Az időfutam-specialista versenyzők karrierük vége felé szokták megkísérelni az egyórás világcsúcs felállítását. Így volt ez például Miguel Indurain, Francesco Moser, illetve Chris Boardman esetében. Az UCI nemrég közzé tette, hogy változtat a versenyszám szabályain, szabványos pályaidőfutam-kerékpárokat lehet majd használni a tradicionális koskormányos bringák helyett…
Ezt megelőzőleg Fabian Cancellara már idén tavasszal bejelentette szándékát az egyórás rekord megdöntésére, az inCycle internetes portálon megjelent bombahír szerint pedig a háromszoros időfutam-világbajnok Tony Martin is fontolgat egy őszi csúcskísérletet. Ismét izgalmas időknek nézünk elé az egyórás világcsúcs tekintetében és ismét komolyabb szerepet kap a kerékpár és a pozíció is! Utóbbi szempontból kijelenthetjük, hogy Francesco Moser indította el a lavinát, ami később a Graham Obree és Chris Boardman által használt gépekben csúcsosodott ki. A RetroBlogban most az olasz világbajnok által használt technikával foglalkozunk.
Moser kora egyik legjobb időfutammenője volt országúton, így kézenfekvő ötlet az egyórás rekordkísérlet…
Az egyórás világcsúcs majdnem egyidős a kerékpáros versenysporttal. Kiváló referenciaérték, amely sokáig a különböző érában versenyző nagy sztárok teljesítményének, képességeinek összehasonlítási alapja volt. Ez a helyzet egészen Francesco Moser 1984. januárjában felállított csúcsáig állt, azóta kaotikus állapotok jellemzik ezt a diszciplínát…
Kissé bonyolult elmagyarázni, hány különböző egyórás csúcs van manapság forgalomban. Eltekintve a nemek, a korosztályok és a fogyatékkel élők bejegyzett csúcsaitól, a legnagyobb egy óra leforgása alatt megtett távolságból hármat jegyez az kerékpáros világ. Szándékosan nem UCI-t írtam, mivel az csak kettőt: egy abszolút távot, amelyet a UCI által felügyelt versenyen értek el, illetve egy ú.n. „sportolók csúcsát”, amelyet 1996-ban hoztak létre, hogy a technika és az orvostudomány fejlődését kiiktassák az eredményekből.
1984-ben Moser kísérlete több technikai újítást hozott az egyórás csúcsok történetébe: ilyen a telikerék, a bikaszarvkormány, az aerodinamikus vázkialakítás, az eltérő kerékméret, illetve a Conconi professzor által kidogozott vértuning…
Az utóbbi esetében Eddy Merckx 1972-es Mexikóvárosban felállított csúcsát vették alapul, lévén az volt az utolsó, amelyet hagyományos kerékpárvázzal, küllős kerekekkel, koskormánnyal, vérdopping és EPO-használat nélkül ért el egy versenyző. Ha nagyon szabályos akart volna lenni az UCI, akkor még eggyel vissza kellett volna menni Ole Ritter csúcsáig, hisz’ Merckx kerékpárja nem felelt meg a jelenleg fennálló 6,8 kg súlykorlátnak, illetve 2300 méter tengerszint feletti magasságon született. E kettő hivatalos csúcs mellett létezik az UCI által nem engedélyezett fekvőkerékpárokon felállított hivatalos egyórás csúcs is, amely bármilyen ember által hajtott szerkezeten teljesíthető.
Mivel cikkünk végeredményben Francesco Moser kísérleti időfutam-kerékpárjairól szól, nézzük a 1984-es csúcskísérlet fejleményeit. Moser ebben a hónapban kétszer futott neki az egyórás rekordnak, a második kísérletre érte el az azóta varázsszámként emlegetett 51,151 km-t. A technikai feltételek közt szerepelt egy új fejlesztésű aerodinamikus vázkialakítás, előre álló „bikaszarvkormány”, illetve küllő nélküli telikerék. Az orvostudomány kérdésében pedig a legendás Conconi professzor irányítása jön még a képbe, az első világsikert eredményező vérátömlesztés-kúrával. Látható, hogy Moser csúcsa jelentette az elrugaszkodást az akkor 100 éve szabványos, tradicionális versenyformától, amely majd 2 km-t vert minden idők legeredményesebb kerékpárosának megdönthetetlennek hitt teljesítményére!
