fbpx

Steve Thomas: Alto De L’Angliru

A kerékpáros berkekben tényként kezelik, hogy ez a világ legmeredekebb, leghosszabb szilárd burkolatú emelkedője. Az utóbbi évek során a Vuelta d’Espagna többször is érintette az Angliru-t. Ha nem tudjátok hova tenni a hegyet, akkor emlékezzetek vissza arra szakaszra, amikor még a hegyi specialisták is szenvedő arckifejezéssel birkózták fel a kerékpárt a néhol 25%-os meredekségű “falra”. Van, aki leszállt, és feltolta a gépet. A versenyzők nagy része ma már három lánctányért használ erre a szakaszra, és részben az Angliru felelős azért, hogy mindkét nagy alkatrészgyártó nagymami áttétellel is kínálja a legdrágább szettjeit. Steve Thomas természetesen itt is járt, és sikeresen meghódította a versenyzők nagy mumusát. Íme gigantikus szenvedésének pontos leírása.

Ha legalább a montimmal felfegyverkezve érkeztem volna erre a küldetésre, biztos lehetnék abban, hogy leszállás és tolás nélkül feljutok a hegycsúcsra. De a Procycling-nál ezt a kímélő megoldást nem hagyták jóvá. Egy országúti kerékpározással foglakozó lap nem engedheti meg magának, hogy puhánynak tűnjenek a munkatársak. Állítólag tökös fiúk vagyunk, akiknek még három lánckerékre sincs szükségük ott, ahol Jan Ullrich, Roberto Heras és más hozzájuk hasonló erőtlen fiúcskák is ilyet használnak. Így hát kértem egy olyan fogaskeréksor, melyen 25 fogas áttétel is van, és már indultam is. Biztonságképpen a montis cipőmet csomagoltam el, mivel ha nagyon kell, azzal legalább kényelmesen feltolhatom a legmeredekebb részeken. Majd az ilyen fényképeket a végén kiselejtezem-gondoltam…


A hegy beiktatásának a története a következő: mint ahogy azzal mindenki tisztában van, a három nagy kerékpáros körverseny nem egyformán rangos esemény. Hagyományának, népszerűségének és erős anyagi hátterének köszönhetően a Tour de France a versenyek királya. A Giro D’Italia követi másodikként és a kora ősszel megrendezett Vuelta d’Espagna a harmadik a rangsorban. Ennek megfelelően a nagy sztárok is e szerint választják ki, hogy melyik versenyre tartogatják legjobb formájukat. Ellenben megfigyelhető, hogy mind a Giro, mind a Vuelta megpróbál vagy távban, vagy nehézségben túltenni a rangosabb Tour de France-on. Az előbbi, a körverseny utolsó hetében, a szerencsétlen versenyzőkkel megmászatja a Dolomitok össze síparadicsomát (Cippolini egyszer meg is kérdezte az útvonal-ismertetésen, hogy ingyen felvonóbérletet adnak-e a szervezők), míg a Vuelta esetében egy őrült kerékpárrajongó (biztos nem aktív kerékpáros az illető!) sietett a rendezők segítségére, és ajánlott egy keskeny, egysávos utat a Picos hegység tetején lévő tüdőszanatóriumhoz. Bár az út csak 14 kilométer hosszú, mind átlagmeredekségben, mind az egyes részek irreális útvezetésében egyedülálló a világon. Három olyan egy kilométer körüli részt mondhat magáénak, ahol a meredekség meghaladja a 20%-ot.


Még elutazásom előtt megnéztem a tavalyi Vuelta 14. szakaszát. A győztesen kívül senki nem látszott túl boldognak a célban. A mászás közben látható arckifejezések magukért beszéltek. Ráadásul eddig minden évben minimum ködös volt az idő, de az is előfordult, hogy végig zuhogó esőben mentek a versenyzők. Totálisan értelmetlennek tűnik az egész. Még nem is valami síparadicsomba mennek fel: a hegy tetején nincs más, mint két ház meg a kopár hegytető. És nekem miért kell oda felmennem? Gondolom ugyanazért, amiért emberek megmásszák a legmagasabb hegycsúcsokat és leereszkednek a tenger mélyére, átússzák a La Manche csatornát. Be akarjuk bizonyítani magunknak, hogy azt is meg tudjuk csinálni, amire igazából nincs is szükség…


