Az utóbbi két évtizedben a kerékpározás sokat színesedett, a gombamód szaporodó szakágak köré kisebb-nagyobb, néha igencsak fanatikus rajongótábor verődött. A magazin kapcsán sokszor felmerül, hogy ki mennyire tolerálja a többi szakágat, és internetes fórumunk hemzseg az olyan megjegyzésekkel, hogy ezt vagy azt a szakágat radírozni kellene a tartalomból. Sokan magukból vagy szűk látókörű gittegyletükből kiindulva a társadalmunkban egyre erősödő intolerancia-mintát követve kívánják befolyásolni a közvéleményt. Ez csakis a tolerancia további hanyatlásához vezethet. A jelen cikkben saját példámon keresztül szeretném bemutatni számukra, hogy érdemes nyitott szemmel járni a világban…
Négy évvel ezelőtt kerültem a Bikkmakkhoz, és akkor már évek óta lelkesen foglalkoztam mind a kerékpározással, mind annak elméleti és technikai hátterével. Faltam az interneten közzétett és a könyvekben kiadott szakirodalmat, külhoni fórumokon cseréltem tapasztalatokat, és kialakítottam a kerékpározásról egy személyre szabott világképet. Eldöntöttem, hogy visszautasítom a felesleges, céljaiban profitnövelő, de a kerékpározás “alapszolgáltatását” nemigen gazdagító technikai fejlesztéseket. Lelkes érdeklődésem ellenére sajnos szűk látókörűvé váltam. Hittem a haszonkerékpározás (munkába járás, futárkodás, egészségmegőrzés) felsőbbrendűségében, az országúti versenysportot pedig jó motiváló erőnek tartottam. A szakágak nagy részét – melyek ebbe a koncepcióba nem illettek bele – méltatlanul lenéztem.
A magazint csapatához csatlakozván gyakran adtam hangot eme nézeteimnek. Az egy év alatt, míg honlapunkat szerkesztettem (2001. április – 2002. május), nagyrészt ezekkel a dolgokkal traktáltam a nagyérdeműt, és a mountain bike extrémebb műfajaira gyakran tettem ironikus megjegyzéseket. Ezeket a szakágakat (DH, DS, triál) egy kalap alá vettem, és nemes egyszerűséggel az egészet destruktív kerékpározásnak neveztem. A DH esetében különösképpen zavart, hogy hegyre felfelé nem hajtható, tehát több köze van a műlesikláshoz, mint a kerékpározáshoz. Egyedül a CC tetszett – főleg miután a csillebérci VK-futamokat élőben élvezhettem. Így átalakított országúti kerékpáromon elkezdtem járni a Börzsöny csodálatos turistaútjait.
Ezek után szép lassan valami változni kezdett. Atomot sokat fényképezgettem, és kedvet kaptam, hogy valamilyen szintem én is szert tegyek arra a technikai tudásra, amivel ilyen látványos dolgokat lehet művelni. Leckéket vettem tőle – sajnos idő és motiváció hiányában elég keveset fejlődtem. Viszont mint a magazin idegen nyelvekben leginkább jártas embere, beszámoltam az extrém kerékpársport nagy eseményeiről, és riportot készítettem világhíres freeride sztárokkal. Érzelmileg is egyre közelebb kerültem az extrém sportokhoz, és már azon kaptam magam, hogy élvezettel nézem végig a New World Disorder harmadik részét.
Kerékpározásaim is lassan átalakultak. Hónapokig kizárólag montiztam, és eljutottam egy olyan szintre, hogy kollégáimnak már nem kellett a völgyben megvárniuk, mint Bikkmakkos pályafutásom kezdetén. Meglett az első telóm, majd a második. 2005 tavaszára eljutottam oda, hogy építettem magamnak egy elöl-hátul 120 mm össztelóst, hogy a sziklák se tudják lelassítani a lefelé száguldást. Már nem úgy vagyok, mint régen, amikor élveztem a felfeléket, majd elfogott a szorongás, amikor a meredek lejtőhöz érkeztem: manapság alig várom, hogy a tempós felfele után a lehető legtökéletesebben meg tudjam oldani a technikás lefelét! Erre négy évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy hülye az, aki kompromisszumot köt a mászás terén, hogy utána ésszerűtlen száguldással kockára tegye testi épségét…
Itt még távolról sincs vége a történetnek: van még hova fejlődnöm. Persze ettől még országútizom – de főleg akkor, ha egy kiadós eső után reménytelenül sárossá válik a terep, vagy ha aszfaltrovatos kollegáimmal gurulunk egyet. Erről jut eszembe, hogy a HBalage művésznéven publikáló Horváth Balázson is kezdem felfedezni a fejlődés jeleit. Honnan is indult a történet? A Campa és a SunTour történetét feldolgozó cikkek (ez igencsak próbára tette egyesek toleranciaküszöbét), “miért jó a nem pozícionált váltásrendszer”, “kinek kellenek a kétforgáspontos fékek”, stb… Ezután – saját példámból okulva – rávettem üzlettársaimat, hogy ő kapja tartós tesztre az idén debütált Ultegra szettet. Hogy a lúd legyen kövér, egy aluvázra szereltük fel, hogy a megszállott “acélvázmániáját” is próbára tegyük. Az eredmény: teljes elégedettség, és a szobájában manapság ott porosodnak a régi relikviák.) Ezek után érdemes elolvasni HBalage tesztjét eme lapszámban a Campa Record szettel felszerelt Olmo gépről!) Ma már saját bicajában karbonváz is figyel… és a Sport Kiállításon ment egy kört LCS DH-gépével! Mit hoz még a jövő?
Ezt az utat jártam be jómagam, és ajánlom az intoleranciával átitatott, hőzöngő írások szerzőinek, hogy ne féljenek elindulni a saját útjukon!
Eredeti cikk: BikeMag, 2005 július