Egy szép országúti időfutambringa a specialista gyártótól: nem véletlen, hogy a Moser kínálatában folyamatosan több ilyen típusú modell szerepelt…
Obree 1993-as mérföldköve újabb technikai újításokkal, állítólag ezek között nem szerepelt orvosi innováció…
Innentől datálható a technikai kísérletezés izgalmas, de a teljesítmények összehasonlítását igencsak megnehezítő korszaka. Graeme Obree, a különc skót fickó, saját maga által épített speciális kerékpáron, hihetetlen testhelyzetben 1993-ban túlszárnyalja Moser csúcsát, majd kidolgoz egy újabb testhelyzetet, az ú.n. Supermant, amely újabb sorozatos csúcsdöntést tesz lehetővé. A vadnyugatot jellemző korszakban az utolsó rekord az angol Chris Boardman nevéhez fűződik, aki 1996 szeptemberében 56,375 km-t tett meg egy óra alatt, amit a mai napig senkinek sem sikerült túlszárnyalni. Az UCI-nál itt telt be a pohár: a rekordok könyvében egy külön lapfülre tették Obree, Boardman, Miguel Indurain, illetve Tony Rominger „szupermenes” rekordját, majd Merckx kerékpárját nevezték meg a jövőbeli csúcskísérletek referenciájának – persze a minimális 6,8 kg-os tömegkorláttal kiegészítve.
Chris Boardman volt az első jelentkező a feladatra. 4 évvel előző világcsúcsa után, élete utolsó profi szerepléseként, a tengerszinttel majdnem egy magasságban lévő manchesteri velodromban 49,441 km-t tett meg, 10 méterrrel többet, mint Merckx 1972-ben. Következésképpen mindkét UCI által bejegyzett csúcs immár az övé lett. Itt most kanyarodjunk ismét vissza időben, lévén Ondřej Sosenka 2005-ös Moszkvában felállított csúcsát akár figyelmen kívül is hagyhatjuk, hisz’ őt mind előtte, mind utána EPO használaton érték, a versenyzéstől végleg eltiltották.
Moser 1994-ben, 42 évesen megkísérelte megdönteni Obree csúcsát, de csak a veterán egyórást sikerült: jelen cikkbben emutatott kérpárunk erre a kísérletre készült…
Moser 1984-es mexikóvárosi teljesítménye minden idők legjobban előkészített csúcskísérlete volt. Nemcsak amiatt, hogy Conconi professzor rajta dolgozta ki a vérdopping protokollját, hanem 6 teljes hónap állt Moser rendelkezésére a sikeres felkészüléshez. Ezt nem sok neves profi versenyző engedhette meg magának, az olasz sztár jelentős támogatást élvezett mind csapatától, mind az olasz kerékpárszövetségtől. Úgy edzhetett, akár egy olimpikon, mindent a csúcskísérlet alá rendelve. Kerékpárját neves szakemberek fejlesztették ki, amelyben ő maga is részt vett. Nem véletlen, hogy a technika varázsa úgy megigézte, hogy a kísérlet után kerékpárgyártó üzemet létesített, amelynek egyik specialitása pont az időfutamvázak és -kerékpárok gyártása lett.
Nehéz meghatározni, hogy az említett fejlesztések közül (telikerék, aerodinamikus váz és kormány, illetve a vérdopping) melyik mekkora szerepet játszott minden idők egyik legnagyobb teljesítményugrásában – ráadásul egy Eddy Merckx-hez képest, akinél Moser kétségtelenül nem volt képesség szempontjából jobb. A vérdopping akkor nem volt még a tiltott szerek és orvosi beavatkozások listáján, azaz a csúcs ettől még ma is állhatna. Valójában 9 évig nem is talált Moser legyőzőre, egészen Obree „imádkozó sáska” pozíciójáig. A történet pikantériája, hogy – egyben cikkünk vezérfonala – hogy Moser 42 évesen ismét megkísérelte a rekordot Obree-jellegű kerékpáron és testhelyzetben, de ez sikertelennek bizonyult. Pontosítok: ezzel a kísérlettel felállította az azóta is fennálló veterán kerékpáros egyórás csúcsát, illetve hosszabb távot teljesített, mint Obree korábban egy hagyományos, „Moser-féle” időfutam-kerékpáron.
