Melyik volt az év kerékpárversenye? Ki volt 2014. legjobb kerékpárversenyzője? Nehéz kiosztani a címeket. Történt azonban valami, ami egyértelműen az idei szezonhoz köthető és a szó szoros értelmében rekord: az egyórás kerékpározás jelenségéről van szó.
Nehéz visszakövetni, hol kezdődött ennek a „versenyszámnak” a legújabb kori reneszánsza. A múlt században is voltak időszakok, amikor népszerű volt az egyórás rekord üldözése, amiről kicsit bővebben egy korábbi cikkünk szól. Az utóbbi években nem volt komoly csúcskísérlet, talán kijelentő módba tehetjük, hogy a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (UCI) hibájának köszönhetően. Történt ugyanis, hogy a brit Chris Boardman 1996-os rekordját (56,375 km) követően durván leszabályozták a technikát, letörve ezzel a legjobb profik kedvét. Visszaállították a sportág legendája, Eddy Merckx 49,431 kilométeres rekordját, ami az utolsó olyan csúcs volt, amihez egyértelműen tudtak kötni egy kerékpárt és a felszerelést, minden technikai előnyt jelentő módosítás nélkül (vagyis hagyományos geometria, koskormány, fűzött, nem aero kerekek).
A döntésben egyfelől volt ráció – nem kell megkövezni az UCI-t – hiszen így nem csak a táv/idő eredménye exakt, hanem biztos lehet benne mindenki, hogy a technikai feltételek is azonosak, tehát tényleg csak az emberi tényező dönt. Másfelől viszont ezzel meg is pecsételték a rekord sorát, hiszen „ki a fene bohóckodna” a profik közül 50-nel, miközben úgyis mindenkinek Boardman superman-pózban a Lotus bike-kal elért 56 kilométeres csúcsa jutott akkortájt eszébe az egyórásról, nomeg a különös skót zseni Graeme Obree próbálkozásai, a talán még kempinggel is 50 fölötti átlagra képes Miguel Indurain és nagy ellenfele Tony Rominger párharca, majd Boardman újabb válasza, aki a technikát végletekig tökéletesítve verte meg az „erőgépeket”. Boardman lelkének rosszul eshetett az UCI-döntése, így pályafutása zárásaként még felkészült Merckx csúcsának megdöntésére, ami sikerült is, de ezután a neves profik nem foglalkoztak az egyórással. Az előbbi okok mellett azért sem, mert eleve a pályán is minimum hetekig kell készülni egy ilyen rekordra, másrészt a koskormány adta pozíció is más, mint amit időfutamon megszoktak a könyöklővel, így gyakorlatilag súlytalanná vált a történet.
Tűnődés szintjén sokakban felmerült, mit tudnának a mai menők, miközben 4000-en már megdőlt a superman pozícióban elért Boardman-rekord is. A hosszú csendet a közelmúlt egyeduralkodó időfutam-királya, a svájci Fabian Cancellara törte meg, aki tavaly bejelentette, hogy felkészül az egyórásra, még a leszabályozott koskormányos kerékpárral. A közérdeklődés rögtön megnőtt, amikor egy igazi sztár vette célba a csúcsot, és erre az UCI is reagált, átértékelve a korábbi döntést, felismerve, hogy rendkívül népszerűvé válhat és üzletileg is virágozhat ez a műfaj. Nehéz helyzet, ugyanis a szurkolók persze hogy minél komolyabb eredményeket szeretnének látni, ha viszont újra engedélyezik az időfutam-felszerelést, akkor hol húzzák meg a határt? Végül is a 4000 méteres egyéni üldözőversenyen szabályosnak számító kerékpár lett idén az etalon, azonban a korábbi rekordokat nem rehabilitálták megfelelően, továbbra is a cseh Ondrej Sosenka 2005-ös (50 km alatti) csúcsa várt megdöntésre, amit hagyományos bringával hajtott.
