A történet tavaly kezdődött, amikor élő adásban vártam, hogy a Giro d’Italia mezőnye a kimerítően hosszú és nehéz szakasz végén miként fog megbirkózni a Stelvio meredek hágójával. Akkor elsőként Thomas de Gendt érkezett, aki rendíthetetlen tempóval küzdötte le a nagy magasságot. Ott és akkor éreztem először vágyat arra, hogy én is szeretnék egy ilyen hegyre feltekerni.
Őrültségnek tűnt, a szándék viszont eltökélt volt. Nem kellett sokat várni, ugyanis a Giro 2013-as versenyprogramjában is szerepelt a Stelvio hágója, így megvolt az apropója, hogy tervezni kezdjek egy utazást. A jó öreg családi Transporter adott volt, hogy utazzunk vele, a bátyámat és öcsémet pedig bringástól meghívtam egy Giro d’Italia kalandra.
A Nehézy fivérek, balról László, Sándor és Péter
A programot megismerve elkészült az útiterv. A túra fő célpontja volt kerékpárral feltekerni a Stelvio-hágóra és ott bevárni a versenyzőket. Előtte pedig megtekinteni a Mori-Polsa közötti időfutamot, és feljutni az utolsó hegyi szakasz befutójához Tre Cime di Lavaredo-ban. Az időjárás azonban nem tűnt kedvezőnek. Itthon az előrejelzéseket figyelve teljes bizonytalanságban vágtunk neki Olaszországnak. Azt tudtuk, hogy ott tél lesz.
Bepakoltuk a három bicajt, és május 21-én, kedd este vágtunk neki a 2500 km-es túrának. Másnap kora délután már a trieszti tengerparton és a városban bringáztunk. Onnan meg sem álltunk Veronáig. Az autópályán már feltűnt néhány kerékpárt szállító csapat autó, akik a közeli Vicenzából tartottak a következő szakasz felé. Veronában a gyönyörű és hangulatos városban kellemes estét töltöttünk.
Az autót a külvárosban hagyva kerékpárral jártuk végig az óváros nevezetes részeit. Aznap éjjel értünk Moriba, ahol reggel még borult idő, de később ragyogó napsütés és nyári meleg fogadott. Az autót egy kerékpár üzlet parkolójában hagytuk, és hamar a nyüzsgés részévé váltunk. Készülődtek a csapatbuszok körül, néhány versenyző pedig nekiindult a hegynek. Köztük Urán, aki megállt néhány apróbb beállításra, nem mellékesen pedig kiosztott pár aláírást.
Nagy élmény volt, ahogy a versenyzők a rajongók között tekertek, sokan kaptak autogramot és a szerencsések közös képet is tudtak készíteni kedvencükkel, vagy akit éppen elcsíptek. Gyakorlatilag bárki elérhető volt, csak ki kellett várni. Viscontit nagyon szerették, ott tudtam meg, hogy az előző napi befutót is ő nyerte meg. A megnyitót az olasz trikolór színeivel siklóernyősök kezdték meg, akik a velodróm zöld gyepén landoltak. Hamarosan elhaladt a szponzorok karavánja, egy nagy kamionból pedig szólt a zene. A bringákkal nekiindultunk a meredek emelkedőnek, ahol azonnal szemet szúrt az aszfaltozás minősége.
A rajongók már kezdték elfoglalni a helyeiket, és sokan jöttek fel bringákkal. Hat kilométert tettünk meg, ahol egy forrásnál megállva azon vettük észre magunkat, hogy elkezdődött a verseny. Pár perce még egy S2000-es Skodát láttunk száguldani, amolyan hangulatkeltőnek, aztán negyed óra elteltével az Euskaltel csapatából érkezett az első versenyző. Kattogott a fényképezőm, lengett a magyar zászló. Nem kellett sokáig várni legnagyobb kedvencemre, Mark Cavendish-re. Ahogy elhaladt mellettem, azon vettem észre magam, hogy szaladok vele. A képernyőkről már ezerszer látott arc most rezzenéstelenül előre tekintve, tőlem alig karnyújtásnyira haladt felfelé. Eleinte a nap pirította az arcunkat, de hamarosan felhők gyülekeztek.
