fbpx

Steve Thomas: Kerékpárral Sedonában

A BikeMag lelkes külhoni rajongója, Tamás Steve (áldassék a neve!), aki csak azt sajnálja, hogy egy szót sem ért a cikkekből, ismét élménybeszámolót tart. Tengeren túlra repülünk, az Arizona sivatag közepébe, Sedonába. A legendás vörös sziklákat montija nyergében barangolta be a walesi kerékpáros újságíró…

Ez nem lehet igaz! Ez valami teljesen földön kívüli!—mondtam magamnak, amikor reggel felébredtem, és kinéztem a motel ablakából. Pedig száz és száz errefelé készült képet láttam már életemben, mégsem voltam felkészülve arra, ahogy a felkelő nap megvilágította a sziklás kietlenséget. Pára vagy köd itt szóba se jöhet: minden kristálytiszta és vörös. A horizontot a sivatag pora színezi vörösesre. Itt minden vörös. Ezt látni kell! Ezt meg kell tapasztalni!


A fáradság ellenére úgy döntöttem, hogy már az első nap megbizonyosodom a felől, hogy tényleg olyan brutális itt a montizás, mint amilyennek az amerikai kerékpáros magazinok mutatják. De először kávé és valami ennivaló után kellett nézni. Mielőtt még elmesélném, mi történt, amikor kiléptem a légkondicionált motelből, meg kell említeni, hogy éjfélkor érkeztem meg Phoenix-ből, ami 3 órányira délre van Sedona-tól. Sokan járnak a magasabban fekvő kis városkába pihenni és hűsölni. Olyan üdülőhely jellege van a helynek. Éjszaka nem is volt gond a hőmérséklettel: átlagos nyári időjárásnak felelt meg. Viszont reggel 7-kor a motelajtón kilépve megcsapott a 35 fokos hőség. „Ez napközben csak forróbb lesz.”—gondoltam. És ráadásul még csak május közepe van. Mi van itt júliusban?

Tehát útitársammal, Beth-szel elindultam kávéért, de nem azért a híg löttyért, amit ingyen adnak a motelben. Valami erősebb kell négy óra alvás után. Félórát császkáltunk a reggeli forróságban, de mind hiába. Aztán Sedona határában (nem egy metropolisz!) véletlenül rábukkantunk egy kerékpárboltra. Bike & Bean (bicaj és bab) névre hallgatott, és mint megtudtam, az egész városban egyedül itt lehet igazi feketét inni. Leültem a foltozott belsők és a RockShox-ok közé, és kávézás közben megcsodáltam a boltot belülről. Itt minden más, mint Európában. Az eladók folyamatosan mosolyognak és segítőkészek, a portéka pedig hamisítatlanul amerikai. Közben a helyiek térképet adtak és megmutatták, hogy hol vannak a legjobb ösvények, a legjobb kajáldák, merre érdemes menni. Ennél barátságosabb fogadtatásom nem is lehetett volna. Úgy döntöttünk, hogy itt hagyjuk a motelt: könnyedén találunk szállást út közben is. Bepakoltam az eposzi hosszóságú Sedona-i túrák térképét és a hozzá tartozó „Fat Tire Tales and Trails” (bütykös gumis történetek és ösvények) útikönyvet, majd a fickók és térképek útmutatása szerint elindultunk autóval kelet felé.

