Pietro kezében szisszen a Soproni sör, Dario mesterrel meg is felezik gyorsan. A kerékpár átadás-átvétele kapcsán a holnapi nap délutánjában egyezünk ki. A Pegoretti 8:30 típusú vázra épült gép majdnem ugyanonnan kerül elő, ahol tavaly hagytam. A nap kétezres csúcsok mögé bukik, az aranysárga fényben úszó szerpentinen hazafelé menet begyűjtöm a hét első komolyabb szintadagját…
A helyszín Észak-Olaszország, a Trentino tartomány szívében, Trento közelében fekvő Caldonazzo falucska. Régi olvasóink számára már nem ismeretlen a hely, hiszen itt dolgozik Dario Pegoretti vázépítő mester, és az elmúlt években különböző beszámolók és interjúk apropójából már jelentkeztem erről a környékről. Vendéglátóm is változatlan: a műhely magyar vázépítő tanonca, Merényi Dani. A jelen cikk tárgyát képező csúcshódításra ő buzdított, és nem a levegőbe beszélt, hiszen maga is megjárta a Monte Bondonét. Ezt a hegyet már tavaly kinéztem magamnak, csak időben akkor sajnos nem fért már bele a programba. Maradt is hiányérzetem rendesen, így idén ismét tervbe vettem. Csúcshódítás szempontjából most kedvezőbb helyzetben vagyok, mert vendéglátóim minden tekintetben közelebb költöztek az úti célhoz. Kilométerben oda-vissza 26-tal vagyok beljebb, szintben pedig kb. 600 méterrel feljebb…
No de miért különleges ez a Trentóból induló, 17,6 kilométeren 1375 méter szintet felvonultató emelkedő? Legendássá az 1956-os Giro d’Italia jóvoltából vált, amikor is július 8-án a 242 kilométeres Merano-Trento szakaszon az összetett tabella szempontjából veszélytelen luxemburgi versenyző, Charly Gaul másodmagával megszökött a mezőnytől. Esős, hűvös idő volt, mely odáig fokozódott, hogy a célvonalnak helyet adó Bondone csúcsát már stabil 15 centis hó borította. A szökést az esélyesek nem igazán vették komolyan, a zord idő miatt pedig sokan a szakasz lefújásában reménykedtek. Ez azonban nem történt meg, így szökevénytársát lerázva az össze-vissza fagyott Gaul 88 kilométert egyedül hajtva elsőként érkezett a Bondone 1655 méteres csúcsára, ezzel pedig mintegy 8 perc előnnyel átvette a vezetést az összetettben. Azt lehet mondani, hogy az 1956-os Girót ezen a hegyen nyerte meg. Ez nem is túlzás, ugyanis innentől kezdve megtartotta előnyét egészen Milánóig.
Trento a Bondone szerpentinjéről
Hóról és fagyról ezúttal szerencsére szó sincsen, hiszen egy jó idővel kecsegtető vasárnap reggelre ébredtem. A mostanság szokványos bizonytalan nyári időjárás ezen a héten is mutatott már mindent magából, de erre a napra stabil verőfényt jósoltak az olasz meteorológusok. Magyar kollégáikkal ellentétben ők ritkán tévednek. A reggel még kissé hűvös, így nem kapkodom el az indulást. Komótosan összecsomagolok 3 banánt, 6 darab müzliszeletet, betárazok két kulacsot, felveszem a karmelegítőt és elpakolom a széldzsekit. Fél tízkor vetem magamat a mélybe, és már suhanok is Trento felé.
A jó idő mindenkit az aszfaltra csalt. Úgy érzem magamat, mintha egy Mallorca-szintű bringás paradicsomban lennék. Kisebb-nagyobb csapatok jönnek szembe a kaptatón, komplett családok indulnak tereptúrára az erdei utakon. Trentóig semmi izgalom, mindössze úti célom, a Monte Bondone mutatja magát mindenhonnan – azt hiszem erre mondják azt, hogy uralja a tájat.