Ennek ellenére igent mondtam az útra, lefoglaltam a repülőjegyet és a szállást, megvettem a térképeket és lelkileg készültem életem legnehezebb 14 kerékpáros kilométerére. Tavaly, a Vuelta mezőnye 150 km bicajozás, és két első kategóriás hegy megmászása után érkezett meg a kiemelt kategóriás Angliru lábához. (A hegyek besorolásáról a keretes írásban olvashattok!) A térképek tanulmányozása után úgy terveztem meg az utat, hogy az első 100-at kihagyom, de az Angliru előtt bemelegítésképpen megmászom az Alto de El Cordal-t. Máshogyan nem is lehetne megközelíteni a völgyet, ahonnan indul az út az Angliru-ra. A késő tavaszi időpont arra is adott némi reményt, hogy ne a tv közvetítésekből ismert őszi, borongós fogadtatásban legyen részem az Angliru-n. Talán így könnyebb lesz–mondtam magamnak, bár ebben az esetben tökéletes badarság könnyűségről beszélni.

Oviedo-ban szálltam meg, amely a Picos hegység lábánál heverő völgyben fekszik. A várost elhagyva még bőven lett volna sík út előttem, de én mégis dobtam egy jobbost az El Cordal felé. Nincs kíméletes bevezető rész: 50 méteren belül máris 10%-os emelkedő fogad. Még gondolkodni sem volt idő: a síkvidéki áttételből egy mozdulattal a legkisebb fokozatba tettem a váltót. Így még éppen elviselhető volt az emelkedő, de folyamatosan azon járt az eszem, hogy mit csinálok majd az Angliru-n? Mivel az El Cordal a völgyet határoló első hegyvonulat, a panoráma lebilincselő volt. Szerencsére az időjárás is jó oldalát mutatta, így az élmény feledhetetlen volt.


A 780 méter magas hágón átbukva La Vega-ba gurultam le. Általában a völgy aljában lévő falvakban van néhány száz méter sík út, de itt egy métert sem találtam. Ahogy leértem, már újból kezdődött az emelkedő. Ráadásul pofon egyszerű megtalálni az Angliru-ra vezető keskeny utat: lévén a Vuelta a környék egyetlen nevezetes eseménye, így a helyi önkormányzat egy óriás méretű irányjelző táblával kedveskedett a versenyzőknek és a nézőknek. Nem is álltam meg a faluban, hanem egyenesen belevágtam a pokoli mászásba. Már késő délután volt, és nem akartam kockáztatni, hogy sötétedésig ne érjek fel a csúcsra, ahol majd megszállok éjszakára.

A hegy első szakaszán még volt egy tartalék fokozatom, ahova a meredekebb részeken válthattam volna vissza. Viszont ahogy beértem az erdős részre, ki kellett használnom, így nem maradt más hátra, mint ugyanebben az áttételben (39/25) végignyomni a maradék 13 kilométert. A hegy alsó részén is akadtak olyan helyek, ahol rémisztően lelassult a lábfordulatom. Megpróbáltam izomból adni neki, meg itt-ott kiálltam a nyeregből, hátha azzal túljutok a holtponton. Néhol olyan keservesen ment, hogy már azon voltam: biztos a hátsó fékpofák súrolják a felni, és azért megyek ilyen lassan. Meg is álltam egy gyönyörű kilátást nyújtó kanyarban, de meg sem néztem a fékpofát, mivel a lelkem mélyén úgyis tudtam, hogy nem az volt a lassúság okozója. Még kétszer álltam meg egy kicsit pihenni (fékpofát ellenőrizni) és már fent is voltam…. Kb. három másodpercig tartott az önfeledt öröm, aztán észrevettem, hogy jobbra folytatódik az út. De még hogyan! Ott állt előttem a legmeredekebb aszfaltos kaptató, amit valaha láttam. Akár lépcsőt is tehettek volna mellé! Nagy nehezen rászántam magam és visszaültem a kerékpárra. Lassított felvételhez hasonlíthatott, ahogy a következő kilométert megtettem. Ahogy ment le a nap, belőlem is egyre apadt az energia. Határozottan hűvösebb is lett. Egy felhőbe mentem bele, így a tájban történő gyönyörködéssel sem tudtam feledtetni izmaim sikolyait. Kétszer pörgött ki a hátsó kerekem, ami azért sokat elárul az út meredekségéről.


