fbpx

Downhill világkupa 1. forduló – Pietermaritzburg

Újra beindult az epekedve várt versenyszezon, amely két év után ismét visszatért a sokak által gyűlölt és nevetségesnek tartott dél-afrikai dombok közé. Dombok, mert a pályát csak erős túlzással lehet igazi downhill nyomnak tekinteni. Legalábbis európai értelemben (értsd: Schladming, Val di Sole, Champéry) semmiképp…

A győztes Aaron Gwin

A győztes Aaron Gwin

Persze ezt tudják a szervezők is, így igyekeztek tanulni a hibákból, és kicsit áttúrták a pályát. Ezáltal fent tempósabb, meg egy picit technikásabb lett. A rettegett középső 45 másodperces egyenesen tekerős szakasz viszont megmaradt. Annyit tudtak vele kezdeni, hogy telerakták 10-15 méteres dög ugratókkal, hogy a versenyzők ne unatkozzanak. És ez így szó szerint el is hangzott a főépítő szájából…

Ezzel együtt is rosszabb lett a helyzet, mert a két évvel ezelőtti futamon ezen a szakaszon legalább erdő volt. Most viszont fakitermelés zajlott, azaz a felső szakaszról megérkezve lehetett látni a közel egy percnyi folyamatos tekerésre lévő másik erdőt, ahol ismét egy kicsit izgalmasabb szakasz következett. Azaz mindenki tudta, hogy itt fog eldőlni minden, és nem a fenti egy-két kanyarban. Barel kimondottan ügyelt is rá, hogy ott sok erőt tartalékoljon. emiatt ő – talán egyetlenként – sárgumit használt, hogy a tapadásra és irányban tartásra se kellejen erőt pazarolnia. És ez egyszer már bejött neki tavaly előtt Mariborban, ahol meg is nyerte a futamot.

Rajta kívül azonban mindenki semislick, meg szimplafalú gumikkal ment. Itt debütáltak először élesben a Sram támogatottak Rock Shox Vivid tagjai, amelyek hatalmas átmérőjű levegős tagok, így elég komoly súlyt lehet velük spórolni. Ezzel a DH világkupákon is átlépték a 16 kilós határt, mert például Danny Hart Giantja, már csak 15,9 kilót nyomott rajtra kész állapotban.

Minnaar a hazai pálya előnyeit „csak” egy 2. helyre tudta váltani

Minnaar a hazai pálya előnyeit „csak” egy 2. helyre tudta váltani

A Fox-szponzorált versenyzők komoly hátrányban voltak, hiszen a legkönnyebb Fox 40 is jóval nehezebb a Boxxer WC-nál, és most még a tagokon is kemény száz grammokat buktak el, a titánrugók ellenére is. Persze ebben a sportágban szerencsére még mindig szinte minden a versenyzőkön múlik, így az első ötben három a kettő arányban a foxosok nyertek.

A bringák természetesen mindenhol kisebb-nagyobb fejlesztéseken mentek keresztül a tél folyamán. Az első ötben egyértelműen Gee új Commencalja volt a legnagyobb változás, hiszen egy nagyon megújult rendszert kapott, ami azonban még mindig a mezőny egyik legnehezebb gépe. Mindenesetre nagyon passzol az ő hátsó kerék felett álló stílusához.

A Santa Cruzok tulajdonképpen csak új, fekete festést kaptak, és még mindig bődületesen nagyok. Velük kapcsolatban a giantos és kétszeres USA bajnok Duncan Riffle nyilatkozott egy érdekeset. Ő ugyanis edzőjének, a szintén világkupa-menő Oscar Saiznak javaslatára megnézte a magasabb versenyzők, mint Peat vagy Minnaar gépét, és rájött, hogy a magasabb kormány lesz a nyerő. Egyrészt érdekes, hogy egy rutinos VK versenyző magától nem jön rá, hogy magas embernek, magas(abb) kormány kell, másrészt, hogy mennyire el tudnak terjedni értelmetlen dolgok. Már tavaly is írtam róla, hogy mennyire feltűnő, hogy míg a piacon tarolnak a feles emelésű, meg a teljesen egyenes kormányok, addig a VK-n az élmezőnyben alig látni 30 mm alatti kormányt. A V10-eken magas váll van, de a mini Troy Brosnan és a „főnöke”, Hill is magas kormányt használ. Minél inkább a mezőny vége felé haladunk, annál inkább laposodnak a kormányok. Lehet, hogy aki nem tud tehetségből leszorító erőt képezni elöl, az a technikával próbálkozik?

