fbpx

Túra az Učka-hegységben

Hogyan kössük össze a tengerparti nyaralást egy kiadós montis kalanddal…
Az egész úgy kezdődött, hogy nyár elején felhangzott a klasszikus kérdés: „Idén hová megyünk nyaralni?” A felvetés nem tűnik túl bonyolultnak, feltéve, hogy az alkudozó házas felek legalább részben egyetértenek a szabadidő eltöltésének kívánatos módjában. Ez a tényállás nálunk korántsem állt fenn: Asszonypajtás békés tengerparti heverészésre vágyott, esetleg fűszerezve némi városi nézelődéssel, én viszont inkább valami aktív kikapcsolódást részesítettem volna előnyben, ami feltételezi, hogy a bringa sem marad a garázsban…

Kompromisszum gyanánt elsőként Garda merült fel. Víz, hegyek, montis paradicsom. Egyszer már tekertem arra, gondoltam, most alaposabban bejárom. Persze mindössze azon apróság kerülte el a figyelmemet, hogy a Garda tó nem tenger. Ezzel nem lehet mit kezdeni: a Garda project ezzel csúnyán el is bukott… Jött az új javaslat, ezúttal a túloldalról: Nézzük meg Opatiját, felelevenítve bizonyos gyermekkori emlékeket! Ugrás – titokban – fejest az internetbe: van-e arra valami komolyabb tekernivaló? És igen! A Kvarner-öblöt északról az Učka-hegység határolja, Isztria legmagasabb – 1400 m-es – pontjával, a Vojak csúccsal, telis-tele jelölt MTB útvonalakkal! Ezzel el is dőlt a kérdés, már csak a bicaj utazásáért kellett némi közelharcot vívni. A kettőnk közti súlyarány 2:1 az én javamra, úgyhogy végül a bringa is jött.

Monarchiát idéző hangulat Lovranban...

Monarchiát idéző hangulat Lovranban...

Gyönyörű helyen sikerült szállást találni az Opatijától pár kilométerre nyugatra fekvő Lovranban. A városka – Opátijához hasonló módon -, a monarchia arisztokráciájának kedvenc nyaralóhelye volt. Ennek megfelelően váltakozó állagú, előkelő korabeli villák sorakoznak végig az utánozhatatlan hangulatú öblöcskékkel tagolt tengerparton. A szállás hibátlan volt: előttünk 50 méterre az öböl – ami ugye már tenger -, mögöttünk pedig a hegyek (Némi reklámot is megérdemel a hely: www.pension-stanger.hr). Hogy a családi béke ne sérüljön, néhány napig kora reggeli aszfaltos tekeréseket iktattam be a horvát Côte d’Azurön (a tengerparton kanyargó úton), így mire a család kikászálódott az ágyból, már vissza is értem.

Az öblöcskékkel tagolt lovrani tengerpart...

Az öblöcskékkel tagolt lovrani tengerpart...

Házigazdánktól – akiről kiderült, hogy maga sem veti meg a montis kirándulásokat – megtudtam, hogy a helyi turisztikai irodában minden információ beszerezhető az Učka kiépített túraútvonal-hálózatáról. Így aztán az egyik reggel útba ejtettem a nevezett intézményt és beszereztem az Učka Bike című ingyenes kiadványt, ami részletes, szinttérképekkel kiegészített leírást tartalmaz a régió 8 MTB útvonaláról. (Itthon is elkelnének hasonlók, mondjuk a Pilis, a Börzsöny, vagy más tájaink bejárásához. Feltéve persze, hogy a „kerékpáros turizmus” kifejezés mond valamit az illetékeseknek.)

Szóval ki is néztem egy nem túl megterhelő 25 km-es túrát, 450 m szintkülönbséggel. A vesztemet az okozta, hogy visszafelé menet figyelmes lettem egy plakátra, ami az Učka MTB Maratont hirdette. Jelen erőnlétem – néhány hónappal egy térdműtét-sorozatot követően – persze nem tenné lehetővé a nevezést, de ez az információ azért komoly adrenalin feldúsulást okozott, így aztán közelebbről is megvizsgáltam a kiírást. Mint kiderült, a rajt pont az elutazásunk napjára esik, így az egyik oldalról biztonságban voltam. Másfelől viszont a frissen szerzett brossurám tartalmazott egy 52 km-es karikát, amely részben a maraton útvonalán haladt, érintve Isztria legmagasabban fekvő települését Mali Učkát (1040 m a térkép szerint). Emellett pontosan Lovranból indult, majd ugyanoda tért vissza, mindeközben 1019 méter szintkülönbséget begyűjtve. Tudtam, hogy nincs menekvés, menni kell…

Az Učka Maraton plakátja...

