Tyler Hamilton és Daniel Coyle könyve a profi kerékpársportban folytatott szisztematikus doppingolás eseményeit dolgozza fel 1996-tól 2004-ig. Sorozatunk végigveszi a könyv fontosabb mozzanatait, lehetővé téve, hogy a jelenleg folyó doppingbotrányt, illetve a profi kerékpársport ebből következő átalakulását az olvasó jobban átlássa, megértse. Az előző részben Armstrongot leszerződteti a U.S. Postal, de a Festina-botránytól hangos 1998-as Tour-on még nem indul. Ellenben Hamilton EPO-mentesen végighajtja a francia kört, dobogós helyezést ér el az 58 km-es időfutamon, majd Dr. Celaya rábeszéli, folytassa ígéretes profi karrierjét. A botrány árnyékában új módszereket kell találni a körversenyek alatti doppingolásra…
A profi kerékpárversenyzés a látszat ellenére nem egyéni, hanem csapatsport. Ráadásul nemcsak a csapatban lévő versenyzők vesznek részt a küzdelemben, hanem a mögöttük dolgozó háttércsapat, a csapatvezetőség, az edzők, orvosok, segítők, szerelők, szakácsok, és így tovább. Az 1999-es Tour de France esetében a U.S. Postalnak ezen felül még egy kulcsemberre volt szüksége, aki a szigorú ellenőrzés ellenére el tudta látni a csapatot EPO-val.
„Az 1999-es Tour-on nem a U.S. Postal volt a fő esélyes az összetett győzelemre. Armstrong eredményei bíztatóak voltak, de nem magasodtak ki az élmezőnyből, a rövid eltiltásából visszatérő Züllével, illetve Ullrich-kal, Escartinnal, Riis-szel és a Giro-győztes Gottival kellett megküzdenie. […] Nálunk a Tour-rajtlistán Lance-et leszámítva csak a tengerentúlon ismert nevek voltak: Hincapie, Vauters, Livingston vagy Vande Velde. Erős, kitartó srácok, de korábban a nagy európai csapatokban mind csak harmadhegedűs szerepet játszottak a nagyok mögött. Ellenben csapatunkat egy láthatatlan francia srác is erősítette, Lance nizzai kertésze és kerékpárszerelője, a ’Motoros’.” (p. 149)
„Motoros régen profi szinten versenyzett, Sean Yates haverja volt [a 2012-es SKY-siker egyik kulcsembere – szerk.], így ismerte meg Lance. Első munkaköre az volt, hagy a Nizzában letelepedett amerikai versenyzőknek megmutassa a legjobb kerékpáros útvonalakat, amerre edzéseinket végezhettük. Előzőleg kerékpárszerelőként dolgozott, logikusan jött a gépkarbantartás, mint következő feladat, majd mivel Lance nem szeretett kertészkedni, rá hárult a kert gondozása. Az EPO-ellátásba való beszervezésének ötletét az adta, hogy minden nap egy fürge motorral érkezett a nizzai Armstrong-villához.” (p. 150)
Lance az 1998-as nehézségek után saját szája íze szerint alakította át a U.S. Postal csapatot, beleértve a vezetőséget is. A csapatfőnök Johhny Weltz-cel nem jött ki, így egy frissen visszavonult kerékpárversenyző havert választott helyére, a belga Joan Bruyneelt.
„A logika Bruyneel kiválasztása mögött minden bizonnyal az volt, hogy a legszervezettebben működő profi csapatnál, az ONCE-nál fejezte be karrierjét, Manulo Saiz vezetése alatt minden fortélyt – beleértve a doppingolást – rendesen kitanult. Továbbá tökéletes összhangban volt Lance-szel, az egyik bármikor be tudta fejezni a másik mondatát.” (p. 153)
A csapatot segítő orvosokat is leváltotta Armstrong: spanyol nemzetiségű, a korábban ugyancsak az ONCE-nél dolgozó szakemberek kerültek a Postalhoz. Luis Garcia del Moral volt a brigád feje, akinek Valenciában volt akkoriban rendelője, onnan kellett a felkészülési időszak során beszerezni a doppingszereket. „A Festina-botrány példájából okulva nem egyben történt a vásárlás, hanem mindenki maga ugrott át a Nizzától nem messze lévő rendelőjébe, és csak a saját két-háromhetes adagját hozta magával. Ilyenkor feltöltőkártyás telefont vittünk magunkkal, del Moral pedig receptet adott a cucc mellé feleségünk vagy barátnőnk számára: krónikus végszegénység ellen volt az EPO és a tesztoszteron, ha a határon valaki érdeklődött volna…” (p. 154)