Érdekes, hogy Cancellara lelkesedése ezzel alább is hagyott, viszont a legnagyobb riválisok kedve ezzel párhuzamosan megjött, Tony Martin és Bradley Wiggins is kilátásba helyezte a csúcskísérletet. Mindenki mást megelőzött azonban a fantasztikus búcsúelőadás lehetőégére lecsapó német veterán, Jens Voigt, aki újraindította az egyórás kerékpáros rekordjának sikertörténetét. Akik tisztában vannak a kerékpározás alapjaival, tudták, hogy nem fér kétség hozzá, Voigt 50 km/h felett fog hajtani, ki merem jelenteni, hogy erre a jelenlegi profi mezőny megfelelő alkatú bringásainak döntő hányada képes lenne. A semmilyen világraszóló eredménnyel nem büszkélkedő svájci Matthias Brandle is hamar beírta magát a kerékpározás történelemkönyvébe, és az 51,85 kilométerről is kijelenthetjük, hogy felejthető eredmény, mint ahogy Brandle neve sem fog legtöbbünknek eszünkbe jutni pár év múlva.
A lavina azonban megindult, és már a télen, 2015. elején megszülethet az első igazi etalon eredmény! Nem más jelentette be például csúcsdöntési szándékát, mint a 4000 méteres világrekorder, Jack Bobridge. A korábban pálya-specialista, majd országúti profiból (Garmin, GreenEdge) hazai kontinentális csapatba „visszalépő” ausztrál a melbourne-i velodrómban, január 31-én fog rápróbálni az egyórásra. Ha borítékolhatnánk a 4:10,534 perces 4000-es rekord idején mutatott formáját, ki merném jelenteni, hogy 55 km körül állítaná be az új csúcsot. A 4:10 ugyanis 60 km/h-s folyamatos utazótempót jelent, s bár tudjuk, hogy az egyórásnál az utolsó negyedóra hihetetlenül fájdalmas, Bobridge edzője is úgy nyilatkozott, hogy a 25 éves ausztrál lehet az első aki a szakma számára is szenzációs rekordot futhat. Bobridge ezt így fordította: „Remélem olyat teljesítek, ami után mindenki elgondolkozik majd, hogy megkísérelje-e megdönteni a rekordot.”
Szintén Ausztráliából jelentkezett be február 8-ára a BMC profija, Rohan Dennis, aki korábban ott tekert Bobridge-hez hasonlóan a sikeres ausztrál 4000-es csapatban, amely az egyetlen volt, amely felvette a versenyt a pályán a britekkel. Dennis tagja volt a BMC Ponferradában csapatidőfutam vb-aranyat szerző sorának is. A korábbi brit időfutam-bajnok, a 26 éves Alex Dowsett is próbálkozik hamarosan, február 27-én, és utóbbi három versenyző közül valamelyik már olyan eredményt fog elérni, amelynek megdöntése Bradley Wiggins-nek, vagy Tony Martin-nak is nehéz lesz és komoly felkészülést igényel. Természetesen ha előre tekintünk, mindenki utóbbiakra, esetleg Cancellarára kíváncsi, és persze „az országúti kerékpározás legmértékadóbb világrekordjára”.
Lehet mérni a hegyekre futott időket, lehet nézni a Tour de France időfutam-átlagait, de ott mindig másképp fúj a szél, a mezőnyben más tempót diktálnak taktikától függően, nincs is sok értelme összehasonlítani Marco Pentani idejét mondjuk azzal az Armstronggal vagy Froome-mal, akinek ezerre rántotta fel adott hegy első felét a csapata. Az egyórásnak azonban van egy varázsa, ez olyan, mint a 100 méteres gyorsúszás, adott távon, viszonylag azonos körülmények között, ezért ilyen népszerű a kevésbé elvetemült szurkolók körében is. Persze lehet mondani, hogy például pályán Wiggins előnyben van Martinhoz képest, hiszen a kanyaríveken megtett kilométerei száma jóval magasabb korábbról, otthonosabban mozog a pályán, mégis kijelenthetjük, hogy ennél pontosabban nehéz lenne meghatározni, hogy ki a világ legjobb tempómenője. Felejtsük el tehát a korábbi anomáliákat, a téziseket, hogy ki, kinél lenne jobb mai körülmények között, örüljünk inkább annak, hogy az egyórás kerékpározás csúcsa újjáéledt, és egy olyan 2015-ös év vár ránk, amikor a legnagyobbak fogják feszegetni az emberi teljesítőképesség határait. Boldog 2015-ös esztendőt, jó szurkolást az egyórás kísérletek közben is a kerékpársport-rajongóknak!
.