A sivatagban minden máshogy működik, mint ahol eddig jártam. A terv egyszerű volt: leparkolunk a Boynton hágó közelében, teszünk egy kört, majd visszatérünk az autóhoz, és keresünk egy motelt a környéken. Egy érdekes formájú, nagy vörös sziklát néztem ki parkoló gyanánt, de ez sajnos legalább akkora hiba volt, mint egy fehér kisteherautó mellé parkolni a bevásárlóközpont előtt. Itt mindenhol vörös sziklák vannak, és egy kilométer távolságból már nem nagyon lehet megkülönböztetni az egyiket a másiktól. Már három órája tartott az egyórás út, amikor megállapítottuk, hogy kétségtelenül eltévedtünk. Nagy forróság volt és a horizont alapján történő tájékozódás itt a sivatagban teljesen reménytelem vállalkozás. Ami úgy tűnik, mintha ott lenne nem messze, az valójában háromórányi útra van. Minden szikla egyformának látszott és a jelölt utak se voltak a megszokott módon kitáblázva. A sziklák mindig máshogy álltak, mint ahogy annak a térkép szerint lennie kellett volna. A szomjúság miatt már-már hallucinációim voltak. Sehol egy árnyék, ahol meg lehetne pihenni. Egy idő után már Beth sem szólt hozzám…

A terepviszonyok nemigen segítették a helyzetünket. Enyhén szólva technikásak az ösvények, így sebességről nem érdemes beszélni. Elővettem és leporoltam egykori cserkészismereteimet, és azt tettük, ami a legjobb ebben a helyzetben: eltettem a térképet, és egyenesen elindultunk délnyugat felé. Így előbb vagy utóbb el kell érnünk az autóutat, ami a Boynton hágóhoz vezet. De hogy mennyit kell még menni, azt egyikünk sem tudta…


Végül is még egy órát hajtottunk a rettentően technikás vörös csapáson, míg valóban elértük az autóutat. Csak egy gond volt: 50 kilométerre voltunk az autótól. Minimális pénzünkön innivalót vettünk egy benzinkútnál (minek vittünk volna többet—hisz a sivatagba mentünk egy körre), és elindultunk, hogy kétórányi országútizással vezessük le a nap fáradalmait. Rendesen kiszívott minket a nap és csak arra vágytunk, hogy egy dézsa víz mellett végre lehajthassuk a fejünket valahol.

Sokat tanultunk az első napi élményből. A hét elkövetkező napjaiban már sokkal bölcsebben parkoltam le az autót, és a térképen következetesen jelöltem, hogy merre haladunk. Úgy terveztük, hogy hajnalban indultunk, majd 11-től 4-ig sziesztát tartunk. De ugye a korai kelés nekem sem erősségem, így az első reggel egy rövid, bizonyos Jim Thompson-ról elnevezet ösvényt próbáltunk ki. Ez már nem is montizás volt, hanem inkább háború a terepviszonyokkal. Végül is annyira megtetszett ez a 14 km-es pokoli túra, hogy utána még két reggel megismételtem. A „technikás” kifejezést nem is használnám rá. Hihetetlen meredekségek, sziklák, letörések mindenütt. Annak az esélye, hogy horzsolások, kisebb zúzódások nélkül térj vissza, lényegében nulla. (Annak már nagyobb az esélye, hogy a visszatérő egy hulla!) Viszont emlékbe nem csak horzsolásokat viszel haza, hanem a Cathedral Rock-ról lélegzetelállító kilátást, majd az Oak Creek Canyon-ba való leereszkedés felejthetetlen élményét. Ezek olyan dolgok, amit egyszer az életben át kell élni!


A délutáni kirándulások rendre a nem messze lévő Silk Rock környékén zajlottak. A reggeli hajmeresztő élmények után felettébb kellemes időtöltést nyújtottak. A Bell Rock környékén kígyózó „Back of Beyond” ösvény kaptatói és lejtői nem is olyan meredekek, mint a többi Silk Rock környéki, így akár családi túrának is megfelel. A táj ennek ellenére fantasztikus, és a Silk Rock tapadása hamisítatlan. Ez Földünk természetes aszfaltja.