Hillék egyébként a Demókon látszólag szintén semmit nem változtattak, ahogy a GT-k, Mondrakerek, Trekek is csak új festést kaptak, meg apróbb finomításokat.

Nagyobb érdekesség volt, hogy tudva a pálya adottságait, sok megrögzött taposópedálos is egész télen patentpedállal edzett, hogy felvehesse itt a versenyt a többiekkel. Ez mind Steve Smith-nek, mind Brycelandnek jól sikerült, hiszen életük egyik legjobbját menték, annak ellenére, hogy ők inkább a durva, meredek pályákon jók. Smith egyébként ismét egy hihetetlen ronda kanadai bringára váltott, ugyanis idén már a Devinci szponzorálja, ami – az esztétikumot félretéve – egy nagyon jó gép a tesztek alapján.

Érdemes még megemlíteni a CRC csapatát, akik itt debütáltak a Nuke Proof Scalp gépeikkel, amelyekre lecserélték az Intense-eket. Ők többféle linket használnak, hogy a lehető legideálisabb hosszt, mozgást, és magasságot tudják belőni. A CRC-től független, hogy a szerelők miket tudnak, míg a VK versenyzők zöme – tisztelet a kivételnek – a riportok alapján szinte alig ért a gépekhez, és nem is nagyon tudja, hogy milyen alkatrészekkel megy. A CRC és amúgy minden komoly szerelő ugyanis azt is figyelembe veszi, hogy patent- vagy taposó pedál van-e éppen a gépen, ugyanis egy ilyen tekerős pályán ez már nem mindegy, mert a pedáloktól erősen függ a testhelyzet, ami kihat a rugózásra.

De akkor lássuk, mi is történt a versenyen! Voltak, akik már hetek óta itt voltak, hiszen egy héttel a VK előtt rendeztek egy nemzeti futamot, hogy teszteljék a pályát, ami katasztrofálisan vizsgázott. Akkora eső és vihar kerekedett, hogy a vízszintes szakaszon tulajdonképpen nem lehetett végigtekerni, a felső szakaszt meg nem lehetett megközelíteni, így a versenyt le is állították a felénél.

Szerencsére a VK hétvégéjén már meleg és szárazabb idő volt, így élvezetessé vált a pálya. A sok edzés alatt a versenyzők is úgy, ahogy megbarátkoztak a nyomvonallal. Sőt, a tekerést leszámítva egyre inkább élvezték. Főleg Cedric Gracia, aki öreg veteránként elsőként folyamodott egy ravasz, DH versenyen eddig még soha nem használt technikai fegyverhez, az állítható utas nyeregcsőhöz. Mivel ma már 125 millimétert is lehet velük egy gombnyomással süllyeszteni, így az irreálisan hosszú tekerős szakasz miatt megérte cipelni a plusz bő háromszáz grammot. Persze Graciának adódtak ebből kifolyólag meleg helyzetei is, ugyanis volt, hogy nem tudta időben testsúllyal lenyomni a nyerget, így a kihúzott nyeregre érkezett egy-egy tízméteres ugrás után, ami azért nem lehetett kellemes érzés. Akárhogy is, de a vén róka bejött a negyedik helyre az időmérőn, ami hosszú évek óta a legjobb eredménye DH-ban. A döntőben már csak a második tízbe fért be (16.), amit csak úgy kommentált, hogy „mindig rosszkor vagyok gyors.”

Az időmérőn volt még meglepetés bőven, hiszen Duncan Riffle-nek a jelek szerint bejött a kormányemelés, hiszen ő is sok év óta a legjobb körét futotta a 9. hellyel. Érdemes lesz a giantos fiúkra odafigyelni, mert nagyon szorosan egymáson vannak (Neethling 10.). Annyira, hogy idén már volt verseny, ahol maguk közt osztották le a dobogós helyeket. Sajnos a döntő azonban se Neethlingnek, se Hartnak nem jött össze, így az elvileg leglassabb Riffle hozta el a legjobb eredményüket a 13. helyével.