Lassan ereszkedni kezdtünk, hogy más helyszínről is készítsek képeket. A pályán szabad volt a mozgás, minden versenyzőt legalább egy motor és egy autó biztosított. A völgyből emelkedő helikopter zúgása jelezte, hogy elkezdődött a közvetítés. Alacsony magasságban, lassan követett néhány versenyzőt. Találtunk egy lakóautót, ahol élőben ment az adás, így azonnal képbe kerültünk a verseny pillanatnyi állapotáról, és azt is láttuk, hogy cél környékén eleredt az eső.
Abban a kanyarban drukkolt két kisgyerek is az édesapjukkal, ők már jó előre lelkesen kiabálták a versenyzők neveit. Ez nekem nagy segítség volt, mert így tudtam, hogy ki érkezik. A kis tv-ben láttuk elrajtolni Uránt, Evanst és Nibalit, a hangulat pedig fokozódott. Pár perc múlva pedig már előttünk fordultak be a meredeken emelkedő kanyarba. Evans a belső íven, egészen közel hajtott, lehetőséget adva egy remek fotó elkészítésére. Nibalit hangos rivalgás kísérte végig a szakaszon. A motoros kamerája és a magyar kommentátorok is megtaláltak bennünket, a család pedig otthon a tv előtt örült nekünk.
A verseny végeztével tempós ereszkedést követően érkeztünk vissza Moriba. Estére eleredt az eső, és megtudtuk, hogy a pénteki szakaszra a „B” terv lép életbe, ami azt jelentette, hogy a Stelviót a nagy havazás miatt lezárták. Így oda nem tekerhettünk fel, indultunk hát Val Martello-ba, a szakasz befutójához. A hegy lábánál 750 méteres magasságban hagytuk az autónkat. Gyülekezni kezdtek az emberek, sok bringás indult felfelé. Furcsa volt, hogy nincs akkora tömeg, de korábbi tapasztalat hiányában nem gondoltunk semmi rosszra.
5 km után elkezdett havazni, majd ahogy egyre feljebb értünk, úgy erősödött az intenzitása. Itthon az egész telet mindhárman végig bicikliztük, így ruházatilag és fizikailag sem ért bennünket váratlanul ez a téli időjárás. A völgy alján azt mondták, hogy 14 km-re lesz a befutó. Felérve a 14km-re lévő sörsátrakhoz, parkolóhoz megtudtuk, hogy még csak 1650m-en vagyunk, és még 5km a cél, de verseny nem lesz. Ez nem szegte kedvünk, és jó erőben érezve magunkat fel is értünk a 2057m-es befutó helyszínére, ahol hóesés kietlen csend fogadott minket.
Később egy helyi bringással találkoztunk, akit meg is kértünk egy csoportkép elkészítésére. Lefelé eleinte tartottunk a hideg és nedves aszfalttól, de pillanatok alatt 40-50-es tempóval ereszkedtünk. Annyira jó volt a tapadás, egészen más az aszfalt minősége. Fent az induláskor megbeszéltük, hogy nem itt kellene összetörni magunkat, szóval óvatosan menjünk, azonban a sebességrekordunk mégis megdőlt, a tesóim átlépték a 80km/h-át.
Még este átutaztunk a Dolomitokba, ahol reggel a kék égbolton néhány felhő fogadott bennünket. Gondoltuk minden oké, az esőkabátot és a nadrágot csak vésztartalékként vettük magunkhoz, gondolván, hogy úgyis szép időnk lesz. Azonban itt sem tartott sokáig a tavasz, 4 km után felhőkbe tekertünk és ismét havazni kezdett. A Misurina-tóhoz érve már óriási pelyhekben hullott, fújt a szél és nagyon fáztunk. Úgy tűnt, hogy elszúrtuk az öltözet megválasztását. Egy ajándék boltban melegedtünk, és azon tűnődtünk, hogy mi lesz velünk még hat órán keresztül, mire ide ér a mezőny.
Erőt véve magunkon, hóesésben indultunk neki a Tre Cime rendkívül meredek emelkedőjének. A helyiek ajándék forralt borral kedveskedtek, és bátorított, hogy százak tartottak felfelé, idősebbek, nők és gyerekek gyalog és kerékpáron egyaránt, egyvalaki pedig kerekes székkel. Őt a teljes nézősereg biztatta. Elképesztő teljesítménnyel, saját erőből jutott fel a célig.