Amikor első reggel kinéztem a Sedona-i motel ablakán, pontosan a Silk Rock szikláit láttam. Az utolsó este naplementével búcsúztam ezektől a fantasztikus kövektől, így lett kerek az arizonai utazás. Az igazat megvallva nem szívesen hagytam itt a sok fantasztikus látványt, az életem legnagyobb kihívását jelentő 20 méteres sziklás letöréseket, illetve a Silk Rock sajátos hangulatát. Jó tudni, hogy ezek a kövek örökké itt lesznek, és bármikor vissza lehet térni Sedona-ba. Az amcsi kerékpáros magazinok szerények, amikor csodálatos ösvényekről írnak: ez maga a montis paradicsom.


Utazás:
Sedona Arizona állam északkeleti csücskében található, Flagstaff és Phoenix között. Európából legcélszerűbb Phoenix-be repülni, majd ott autót bérelni, ami nem egy eget rengető költség. Létezik buszjárat is, de jó, ha van egy autó így nem vagy Sedona-hoz kötve, és nyugodtan barangolhatsz a Silk Rock környékén is. Az oda-vissza repülőút kijön 130 rugóból, de érdemes megtudni, hogy melyik légitársaság van olyan szemét, hogy a kerékpár-szállításért külön pénzt kér.


Szállás:
Rengeteg motel van Sedona-ban és annak környékén. Nehéz úgy 10 percet autózni, hogy meg ne láss egyet. Az áraik meglepő módon változók, így érdemes többet is felkeresni, mielőtt meghoznád a végső döntést. Szerencsére a motel előtt általában egy nagy tábla hirdeti az árakat. A légkondicionáló elengedhetetlen tartozék, így ezen nem érdemes spórolni. Kétágyas szobák 15 ezer forint/éjszakától indulnak. A sátrazás is megfontolandó alternatíva. Gyönyörű helyekre építettek kempingeket, mint pl. a 89-es főút környékén Oak Creek-nél. Sokszor nehéz bejutni, olyan népszerűen ezek a helyek. Hétvégén nagyon korán kell bejelentkezni, mivel Phoenix-ből és más nagyobb városokból özönlenek a pihenni, kikapcsolódni vágyók. Turistáknak maximum három éjszakát engedélyeznek, és kétezer forint körüli összeggel kell számolni éjszakánként.

Étkezés:
Mivel Sedona híres kirándulóhely, ennek megfelelően a vendéglátás is elég pazar. Reggelizni a számos kávéház egyikében lehet, de kávét inni már nem, ahogy azt a cikk elején említettem. A legtöbb étterem mexikói ételt kínál és ki is próbáltunk egy fél tucatot belőlük. A kaja tekintetében messze, a belvárostól délre, a Hillside Courtyard-ban lévő Javelina Cantina vitte el a pálmát. Ennél jobb mexikóit még sehol nem ettem!


Térképek, információ:
A legcélszerűbb, ha pontosan úgy cselekszel, mint mi, és a megérkezés után rögtön betérsz egy kerékpárboltba, és megveszed a már említett térképeket és útikönyveket. Az Epic Sedona nevezetű felsorolja és jelöli az összes környéken található gyalogos és kerékpáros ösvényt. Ráadásul légi felvételekkel is segítik a tájékozódást. Ma már nem is értem, hogy első nap hogyan tévedhettünk el olyan csúnyán. (Biztos a nagy meleg miatt volt!) A Fat Tire Tales and Trails-t esténként és a déli hőség közepette kell olvasgatni. Rengeteg vicces és szomorú történetet mesék el a környékről, ami nélkül az egész élmény nem is lenne olyan színes.

Időjárás:
Mindegy, csak ne nyár közepe legyen. Sok esőre nem kell számítani a sivatagban. Még a tél is megfontolandó, legfeljebb éjszakánként egy túl hideg lenne a kempingben.

Vortex:
A Sedona környéki szikláknak állítólag bűvös erejük van, amiről sok látogató beszámol. Egy hét után úgy érzik, hogy teljesen feltöltődtek energiával, amit a sziklák sugároznak. Ez a Vortex. Mellesleg Arizonában több UFO-t látnak, mint bárhol máshol a világon…

Forrás: BikeMag, 2003 március

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.