Fuji – a szent hegy
Hajnalban már ismét úton vagyok, nem messze Japán szent hegyétől, a szinte tökéletesen szimmetrikus kúpot formáló Fujitól. Fujiyoshida az egyik legfelkapottabb város a hegy lábánál, ez az egyik tradicionális kiindulópontja a Fuji megmászásának. Tokiótól folyamatos emelkedő vezet Fujiyoshidáig: itt már 900 méterrel a tengerszint felett járok. Ezen a magasságon fekszik a legtöbb település a Fuji lábánál elterülő fennsíkon, amely szinte körbeöleli a hegyet. A kopasz hegyről akadálytalanul süvít lefelé a fagyos szél, októberben különösen dermesztőek az éjszakák a fennsíkon. Vacogó fogakkal, jégkockára fagyva ébredek a hűtőszekrénynek is beillő sátramban. Szerencsére a harmadik kávé után beindul a vérkeringésem, még az egyetlen kapucnis pulcsimat is levehethetem.
Általában a szent vulkán miatt érkeznek ide a turisták, de a Fuji lábánál elterülő öt tó vidéke ugyancsak feledhetetlen látványt nyújt. Valószínűleg sokkal nagyobb figyelmet szentelnének a tájnak, ha nem az emblematikus hegy árnyékában húzódna. Jó volna megmászni a Fujit, de elképzelni sem akarom milyen időjárás fogad 3700 méteren, az én ruhakészletemmel már ezer méteren is fagyhalál fenyeget.
Egészen más lenne a helyzet, ha sűrű erdők borítanák a híres tűzhányót, de a vulkánok már csak kopaszok, például anno az Aso fennsíkon is fagyos szelek „óvtak” a túlmelegedéstől. Ellátogatok viszont a tavakhoz, amelyek közül Kawaguchi poszterszerű megjelenésével a legfelkapottabb, Yamanaka pedig a legnagyobb. Motosu, Shoji és Sai tavai kiváló kempingező és horgászhelyek a zsúfoltság elől menekülő turistáknak. A Sai tó nyugati oldalán húzódik Aokigahara, a baljós hírű öngyilkosok erdeje. Nem is merek bemenni a fák közé.
Kawaguchinál készülnek a klasszikus fotók, háttérben a havas tetejű Fujival. A rossz látási viszonyok mellett nincs esélyem szép fényképet készíteni, de legalább senki sem látja a képeken, hogy a hegycsúcs éppen nem havas. Van viszont friss Fuji-víz. Mindenki hordókban, kannákban viszi haza a csövekből csordogáló forrásvizet, amely egyenesen a hegyről jön.
Több mint száz kilométer a Fujit megkerülni a fennsíkon, Gotemba városánál intek búcsút a végig ködbe, felhőbe burkolózó szent hegynek. Oyamánál van szerencsém ellátogatni a Fuji Speedway legendás versenypályájára, de természetesen itt sem lehet csak úgy bebiciklizni az aszfaltcsíkra.
Kamakura és a Nagy Buddha
Narita keletre fekszik Tokiótól, én viszont nyugatra indultam a Fuji felderítésére, tehát újra át kellene kelnem a tizenkétmilliós fővároson. Nem hoz lázba ez a lehetőség, más útvonalat szeretnék találni Naritába. A térképet böngészve elég kézenfekvő megoldásnak tűnik a Boso-félsziget, amely Kurihamából egy rövid kompúttal érhető el.
1000 méterről, folyamatos lejtmenetben ereszkedek a Sagami-öbölhöz, ahonnan óriási forgalomban, viszont tökéletes kerékpárúton haladok kelet felé a tengerparton. Zajvédő falak választanak el az országúttól, olyan mintha szélcsatornában tekernék. Folyamatosan 30-40 km/h sebességgel – minden különösebb megerőltetés nélkül – „utazom”. Gyorsan érem el a kelet Kyotójának tartott Kamakura városát, amely Tokiótól 50, Yokohamától pedig mindössze 20 kilométerre található. Tulajdonképpen ez az egész terület a Nagy Tokió Agglomeráció része, amely a maga 35 millió lakosával, a Föld legnépesebb és legsűrűbben lakott városa.
[divider scroll_text=”Japán két keréken 6. rész: visszatérés Tokióba”]
Nehezen cáfolhatnám ezt a tényt, félelmetes embertömeg hömpölyög az utakon és a járdákon egyaránt. Kamakura Nagy Buddhájához képtelenség a nyeregben maradva eljutni, kénytelen vagyok leszállni és az emberek között tolni a biciklit. Daibutsu- a hatalmas bronz buddha szobor- sejtelmes mosollyal az arcán konstatálja a popsztárnak kijáró népszerűséget. Biztosan szép város Kamakura, de a tömegnyomor elveszi a kedvem a látnivalóktól, inkább elindulok Kurihamába, ahol 1000 yenért áthajózom a Boso-félszigetre, szinte látótávolságra Naritától.