Barátaimmal kihasználtuk a késő őszi jó időt és belehúztunk, hogy egy régi terv valóra váljon, illetve elinduljon a megvalósítás útján. A cél – egyelőre – a környék, majd a főváros legmeredekebb – esetleg singlespeed bicajjal is járható – utcáinak feltérképezése volt.
Mire is jó ez? Az adott pillanatban: szenvedni, erősödni, várost nézni, a végén pedig gyönyörködni a szép kilátásban. Szerintem emellett azonban van komolyabb haszna is az ilyen jellegű „street” bringázásnak. Sokszor adódik úgy, hogy nem tudok kijutni a városból egy nagyobb tekerésre, mert:
a. bizonytalan az időjárás alakulása
b. telefonos riasztásra bármikor haza kell indulni családi és egyéb tennivalók intézése céljából
c. munkába megyek, és jól esik átgurulni a „púpon”
d. egyszerűen nincs kedvem kiverekedni magamat a városhatáron túlra az eszméletlen forgalomban
e. sötétben, éjszaka is lehet tekerni rajtuk
f. lényegében végtelen lehetőséget tartogatnak különféle edzőútvonalak kialakítására
Így viszont egy pár négyzetkilométeres területen belül remekül meg tudom oldani a napi hegyi penzumot, szinte bármilyen zavaró körülmény esetén is. Hogy ne fáradjunk sokat a XII. kerületben, illetve annak II. kerülettel határos részein – pontosabban: Széchenyi-hegy, Kútvölgy, illetve a Remetekertváros pereme –, mint a budapesti kerékpáros számára legközelebbi és egyben alapvető hegyi terepeken kezdtük a felmérést.
Mit és hogyan? Adott volt, hogy a jó singlespeedernél mindig akad egy üveg sör, amit az eredeti funkcióján kívül sok minden másra is fel lehet használni. Jelen esetben vizualizációs vízszintmérőnek. Egy alkoholos filc segítségével pillanatok alatt kalibrálhattuk a palackot és láttuk, hol s milyen meredélyeken is járunk valójában nap mint nap.
A tesztben használt kerékpárok egy 26”-os Kona Unit 34/17-es és egy 29”-os Unit 2-9 32/18-as azaz a legáltalánosabban használt 2:1-nek megfelelő áttételekkel. Egyelőre nem találtunk érezhető különbséget a kerékátmérő és a teljesítés viszonylatában. A magasságot és a távolságot Polar S710i órával mértük. A mérősör Miller típusú volt, 330 ml-es verzió. Könnyen szállítható, viszkozitása nagy érzékenységet eredményez, átlátszó palackja pedig nagyban elősegíti a pontos kalibrálás műveletét.
Előre leszögezem nem jártuk be az összes utcát a hegyoldalon, csak pár „tetszetőset”. Sejtem, hogy vannak meredekebbek is, csak még nem találtuk meg őket. Ráadásul elég hamar kikészültünk az emelkedők ilyen töménységétől, hiszen hat kőkemény utcával végeztünk az adott napon. Érdekesnek tartom a számadatok és a szubjektív élmény összehasonlítását.
1. Vilma út – Könnyű és rövid. Be lehet iktatni bármilyen, a Normafához tartó hegymenetbe, intenzív összekötő szakaszként a Mátyás király és a Normafa út között. Lazán teljesíthető, de a felső végén nedves avar nehezíti a kerékpározást.
Persze főleg váltó nélkül, mert azért kiállva a csúszós leveleken… egyszóval technikai edzésnek sem utolsó. A 100 m hosszhoz 27 m emelkedést mértünk.
2. Tamási Áron utca – Kemény de még rövidebb. Szerencsére látszik a vége alulról is, de ha valaki tempósan érkezik a Thomán István utca felől, akkor kisebbfajta szívinfarktust kaphat a hirtelen elétáruló látványtól.
Az utca elején tábla áll 21% felirattal, ami sejteti, hogy mi vár ránk, majd nagyjából 25 tekerés jön üveghangon.