Az Učka Maraton plakátja...

Házigazdánktól kaptam némi instrukciót arra vonatkozóan, hogy hol kell letérni a parti útról a Mošćenička Draga nevű település központjában. (Három út megy jobbra, a másodikon menjek fel. Ennek később jelentősége lesz.) Tekintettel a 40 fok körüli forróságra, a 0,75 literes kulacsom mellé eltettem egy másfél literes ásványvizet is, majd nekivágtam. Lovrantól a tengerparton tekergőzött a főút, de már itt is kint voltak a jelzések a kis kék bringás piktogrammal és a 8-as számmal, ami a 8-as MTB útvonalat jelöli. Medveja, majd Kraj települések követték egymást, miközben gyönyörű látvány kábította az embert: balról a türkiz Adriával, a Krk szigettel, kicsit hátrapillantva pedig Rijekával.

Ahogy már említettem, az első leágazás a harmadik település, Mošćenička Draga központjában van. Meg is találtam a kereszteződést, ahol – egyedül a túra során – sajnos a jelzésnek nyomát sem láttam. Emiatt házigazdánk instrukciójára hagyatkozva (nem az elsőn, hanem a másodikon jobbra) letértem a főútról. Innen először a tipikus mediterrán házak között kapaszkodott felfelé az egyre meredekebb út, majd ösvény, majd elfogytak a házak, az aszfalt köves dózerúttá változott, két oldalt hatalmas sziklákkal, bennük barlangbejáratokkal. Kicsit kezdett gyanús lenni, hogy a szinttérkép itt még nem jelöl ilyen hosszú mászást, de gondoltam, ha már elindultam, hát megyek tovább erre. Aztán kevés lett a kistányér is, és hol tolva, hol pedig megküzdve minden egyes lábfordulatért, de mégis a nyeregben maradva másztam felfelé. Ez így ment kb. 2,5 kilométeren és 350 m szintemelkedésen keresztül, amikor is végre felértem. Legnagyobb megdöbbenésemre az út véget is ért egy szőlőskertben. Csak igaza volt a nyomorult térképnek, miszerint itt még NINCS ilyen durva kapaszkodó. Itt fordult meg először a fejemben, hogy talán vissza kellene fordulni. Na meg az, hogy de jó, hogy egyedül jöttem, így nincs, aki fényképezze, hogyan szenvedek itt, alig 10 km után.

Az irány ugyan rossz, de a látvány nem utolsó…

Az irány ugyan rossz, de a látvány nem utolsó…

Szóval hátra arc és downhill vissza az elágazásig. Mire leértem el is szállt a feladás gondolata. Jobban megnézve a kereszteződést, kiderült, hogy amit én első keresztútnak néztem, csak egy hosszú garázsfeljáró volt. Ezek után végre a helyes úton követtem az irányt Mošćeniče irányába. Pár kilométer szerpentinmászás után – ami az előző fogösszeszorítós, kipörgős, első kerék elemelős ügy után már szinte pihentetőnek tűnt – megláttam a középkori városka tornyát, amint a zöld hegyoldalból festőien magasodott az öböl fölé. Érdemes itt kicsit elidőzni, bejárni a több száz éves sikátorokat – ez legfeljebb 5 perc -, az aprócska temetőt, és kiülni a központban lévő étterem teraszára, ahonnan szinte giccses panoráma nyílik az Adriára. Már feltéve, hogy van „kedvünk” egy ilyen, meglehetősen elegáns helyen felüdülni egy fagylaltkehely társaságában. Nekem nem volt…

Viszont megszabadultam az immár kiürült ásványvizes üvegemtől – amit elég kényelmetlen volt cipelni -, és csak a teli bringás kulacsot tartottam magamnál. Végül is a térkép szerint néhány kilométerenként keresztezek lakott települést, ott majd töltök – gondoltam naivan. Óriási hiba volt bedőlni a térképnek, ahogyan később majd kiderül… (Ha erre jársz, ne higgy senkinek és semminek. Kivétel, ha éppenséggel azt tanácsolja, hogy annyi vizet vigyél magaddal, amennyit csak elbírsz!)

Az Učka Nemzeti Park bejárata...

Az Učka Nemzeti Park bejárata...