Obree Superman testhelyzete újabb rekordok útját nyitotta meg…
Az UCI betiltotta a „könyök a has alatt, mellünkkel egy vonalban a 30 cm széles kormány” által létre jött speciális kerékpáros testhelyzetet, amelyre Obree válasza a Supermannek elnevezett „kinyújtott karral történő előre hasalás” volt. De most az imádkozó sáskánál le is horgonyzunk, mivel egykor környezetemben felbukkant néhány, a Moser üzemben készült prototípusváz, ebből az egyik az ominózus 1994-es Moser csúcskísérletben alkalmazott gép váltós – azaz közúti használatra készített – prototípusa volt. Francesco már nem is emlékezett arra, hogy ilyet is készítettek volna, de kétségtelenül akadt belőle kettő a raktár mélyén, kellően vastag porréteggel fedve. Mindkettő 57-es, tehát elvileg neki készült, hogy edzései során így szokja a furcsa testhelyzetet. Az egyik meg volt építve, azt lefényképeztük, de maradt a roveretói kollekcióban, a másik nyers váz formájában kishazánkba vándorolt. A feladat adva: célszerű volt ezt is megépíteni, kipróbálni…
Mivel sikeres értékesítése elég kétes vállalkozás, nem kerítettünk nagy feneket a projektnek. Felhasználtuk azt, amit az alkatrészes dobozok mélyén találtunk, lekövetve az eredeti megépített bicaj főbb paramétereit. Tehát hátul telikerék, a 90-es évek elején előforduló szokványos, nem éppen vadiúj alkatrészek, amelyekből lehetőség szerint minél több legyen „FM-garavíros”. Nem alkottunk egységes képet, de a vázat így legalább ki tudtuk próbálni.
A hajtás és váltás 80-as évek végi Campa lett, a fékezés Modolo, a kerékszett pedig majdnem olyan, mint a Roveretóban maradt bicajon. A spéci nyeregszár adta magát, lévén az akkori Moser vázak mind diós belső rögzítésűt kaptak – gyárilag nincs is bilincshez való „slicc” a nyeregvázcsövön! A kormány nem teljesen Obree-keskenység, de integrált stucnis aero kialakítású, így közutakon irányítható marad a masina, illetve fékkarokat is fogad.
Milyen menni vele? Hát nem mondanám, hogy a legsikerültebb országúti időfutamgép, mondhatni a kiváló Moser „kronogépeknek” nyomába sem ér. Hajlik rendesen minden irányba, viszont nem éppen pillekönnyű, azaz valódi dodómadár. Az általa biztosított testhelyzet viszont nem rossz, nekem kényelmes volt, geometriája, irányítása inkább országútis, mint időfutamos vagy triatlonos, tehát könyöklőt nem tennék rá. Valahol szerencsés is, hogy csak ez a két darab darab készült belőle, és nem próbálták az Obree-divatot meglovagolva nagyobb szériát gyártani belőle. A megépítős projekt érdekesnek bizonyult, szerencsére Moserékhez hasonlóan mi sem lihegtük túl a történetet.
Mindemellett rengeteg szép és jó Moser időfutamváz és -kerékpár került ki a roveretói üzemből, amelyek valóban könnyű, erős és stabil darabok. Persze mára, a fejlett alu- és karbonvázak korában ezek a kézműves acél csodák technikailag kissé elmaradottak, nem kínálják azok vitathatatlan aerodinamikai előnyeit, elenyésző tömegét. UCI versenyeket nem használhatók a gyakran eltérő első és hátsó kerékméret miett. Mindazonáltal, ha egyszer úgy döntenék, hogy tartok otthon egy saját „időfuti” gépet, az biztos egy patinás acél Moser lenne!