Stabil 8% és gondosan szerkesztett kanyarok
A városból kikeveredve némi bizonytalanság lesz úrrá rajtam, így a térképet hívom segítségül. Errefelé is élhet az a sztereotípia, hogy a bringás mindig komoly helyismerettel rendelkezik, így az út szélén nemsokára társaságot kapok. Egy eltévedt olasz autós szintén a Bondonéra vezető szerpentin kezdőpontját keresi. Az angolommal nem tud mit kezdeni, olaszul nem tudok, viszont van térképem… Nemsokára hozzám hasonlóképpen már ő is kanyarog felfelé – komikus helyzet, amikor az embert saját hazájában egy idegen igazítja útba.
Ha esetleg valaki nem tudná, hogy miért jött ide, azt egy tábla tájékoztatja a kaptató kezdeténél: az útvonal Charly Gaul nevét viseli, és a már ismert adatok mellé néhány továbbiról is felvilágosít: 38 hajtűkanyar vár rám, az átlagemelkedés pedig 7,8%. Utóbbi azért érdekes, mert a bringán a tavaly bejáratott áttétel van, az a bizonyos 53/39 kontra 11-23… Sebaj, elszántság van, izom van, kaja van, majd csak megoldom valahogyan.
A kaptató végén a jól megérdemelt pihenés
A hegy keményen mutatkozik be, majd ebből a profilból innentől kezdve nem is nagyon enged. Nem tudnék könnyebb és nehezebb szakaszokat említeni, egyenletesnek tűnik az egész. Egy idő után figyelni kezdem a magasságmérőmet és valóban: kilométerenként stabilan 80 m körüli szintet gyűrök le, ami ugye 8%-nak felel meg. Az érzés eközben olyan, mintha egysebességessel haladnék. Az emelkedő elején kapcsoltam a 39/23-at, és csak párszor, egészen rövid időre, a változatosabb izommunka kedvéért kapcsolok le a 21-re. Csapásszámom olyan, mint maga az emelkedő: egyenletes. Gaul mászási stílusáról mondták anno: ritkán váltott tempót, és ritkán állt ki a nyeregből. Ez a hegy akkor valóban feküdhetett neki – gondolom. Ezzel szemben én igyekszem gyakran kiállni. A relatíve nagy áttétel miatt erre szükségem is van, így a monotonitás, meg az alacsony fordulat sokkal inkább elviselhető.
Párszor megállok fotózni, az utolsó ilyen alkalommal éppen 1200 méterrel a tengerszint felett a Vanese nevű üdülőfaluban. Éppen indulok, amikor két német húz el mellettem. Rájuk teszem a kereket, így az utolsó kilométereken nem unatkozom. Kompakt hajtóművel haladnak. Bevallom ez most nekem sem jönne rosszul, vagy legalább egy 26-27-es fogszám a sor végére, de hát mit tegyek, a kölcsönbringát nem úgy áttételezték. Megnyugtat viszont, hogy a kollégák sebessége nem sokkal magasabb annál, amivel korábban én is haladtam idáig: 12,5-13 átlagban, kanyarok utáni kigyorsításoknál pedig 14-15 km/h. Különbség mindössze a lábfordulatunkban van. Az emelkedő vége felé színesedik a panoráma, jobbról pedig hófödte csúcsok kérezkednek be a látóterembe. Nem igazán bánom ezt. A kaptató különösebb katarzis nélkül ér véget. Egy vonal az aszfalton, egy papírtabló a jó öreg Gaulnak, kerékpárosok és motorosok nagy számban mindenhol. A bringások a víznyerőhely mellett csoportosulnak, nem rossz ötlet közkutat elhelyezni egy 1 óra 26 perces mászás végére – legalábbis eddig tartott nekem. Kajálok, majd napfürdőzök egyet, közben kiszámolom az átlagomat: 12,3 km/h a közel 18 kilométeren. Hmm… A java azonban még csak most következik.