Indultam hát tovább, felfelé Sveta Nedelja irányába, amit kb. 4 km múlva értem el. Persze sehol egy lélek. Messziről, az út bal oldalán mintha valami vendéglátóipari egység rémlett volna, de még több mint félig volt a kulacsom, így gondoltam, a következő hely alkalmasabb lesz a tankolásra. A település központjában egyszer csak megláttam az én útvonalamat jelző Učka Bike táblát, ami balra, egy kis mellékútra irányított tovább. Innen már csak 1,5 km, és véget is ért az aszfalt. Útközben tábla adja a vándor tudtára, hogy ez kérem szépen már az Učka Természeti Körzet határa.

El lehet tévedni, de nem könnyű…

El lehet tévedni, de nem könnyű…

Végre erdő és terep. Kellemes, kavicsos emelkedő vezetett tovább. Némi árnyékban is volt részem a fák között. Na persze túl sokra ne gondoljunk, hiszen az órám hőmérője egy pillanatra sem esett 34 fok alá. Pár száz méter múlva ez a kellemes, középtányéros kaptató kezdett sportossá válni, és a felülete is öklömnyi kövekkel lett tele, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy szegény bringa kegyelemért könyörög: emelgeti az orrát, és pörgeti a kerekét. Legalábbis megpróbáltam így értelmezni a dolgokat, megóvandó az önbecsülésemet a túl korai foszladozástól. Viszont ezután gyakorlatilag fejest ugrottam a legközelebbi árnyékot adó bokor tövébe, és végeztem a reggeliről magammal hozott négy fél almával és a maradék pár csepp vizemmel. Végül is Bodaj település már csak alig 5 kilométerre volt, igaz 400 méterrel feljebb. Innentől árnyékról árnyékra küzdöttem magam felfelé a kb. 20%-os köves emelkedőn. Közben a Vojak csúcsa végig ott incselkedet előttem, mintha csak azt mondaná: „Gyere csak kedveském!” Aztán 2 km múlva végre egy kis lazítás következett, egy jó kis lankás gurulás képében. Persze figyelve a szintkülönbséget és a távot, a lejtőzés öröme nem volt felhőtlen, mert ez a kis lazaság újabb brutális mászást sejtetett. Jött is, aminek jönnie kellett…

A karbantartott utakon még meghalni is élvezet...

A karbantartott utakon még meghalni is élvezet...

Persze egyszer minden kínlódásnak vége szakad, és a hegy megjutalmaz. Ebben az esetben olyan lenyűgöző látvánnyal, hogy egy pillanatra arról a döbbenetről is elfeledkeztem, hogy vagy egy órája másztam a 40 fokban víz nélkül és Bodaj bizony nem település, hanem a 900 méteren lévő csúcs neve – természetesen vízvételi alkalmatosság nélkül… Nevezzük inkább kisebb fennsíknak a helyet, amelynek központjában kőből rakott szentély állt (jelezve, hogy a tengerszinthez képest majd egy kilométerrel közelebb vagyunk az égiekhez), valamint egy útelágazás tábla, ami az egymást keresztező MTB útvonalak irányairól adott egyértelmű tájékoztatást. Innen aztán minden látható, ami kedves lehet a csavargó bringás szemének:

Végre fent a Bodajon – jobbra a Vojak...

Végre fent a Bodajon – jobbra a Vojak...

Előttem a mélyben a belső-Isztria sziklás völgyei, keresztül kasul szabdalva kisebb-nagyobb utacskákkal, amelyek jó része valamelyik jelölt útvonal részét képezi. Jobbra emelkedik a Vojak 1400 méteres csúcsa, ahonnan előző nap volt szerencsém körbelegeltetni a szememet, mögöttem pedig 900 méterrel lejjebb a Kvarner-öböl kékje és a szigetek. Kell ennél több? Miközben nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, egy idióta rigmus zakatolt az agyamban (Petőfi Sándor János vitéze után szabadon): Miközben a család a vízparton heverész, vén bringás a hegyen vidáman tekerész…

Bodaj, háttérben a Vojakkal...

Bodaj, háttérben a Vojakkal...

Na jó, persze azért mindennek van határa. Miután jól kibámészkodtam magam, indultam tovább a jelölés szerint. A következő egy-két kilométeren a sziklás fennsíkon hullámvasutaztam, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez elképesztő, és minden fáradságot megér: igazi montis paradicsom.

Útelágazás valahol a Bodaj után...