Barel is kitett magáért, hiszen 348 napja indult utoljára VK-n a sok sérülése miatt, és most meg rögtön egy időmérő 6. hellyel indított, holott az első 50 volt a célja, és az első 20-at már csodának tartotta volna. A döntőben pedig feltornászta magát a 4. helyre.

Julien Camellini is remekül nyitott a 3. hellyel, de a döntőben az indulás előtt beszorult a váltóbowdene (mire valók a szerelők?), így a legerősebb fokozatban csak nyüglődött. Mindenesetre bika a srác, mert így is 19. lett.

A döntőben az egyre nagyobb nevek nagyjából hozták a papírformát, és sorra váltották le egymást. Jared Graves, aki az előző napon megnyerte a 4X-t, az időmérőn beállított 68 km/h-s legnagyobb sebességet lazán megdöntötte a 78 km/h-jával. Peat a 30. hely környékén indult, de a jelek szerint az időmérőn tartalékolt egy kicsit, mert hatalmas időt ment. Annyira, hogy a 7. legjobb Gwin volt az első, aki leváltotta. Ő viszont annyira elverte, hogy sokan azt hitték, hogy az időmérő óra romlott el: az első mért helyen is csúnyán vezetett már, de a második mérésnél már több mint 6 másodperc volt az előnye a világ legtöbb VK győzelmét magáénak tudó veterán előtt. Úgy néz ki, hogy Gwinnek jót tett a nehéz Yeti után a könnyű Trek, meg az, hogy melegebb részre költözött Amerikában. De talán az segítette a legtöbbet, hogy egy bizonyos John Tomac lett az edzője, aki valószínűleg elég sok jó tippel tudta ellátni az ifjú padavanját. Ezzel bő évtized után ismét sikerült egy amerikainak a dobogó legtetejére felállnia, ráadásul amerikai biciklivel.

Egy ekkora menet után a többieknek nem sok esélyük maradt. Nagyjából beállt a tavalyi sorrend és mondhatnánk a tavalyelőtti sorrendet is. Az első tízben ugyanis szinte csak olyanok vannak, akik tavaly is ott voltak. Azaz ezek a versenyzők ugyanolyan keményen edzenek, és évek óta ugyanolyan erősek. Semmi esélyt nem hagynak a szerencsének, vagy a véletlennek. Egyszerűen kiszámítottan, hihetetlen ügyességgel, és bődületes erővel terelik a gépeiket bármilyen körülmények között.

A feltörekvő ifjú titánok közül azért érdemes párat kiemelni, például Josh Brycelandet (10.) és Steve Smith-t (6.), akik életükben először itt versenyeztek patentpedállal, nekik abszolút nem passzoló pályán, és eredményükkel jelezték, hogy teljesen beértek már. Az is nagy fegyvertény, hogy a tinik közt megint győzedelmeskedő és tavaly az abszolút ötvenbe már mindig beférő alig 60 kilós Troy Brosnan, ezen a neki sem fekvő pályán bejött a 23. helyre. Gwin meg ugye abszolút csodagyerek, hiszen három évvel ezelőtt ült először mountainbike-on, így nála gyorsabb DH karriert még talán soha senki nem futott be. Graves pedig, aki jövőre már csak déházni fog, ment egy 12. helyet, így vele is érdemes számolni. És Nick Beer is elkapta a fonalat, hiszen megint ment egy első tízes időt.

Legközelebb egy szerencsére már sokkal többeknek fekvő, ráncfelvarrott pályán dúl majd az ádáz küzdelem Skóciában, ahol végre igazi DH versenyt láthatunk. Addigra talán felépül az itt magát kiütő Fairclough és az időmérő első helyéről kieső Mick „letöröm tőből a stucnim” Hannah is. Hazai pályán mutatkoznak majd be a rég nem látott Atherton tesók is, mert a nőknél végre beszáll Rachel, a fiúknál meg az idén a 4X gépet már szögre akasztó Dan is.

Részletes eredmények: http://dirt.mpora.com/news/aaron-gwin-wins-uci-world-cup-pietermaritzburg-south-africa.html

Szöveg: KGÁdám
Fotó: Victor Lucas, www.dirtmag.co.uk

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.