Havas csúcsok, Pegoretti 8:30 és heroikus póz
Magashegységekben az a jó, hogy ha az ember sok-sok kilométeren keresztül felgyűri magát valahová, akkor a szenvedésért cserébe hasonló hosszúságú (vagy ha jó irányból vág neki, akkor jóval hosszabb) lejtmenet lesz a jutalma. Ez most esetemben 25 kilométer lejtőzést jelentett, mely során rendesen kipihenhettem magamat, a táj pedig lélegzetelállító volt. Ereszkedés közben ismét jó szolgálatot tett a könnyű, összehajtogatható széldzseki. A további terv a következőképpen nézett ki: legurulok az Adige völgyébe, átkelek a folyón, teszek egy kis kitérőt Besenellóba, majd Callianóból indulva (187 m tengerszint felett) Folgaria felé kaptatva térek vissza ismét a Lavarone-fennsíkra. Ez utóbbi újabb 16 kilométernyi mászást jelent 1156 m szinttel. Ekkor még fel sem fogtam, hogy mit is jelent ez valójában.
Az Adige széles völgyben hömpölyög, partján jól kiépített kerékpárút halad, az éhes kerékpárost pedig a „Bicigrill” büféhálózat egységei várják. Nomi falucska mellett egy ilyenben pihenek meg én is egy félórára, miközben a tévében éppen a Tour de France élő közvetítése megy. Átkelve a folyón megejtem a Bessenellói kitérőt, melynek célja, hogy megkeressem azt az emelkedőt, mely a climbbybike.com honlap szerint a világ legkeményebb szilárd burkolattal rendelkező kaptatója. Az alig nyolc kilométeres, 17,6%-os átlagemelkedésű útvonalról már tettem említést egy korábbi cikkemben, célom most pedig nem a megmászása volt, mindössze szerettem volna megnézni, hogyan is indul egy ilyen valódi tortúra. Bár térkép alapján egyértelműnek tűnt az útvonal, a falu olyan szövevényes szerkezettel rendelkezett, és olyan alattomosan tapadt a hegy aljába, hogy vagy 8 kilométert biciklizgettem el hiába. Szinte mindegyik a hegynek induló útvonal 8-10%-os kaptatóval kezdődött, így tulajdonképpen bármelyik lehetett az általam keresett. Sejtve, hogy kemény dolgok várnak még rám, a lábamban pedig benn figyelt már 85 kilométer és 1700 m szint, ezért inkább hagytam az egészet a csudába, és elindultam a Lavarone-fennsík felé.
Szédítő mélység, szédítő magasság: az Adige völgye lejtmenetből szemlélve
A térképen ez az útvonal egy normál főútnak nézett ki, lelki szemeim előtt meg is jelent egy korrekt kétsávos út, 4-6%-os átlagemelkedéssel. Igazából nem tudom, hogy mire számítottam, hiszen 1100 szintet kellett letudni 16 km alatt, így némi matek után megállapítható, hogy ez minimum 7%-os átlagemelkedést jelent. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy egy-másfél sávos úton, apró alagutakon keresztül a legnagyobb délutáni forróságban a Bondonén megismert stabil 8%-os emelkedést hozta az útvonal, majd a végén kicsit enyhült, de akkor már úgyis mindegy volt. Nem tudom, mikor készültem el emelkedőn ennyire, és mikor örültem utoljára így, amikor vége lett. A Bondonéhoz hasonlóan ezúttal is 1 óra 26 percet töltöttem el a mászással, csak most ez 16 kilométerhez és 1156 méter szinthez kellett, így átlagom mindössze 11,18 km/h lett.
Folgaria népszerű hegyi üdülőfalu, a Lavarone síparadicsomának peremén, a település nyáron is zsúfolásig telt. Tengerszint feletti magassága 1270 m, az abszolút csúcsot pedig innen kb. két kilométerre a Passo del Sommónál éri el az ember 1347 méteren. Ez azt jelenti, hogy Folgarián áthajtva még masszív hegymenetben voltam, és vágyakozva néztem a nyaralóközönség tagjainak kezében a fagylaltot.