Ez a beszerzési módszer természetesen egy háromhetes verseny során nem működik. „Emlékszem, hogy Lance-szel a konyhájában ültünk és azon tanakodtunk, hogy miként lehetne biztonságosan hozzájutni az EPO-adaghoz a Tour alatt. Őtőle származott a zseniális ötlet, hogy Philippe, a kertész-szerelő kísérjen minket motorjával: ő gyorsan eljut bárhova, még az útlezárások sem jelentenek számára akadályt. Bármikor ott tud lenni a csapatbusznál, ha szükséges, feltöltőkártyás telefonon lehet kockázatmentesen értesíteni. Ezt egészítette ki az, hogy a U.S. Postal csapat nem egy nagy, hanem két kisebb busszal utazik a versenyre, Lance, Kevin Livingston és én leszünk a kisebben, amit majd a belga masszőr vezet. Philippnek csak a főnököt és a két első tiszteket kell ellátni, így egyszerűbb és biztonságosabb.” (p. 154)
„A Motoroson kívül még egy láthatatlan csapattaggal egészült ki az 1999-es Postal: a briliáns Dr. Michele Farrarival, akit csakis a profik krémje ismerhetett személyesen, a ’mitosz’, aki egymaga a feje tetejére állította a kerékpársportot. Májusban a Liege-Bastogne-Liege előtt találkoztam vele először, akkor még csak Lance felkészülését irányította. SZTK-keretes szemüveget viselt, és mindenhova egy lepukkant lakóautóval utazott. Kiváló figyelemelterelő módszer, mivel ő volt a legtöbbet kereső orvos annak idején, akár a névrokon autómárkával is járhatott volna. Hozzáállása teljesen egyedi volt: a versenyfelkészítés számára egy képletmegoldás volt, és csakis számokban tudott gondolkodni. Lance-en, majd rajtam elvégzett tesztjei alapján kiszámolta a leadott teljesítményt, a laktátküszöböt és a hematokrit-szintet. Ez a testtömeggel és testzsír-százalékkal kiegészítve egy mágikus értéket adott, ami halálbiztos mutatója annak, hogy a versenyen mire leszünk képesek.” (p. 156-157)
Az 1999-es Tour-győzelem nem indult valami jól, a felkészítő versenyek nem sikerültek túl jól, illetve a francia kör előestéjén is történt egy baki: Lance edzés közben majdnem telibe találta a Telekom csapatautóját. Ha akkor Hincapie nem figyelmezteti az utolsó pillanatban, teljesen más irányt vett volna az Armstrong-karrier és az egész profi kerékpársport. Emellett az UCI bevezette a ’vérprofil-tesztet’, így az EPO-kimutatás hiányában azt mérték, hogy egy hosszabb időszak során a versenyzők hematokrit-szintjében vannak-e nagyobb kilengések. Elrettentés végett tavasszal Pantanit ez alapján kirúgták a Giróból, az ígéretes belga sztárt, Frank Vandenbrouckét pedig beszerzés közben fülelték le. Ez már tényleg elég intő jel lehetett az amerikai ’postások’ számára.
Pantani távolléte mellett Riis és Ullrich is lesérült, ami kétségtelenül Armstrong győzelmi esélyét növelte. A fő vetélytárs így a két Festinás visszatérő, Zülle és Virenque volt, kiegészítve Escartinnel, Bellivel és a Giro-győztes Gottival. „A Tour prológjára Armstrong felépült az előző napi bukás horzsolásaiból, ellenben az UCI figyelmeztetést adott ki a Postal csapat számára, hogy hamatokrit-szintjeink határérték közelében vannak. Beijedtünk, hogy a verseny során szigorú ellenőrzésre számíthatunk. Működni fog-e a ’motoros-terv’, ha állandóan körülöttünk szaglásznak a doppingellenőrök és a francia rendőrség? Minden esetre a prológ jó sikerült: Lance győzött 7 mp-t verve Züllére.”
Armstrong az előnyt a 2. szakaszon meglepő módon tovább tudta növelni egy szerencsés véletlen folyamán. A legendás ártéri Passage du Grois-t keresztezve Hincapie ismét Lance őrangyala volt: a nyálkás útszakasz előtt az élre jutatta a kapitányt, így kimaradt abból a bukásból, amely a mezőnyt megtizedelte, nagy időhátrányt okozva azoknak, akik egyáltalán folytatni tudták a versenyt. Zülle, Belli és Gotti ott és akkor hat percet kaptak Lance-től, így a győzelmi esélyek egyre nőttek. Majdan a 8. és 9. szakasz jelentette a vízválasztót: ekkor következett a hosszú időfutam, illetve az első kemény hegyi szakasz.