A felhőben alig láttam az utat magam előtt, ami ebben az esetben nem is volt olyan hátrányos. Ha tudtam volna, hogy mi áll előttem, biztos a tolást választom. Kissé ideges voltam amiatt, hogy nem tudtam, mennyi van még vissza a csúcsig, illetve ott milyen időjárás fogad. Felérek-e még sötétedés előtt? Miközben ezen rágódtam, leszállás nélkül, egész testem mozgásával küzdöttem felfele a lehetetlen meredekségeken. Egymás után jöttek a hajtűkanyarok, melyeket csak a külső íven lehetett venni, mivel belül leért volna egyik oldalon a pedál. Aztán egyszer mégis megálltam kifújni magam, és új erőt meríteni (valahonnan). Gyalogoltam is vagy 200 métert, hogy izmaimat ellazítsam. Áldottam azt a pillanatot, amikor a montis cipős változat mellett döntöttem. Majd visszaszálltam is küzdöttem tovább. Jó fél óra telt el a felhőben botorkálással. Amikor már letettem arról, hogy az Angliru-ból látok még valaha valamit, egyszer csak kiértem a ködből, és ragyogó naplemente fogadott a felhők felett. Az egyik leggyönyörűbb látvány volt, amit valaha volt szerencsém átélni. Még jobb hír, hogy már szabad szemmel látni lehetett a csúcsot. Sűrűsödtek a rajongók által az aszfaltra felfestett nevek és tudtam, hogy sikerülni fog. Ráadásul az utolsó fél kilométer már nem volt olyan meredek.

A táj teljesen kopár odafent. A távolba ki lehet venni a Picos hegység magasabb, hófödte csúcsait, amit gyönyörűen megvilágított a naplemente. Itt döbbentem rá, hogy tévedtem: ezért a látványért érdemes feljönni!

Útvonal
A teljes Angliru emelkedő pontosan 14 km hosszú. A két hegy közti völgyben fekvő La Vega nem egészen 300 méter magasan fekszik a tengerszint felett, míg a csúcs 1560 méter magas. Az Ovideo melletti Santa Barbara-ból indultam el Urbies, majd Villana felé. Éppen azelőtt, hogy Pola-ba értem volna, egy keskeny úton jobbra kanyarodtam, mely La Soterrana-n keresztül halad és átbukik az Alto El Cordal hágón. Innen egyenesen La Vega-ba vezet az út, ahol a falu határában található egy baloldali leágazás az Angliru felé. Az észak-spanyorországi Costa Verde-t határoló Picos de Europa hegység keleti oldalán fekszik az Angliru. Ovideo majdnem a tengerszint magasságában van, és a gyönyörű, dús, zöld völgyből jól láthatók a hófödte csúcsok. Szerintem Spanyolország egyik legszebb része, amit szerencsére még nem leptek el a turisták. Viszont ugyanúgy, mint máshol spanyol földön, itt is célszerű elkerülni a főutakat. Az alacsonyabb rendű utakon errefelé alig van forgalom, így ezek kellemes bicajos csavargásokat tesznek lehetővé. Kora és késő nyár a két legjobb időpont az ideutazáshoz. Máskülönben vagy elviselhetetlen a kánikula, vagy nagyon esős az időjárás.

Ha repülővel érkezünk, Madridból, vagy Bilbao-ból közelíthetjük meg Ovideo-t. Mindkét irányból 4-5 óra autóval. Szálláslehetőség van bőven – főleg ha nem főszezonban érkezünk (ami a hőség miatt úgysem ajánlott). Ráadásul ilyenkor a nagy túlkínálat miatt már napi 5-8 ezer forintnak megfelelő Euro-ért találhatunk egy kellemes panziót. Kempingek is vannak a környéken: még félúton az Angliru-ra felfele is láttam egyet, bár teljesen üresnek látszott.


Mit jelent az, hogy első kategóriás hegy?
Talán érdemes írni arról, hogy mit is jelent az, hogy egy hegy “negyedik kategóriás”, “első kategóriás”, vagy “kategória feletti”. A gépkocsik fejlődéséhez kell visszatekintenünk. Régen az autók motorja nem volt olyan erős, mint ma, és így egy 10 lóerős autótól nem várhatták el, hogy felmásszon mondjuk az Angliru-ra. Eredetileg a francia autóklub sorolta az összes gépjárművet kategóriákba. Ha egy kocsi harmadik kategóriás volt, ez azt jelentette, hogy még képes egy ugyancsak harmadik kategóriás emelkedőt (nyáron) megmászni, de ennél kisebb számmal jelöltre már nem ajánlották. Ez a rendszer több mint 50 éven keresztül, egészen a 60-as évek végéig használatban volt. Talán emlékezünk a Citroen “Kacsa” típusszámára: 2CV. Ez azt jelentette, hogy ez a modell már a második kategóriás emelkedőket is kibírta. Később majdnem minden autó tudta az első kategóriásokat is, tehát a rendszert megszüntették. Viszont a kerékpárversenyzésben még a mai napig fennmaradt ez a régi osztályozás.

Forrás: BikeMag 2003 január/február

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.