„Gyorsétkezde” bringásoknak: Bicigrill
Igen, a fagylalt… Ha az ember már nagyon készen van, hihetetlen dolgokat bír megkívánni. Még kerékpáros karrierem hajnalán egy vasárnapi edzésen egyszer csúnyán eléheztem, és az utolsó 20 kilométeren már igencsak magamon kívül voltam. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy mit fogok enni, ha hazaérek, de rájöttem, hogy szinte semmi kaja nincsen otthon. Ekkor eszembe jutott, hogy van egy nagy fémdoboz, amiben pár hónapja pihen egy nagy adag habcsók. Két dolgot kell ezzel kapcsolatosan tudni: 1. utálom a habcsókot, 2. a klasszikus házi habcsók frissen ehetetlenül kemény, azért kell „pihentetni” hetekig, hogy kicsit megszívja magát nedvességgel, és felpuhuljon. Az utolsó húsz kilométeren tehát elkezdtem a habcsókról fantáziálni, és hírtelen az addig utált édesség a létező legfinomabb dologgá nemesedett. Hazaérve aztán gyakorlatilag felzabáltam az összeset…
A távolban Besenello, ahonnan az országútis univerzum legkeményebb emelkedője indul
Szóval így voltam most a fagylalttal is. Megeszem, de különösképpen nem vagyok oda érte, ellenben most nagyon megkívántam. Elhatároztam tehát, hogy a hágót legyűrve a lejtő túloldalán az első nagyobb faluban be is tolok egyet. Carbonarába érve aztán meglepetés ért: nem hogy fagyizót vagy cukrászdát, de még egy szerencsétlen kávézót sem találtam. Felírtam tehát ezt is a beteljesületlen vágyaim közé, és hazafelé vettem az irányt.
Ez a kör lett végül idei Trentinói tartózkodásom feledhetetlen „királyetapja”. A penzum összesen 115 kilométer lett, benne 2950 m szinttel, mindezt pedig 19,2 km/h-s, gyengécske átlaggal teljesítettem, annak ellenére, hogy a sík szakaszokon és a lejtőkön azért iparkodtam rendesen. Már a legvégén sejtettettem, hogy ez egyben az egy nap alatt mindeddig begyűjtött legtöbb szintet is jelenti, és szögletes mérnöki lényem kívánta volna, hogy ez az érték kereken 3000 méter legyen. Ehhez vissza kellett volna gurulnom a hazavezető utolsó kaptatón, és feljönnöm még egyszer. Az ötletet mondanom sem kell, végül elvetettem…
Charly Gaul
Pfaffentalban, Luxemburgban született 1932-ben. Hentesként dolgozott, 1949-ben kezdett el kerékpározni, amatőrként 60 versenyt nyert. Profi kerékpáros karrierje 1953-ban indul, majd nemsokára hegyi menőként írja be magát a kerékpáros sporttörténetbe. Specialitása az volt, hogy kiemelkedően teljesített fagyos, csapadékos, kemény időjárási körülmények között, ezzel a képességével számtalanszor aratott győzelmet. Országúton és ciklokrossz szakágban nyolcszor nyert nemzeti bajnokságot. Tíz Tour de France-on vett részt, egyszer győzedelmeskedett (1958), tíz szakaszt nyert, és kétszer lett a hegyi összetett győztese (1955, 1956). Hét Girón indult, ebből kettőt meg is nyert (1956, 1959), ugyanebben a két évben a hegyi pontversenyben is a legjobbnak bizonyult. Gaul hegyi menő kvalitását jól jellemzi, hogy a francia és az olasz körversenyek történetében 38 olyan alkalmat tartanak nyilván, amikor a mezőny előtt magányosan ért fel egy-egy hegy csúcsára. Ebből a szériából a legemlékezetesebb éppen a Monte Bondonén bemutatott szólója. Profi pályafutását 1965-ben fejezte be, ezután a közszerepléstől visszavonultan élt. 2005-ben hunyt el.
InfoBox:
Trentinóról bővebben: http://www.visittrentino.it/en/
Charly Gaulról az Égi pelotonon: http://invalidus.wordpress.com/2008/08/05/charly_gaul/
A meg nem talált emelkedő a climbbybike.com-on: http://www.climbbybike.com/climb.asp?Col=Scanuppia—Malga-Palazzo&qryMountainID=3597
Szöveg és fotó: HBalage