Kimerítő volt a csúcsra érni, de biztató volt, hogy ismét felszakadozott a felhőzet, látszott néhány hegycsúcs, és a hőmérséklet is picit kellemesebb volt. A célban óriási hangulat fogadott, szólt a Last Christmas és a havazásra való tekintettel karácsonyi üdvözléssel fogadták az érkezőket. Pár képet készítettünk, dobáltunk némi eleséget a havasi csókáknak is, majd megkezdtük az ereszkedést a korábban kiszemelt kanyarhoz. Szépen megteltek a sorok az út mentén, mindenki a mezőnyt várta.
Hóból teát készítettünk, és biztattuk a még felfelé tartó drukkereket. Az idő újra befelhősödött, apró szemű havazás kezdődött, ami hamarosan óriási pelyhekre váltott. Nem is láttuk már az alattunk kanyargó szerpentint, pedig azért választottuk ki azt a szakaszt, mert jó rálátás volt a völgyben kanyargó útra.
Amikor meghallottuk a helikopter morajlását, akkor kezdett igazán fokozódni a hangulat. Hazatelefonáltam, hogy merre jár a szakasz, mert az idő még korai volt a mezőny érkezéséhez. A feleségem mondta, hogy már csak három kilométerre vannak, és hárman jönnek elől. Hamarosan fel is tűnt a dupla piros zászlós zsűri autó, a közvetítő és a biztosító motorosok. Megpillantottuk a rózsaszín trikóban Nibalit, ahogy fanatikus rajongókkal szorosan körülvéve érkezik.
Egyszerre megbolydult a kordon mögé terelt nézők sokasága. Mindenkit lenyűgözött Nibali erődemonstrációja. Ahogy Vincenzo felért hozzánk, mintegy varázsütésre, úgy pattantak át az emberek a kordonon. Egy pillanat alatt megtelt az úttest szurkolókkal. Elképesztő hangulat lett úrrá az embereken, a pillanat varázsában én is futni kezdtem, és pár pillanatig közvetlenül előttem tekert az idei Giro d’Italia győztese. Hamarosan érkezett a három kolumbiai és utánuk Evans csoportja is.
Szakadt a hó, a rajongók hangos kiabálással biztatták a versenyzőket, én folyamatosan fényképeztem. A meggyötört mezőny után érkezett Cavendish, akit hamarosan a csapattársai vettek körbe, mert akadt néhány jó szándékú ember, aki úgy próbált segíteni, hogy tolják egy szakaszon. Ezt ők megköszönték, de nem fogadták el, nem úgy mint az utánuk érkező kimerült versenytársak. A nézők egy emberként álltak a versenyzők oldalára, tolták őket ameddig csak bírták.
A szerencsésebbek gyors váltásban kapták a segítséget. Volt, aki hálálkodott, és senki sem utasította vissza a segítséget. A világ legkiválóbb kerekesei teljesen kimerülten, átfagyva haladtak felfelé, számunkra természetes volt, hogy segítsünk nekik. Ami itt történt, az több volt mint embert próbáló. Ez is a verseny része, de a szervezők sem így gondolták ezt a napot. A sort egy Bardiani csapatában versenyző srác zárta, őt sokáig toltuk, amit a kísérő autóból is megköszöntek nekünk.
A tömeg nagy része már az élmezőny elhaladta után megkezdte a levonulást, gondolom azok, akik a várakozásban szintén átfagytak. Találkoztunk egy másik magyar csapattal, akikkel készítettünk egy csoportképet. Hóesésben gurultunk le, a fegyelmezett rajongókat könnyen lehetett bringával kerülgetni. Lent a csapatbuszok már sorakoztak, várták a versenyzőiket. Hamar elértük az autónkat, ahol levettük nedves felsőinket, leöblítettük összecsapott bringáinkat. A rendet most mellőzve gyorsan bepakoltunk, és a fűtést felcsavarva indultunk haza.
Ha otthon tudtuk volna, hogy a pénteki szakaszt a rossz idő miatt törlik, a Dolomitokban esni fog egész nap, talán el sem indulunk. Így viszont átéltük az alpesi kerékpározás gyönyörűségét, a verseny hangulatát, a Giro varázsát. Életre szóló élményekkel lettünk gazdagabbak. Köszönöm Tesóimnak, hogy velem tartottak ezen a kalandos utazáson!
A Stelvio hágója pedig visszavár…
Szöveg és Fotók: Nehézy László
