, és úgy érzem, hogy rólam szól a verseny. Kell ennél több? 😉