„Két nappal az időfutam előtt, a 6. szakaszt követően felhívtuk Philppet, hogy hozza az adagokat. Akkorra már kezdett megkopni a felturbózott hematokrit-szint, szükség volt az utánpótlásra. Minden a terv szerint történt, átverekedte magát a kordonokon majd a nézők hadán, odajött baseballsapkában, hátizsákkal a kisbuszhoz, aláírást kért, és ’ott felejtett’ egy kis csomagot. A buszban azonnal befecskendeztük a cuccot, a szemetet egy kólásdobozba toltuk, majd összetapostuk. Orvosunk ez után elment levegőzni egyet, és a versenyközponttól jó messze kidobta az egészet.” (p. 169)
Az EPO így nem is került a szállodába, hiába is folytattak volna házkutatást, nem volt semmi nyom. Az eredmény pedig nem maradt el: Armstrong egy percet vert a hosszú időfutamban a legendásan jó ’kronós’ Züllére, amely már 7 perc fórt jelentett. De a nagy erőpróba, a Telegraphe-ot, illetve a Galibier-t felvonultató 9. szakasz még előttük állt.
„Azon az esős, hideg napon a csapat kiválóan dolgozott Lance-nek: a haditerv szerint az első emelkedőkön mi diktáltuk a tempót, majd a Galibier-n Gotti és Escartin támadott. Ami még engem is meglepett, hogy Lance szökési kísérletükre azonnal reagált, szabályosan kilőtt, és pillanatok alatt befogta a két veszélyes vetélytársat. Ilyet még én sem láttam tőle, pedig nap-nap után együtt edzettünk.” (p. 172)
A francia sajtó a szakasz után Armstrongot E.T.-ként emlegette, számukra egyértelmű volt, hogy a szakaszsikerben a szerek játszották a fő szerepet. Erre még egy lapáttal rátett, hogy a doppingteszt Lance-nél túl magas kortizon-értéket mutatott ki, amelyre utólag hamisítottak receptet: a magyarázat szerint az állítólagos altáji gyulladásra használt kenőcs okozta a málőrt. „Szerencsére a szervezők, akik egy megújult, tiszta Tourt hirdettek meg a támogató megnyugtatása érdekében, nem voltak érdekeltek a botrány fokozásában, és segítettek eltusolni az esetet.” (p.173)
A francia sajtó természetesen nem adta fel a kukacoskodást, a „földönkívüli teljesítményre”, a csodára választ vártak. Armstrong karakán módon ki is állt eléjük: „Valóban csoda történt, 15-20 évvel ezelőtt senki nem épülhetett volna fel daganatos betegségből úgy, hogy utána folytathassa a kerékpárversenyzést.” Ezzel Lance azt is egyértelműen bebizonyította, hogy jó kommunikátor, és képes bánni a médiával.
A U.S. Postal csapat nagyobb része, mivel nem kapott ’erősítést’, a verseny végére igencsak legyengült. „Meg kellett szervezni, hogy a Motoros hozzon plusz adagokat, amelyet átcsempészünk a másik buszba. Frankie Andreunak már fektében adtuk be az EPO-t, mert nem volt képes felkeni a fáradtságtól. Szerencsére a Pireneusok hegyi szakaszaira valamelyest rendbe jött a csapat, és képesek voltunk támogatni Lance-t. Bár Zülléék valamelyest faragtak hátrányukon, Lance-t megközelíteni már nem tudták. […] A Champs Elysée-n el sem hittük, hogy sikerült, amit elterveztünk. Öletgettük egymást az amerikai zászlóerdő közepén, olyan volt az egész, mint egy hollywoodi történet. […] Az ünnepség kellős közepén Lance hívást kapott: Bill Clinton gratulált. Az egész nemzet extázisban égett.” (p. 180-181)
Sokak áldozatos munkája állt a győzelemben, a nagy kérdés, hogy mennyi szerepe volt ebben a motoros Philippnek. A ’postalosok’ úgy gondolták, hogy minden csapatnak megvolt a maga megoldása az EPO eljuttatására, de a 2005-ben elvégzett utólagos EPO-tesztek a konzervált vizeletmintákon mást mutattak. A kódszámok beazonosítása után kiderült, hogy Lance 15 mintájából 6 egyértelműen pozitív volt, további néhány kisebb mértékben tartalmazott szintetikus EPO-t. Ellenben a 81 használható egyéb minta 91,4%-ban tiszta volt. (Lance-nek voltak tiszta mintái, mivel az első 7 szakasz során tartott a felturbózott állapot, így nem kellett szer, az utolsó szakaszokon, a győzelem biztos tudatában, már értelmetlen volt a teljesítményt a maximumon tartani.)
És Philippe ma mit csinál? Nizza mellett sikeres kerékpárkereskedést üzemeltet, termékei egy az egyben Armstrong fő támogatóitól származnak: Trek kerékpárok, Oakley szemüvegek, Giro sisakok és ugyebár Nike cipők szerepelnek a patinás bolt kínálatban!
Folytatjuk, az első rész itt olvasható, a második rész, a harmadik rész, a negyedik rész…
Forrás: Tyler Hamilton, Daniel Coyle – The Secret Race, Ebook edition, Mobi-formátum
Képanyag: archív