Útelágazás valahol a Bodaj után...

Aztán az út a Vojak oldalába fordult és elkezdett újra felfelé kígyózni Mali Učka felé: mászás, 180 fokos visszafordító, megint mászás, megint 180 fok vissza, és ez így folytatódott ki tudja meddig. Közben a nap meg persze, mintha fizetnének neki: perzselt. A hőmérő mutatója az 1000 m fölötti magasság ellenére sem igazán akart akár egy fokkal is lejjebb menni. Végül elértem egy pontot, – két órával a kulacsom kiürülése után – ahonnan már nem ment tovább. Tudtam, hogy 3 km-t kell még kapaszkodnom a faluig. Ha visszafordulok, az 30, igaz lefelé. Nagyjából mostanra terveztem, hogy visszaérek. Lerogytam, és kétségbeesésemben tanulmányozni kezdtem a kecskebogyókat, hogy vajon milyen módszerrel lehetne vizet nyerni belőlük. Mielőtt azonban végletes lépésre szántam volna el magam, megjelent az ég angyala egy szakadt, piros Lada Niva képében. Azonnal elévetettem magam. Nagyon segítőkész volt a sofőr, és a hűtőtáskából előkerült kólásüvegből feltöltötte a kulacsomat. Életemben ital ilyen jól még nem esett, szinte észrevétlenül be is csúszott mind a 7 és fél deci. Mert a falu már közel, ott majd töltök – gondoltam én. Újult erővel vágtam hát neki és hamarosan el is értem Mali Učkát. Néhány rogyadozó ház (talán a háború emléke, talán az elmúlt pár száz év, amióta itt állnak) jelezte, hogy az Isztria legmagasabban fekvő településén vagyok. Ember egy szál sem, a vízvételi lehetőségek száma is hasonló mennyiségű…

Hullámvasút a Vojak felé...

Hullámvasút a Vojak felé...

Sebaj, már csak kis kaptató, aztán lazán begurulok Lovranba… A következő pár kilométert nagyon kellemes erdei úton tekertem le, évszázados faóriások árnyékában. Balra fönt a Vojak, jobbra lent – na mi? – hát persze, hogy a képeslapra kívánkozó Adria. A kilométeróra szerint közeledtem a lejtőhöz, ami már hazavisz – és nem is kellett csalódnom.

Árnyék csak mutatóban. Háttérben a belső-isztriai völgyek...

Árnyék csak mutatóban. Háttérben a belső-isztriai völgyek...

Persze ami itt következett, az sem mindennapos: 6 km (550 m szint) zuhanás a fák között, teniszlabdától kézilabdáig terjedő méretű köveket kerülgetve. Megállásra gondolni sem lehetett, örültem, ha lassítani tudtam valamelyest. Tárcsafék ide vagy oda, remegett a kezem, mire kiértem az Učka alagút bejáratához, ahonnan további, de már aszfaltos száguldással jutalmaztam magam, egészen hazáig. Éppen vacsorára sikerült beesnem…

A legmagasabban fekvő isztriai település: Mali Učka...

A legmagasabban fekvő isztriai település: Mali Učka...

Összegzés gyanánt:

Pontosan 57 km és 1500 m szint (eltévedéssel együtt), ami majdnem 6 óra tömény élmény.

Végre árnyékban, fák között, pár száz méterre a túra legmagasabb pontjától...

Végre árnyékban, fák között, pár száz méterre a túra legmagasabb pontjától...

Tanulságok:

– Nincs annyi víz, ami sok lenne ezen a környéken.
– A fényképezőgép óriási találmány: bármikor meg lehet állni pár képet csinálni, anélkül, hogy be kellene ismeri magunknak, hogy bizony fogytán a kraft.
– Szóval, aki horvátországi nyaralást tervez, és nem akar közben lemondani kedvenc hobbijáról, ajánlom, hogy keresse fel a környéket, mert nem fog csalódni. Persze direkt bringás úti célnak sem megvetendő, tekintve, hogy Budapesttől szinte végig autópályán, néhány óra alatt elérhető és több napra való jelölt bringás útvonalat élvezhetünk végig.

Az Adria látványa kíséri végig a túrát...
Az Adria látványa kíséri végig a túrát…


Az eredeti szinttérkép, eltévedés nélkül…

Az eredeti szinttérkép, eltévedés nélkül…

Eredeti cikk: BikeMag, 2008 március

Szöveg és fotó: Gadanecz András

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.