Napi öt darabnál több nem ajánlott belőle, de lám: 80 m-en csak 15 m-t emelkedik. Ezek szerint ebben az esetben leginkább az optikai csalódással kell megküzdenünk, így remek mentális edzéslehetőséget nyújt mindenféle életkorú kerékpáros számára.
3. Villám utca – Már-már sokkoló hatású. Az egyik kedvencem, mert nem nagyon lehet rálátni, csak ha a szemközti – Határ néven futó és mindjárt bemutatásra kerülő – utcából zúdulunk alá.
A hűvösvölgyi Nagy-rét felől szoktam érkezni így egy élvezetes jobbkanyarral – na meg 10 m sík gyorsítóval – kezdhetek neki a küzdelemnek.
Két részből áll, közte egy „pihenő” – azaz 2 méter vízszintes –, pont mint a lépcsőházak kanyarjaiban. Ezeken szoktam kettőt-hármat fordulni (lábat letenni tilos), majd továbbindulok. Itt 200 m hosszt mértünk 38 m szinttel. Érdemes betenni egy 20 km-es montizás végére, mintegy záróakkordként. Garantált szívhalál…
4. Határ utca – Ez már hosszú és meredek is. Igazi sunyi emelkedő, nem gondoltuk volna. A Villám utcával szemközt helyezkedik el, így aki vállalja az orosz ruletthez hasonló kalandot, az mintegy ingázhat a két utca között a Nagyrét utcát és annak aprócska forgalmát keresztezve.
Laposan kezdődik, azt hittem laza lesz, de szépen átváltott hiperbola alakra és mindehhez még kanyarodott is, hogy jól megtréfáljon.
A végén örültem, hogy egyáltalán fel tudtam sétálni. 600 m-hez 74 m szint társul. Egyszer sem tudtam megtekerni, a kétharmadánál már rosszul vagyok.
5. Diós árok – állítólag nehéz, valójában nem ez a legkomolyabb. A közhiedelemben jó kis kaptatónak híresült el. Gondolom könnyű megközelíthetősége segített ebben.
Nagyon hosszú, az alján nincs semmi említésre méltó, de a közepe táján vannak izgalmasabb szakaszok rövidebb pihenőkkel megszakítva. Nem beszélve a tetejéről, amit kár, hogy nemrég normálisan leaszfaltoztak, mert így jóval könnyebb lett a teljesítése.
1400 m hossz és 162 m szint vár a reményteli próbálkozóra. Általában gond nélkül meg lehet tekerni 2:1-ben. A nagy forgalom viszont többletkihívást jelent, mert nem lehet például cikkcakkban haladni. Néha mentőautók is rövidítenek erre, így nem árt figyelni.
6. Ágnes út – az „ultrautca”. Sajnos nem mértük végig, mert a tetején kialakult hipoxiás állapotom és a Széchenyi-emlék út hajtűkanyarja megzavart. Utána még folytatódik a Rege útig.
Addig: 1200 méter távolság és 198 méter szint került leküzdésre. Mint később kiderült ez a leghosszabb és lényegében nyílegyenes. Van benne – illetve mellette – aszfalt, terep, jobbkéz, kihalt luxusvilla, homelesstanya, szemétdomb, harapós kutyák, vízmosás.
Egyben teljesen esélytelen megtekerni singlespeeddel, az aszfaltos rész rendben van, de a földút… Hogy ne vegyem el mindenki kedvét: váltóssal szokott sikerülni, a terep része, 22/32-ben a „nyereg orrán ülve” technikával, egyedül és csak bizonyos évszakokban. Ha aszfalton szeretnénk teljesíteni ugyanezt a szintet egyben, akkor érdemes a Rácz Aladár út – Melinda út – Széchenyi-emlék út felé kerülni, ami szintén tartogat kellemes meglepetéseket, de túl sok benne a pihenő.
Mindez egyfajta gondolatébresztő lett volna, így remélem, hamarosan megtelnek a fentebb említett közterületek 30-as pedálfordulattal billegő, halántékukon dülledő erekkel szenvedő bicajosokkal : )
Szöveg: Papp Dénes
Fotó: Nagyfügedi Zsombor, Rozsnyai Mariann, Papp Dénes