Kompira-san
Az északi partvidék után a sziget belseje felé veszem az irányt, ahol éppen útba esik Kotohira városa, amely egy kultikus sintó zarándokhelynek ad otthont. A köznyelv Kompira-san néven emlegeti a templomok és szentélyek sokaságából álló helyet. Hajdan buddhista templomok is működtek a Zozu-hegyen, de a Meiji restauráció idején az akkori kormány szükségét érezte a két vallás elkülönítésének, így nemes egyszerűséggel sintónak nyilvánította.
Turistacsoport a nagyjából félúton álló főszentélynél. Az idősebbeknek elkel a bot.
A hegyoldalba épült szent birodalmat nem lehet hipp-hopp bejárni, sokat kell lépcsőzni a főszentély meglátogatásához. Egészen pontosan 785 lépcsőfokot kell megmászni a szegény turistának, amennyiben nem akar palankint, magyarul gyaloghintót fogadni. Szerencsére a japánok vékony emberek, de kíváncsi lennék a két hordár arcára, amikor kövér amerikai turistákat kell felcipelni a főszentélyhez. Bele sem merek gondolni mi lenne, ha az innen további 583 lépcsőfokra található belső szentélyhez vitetnék magukat… Akárhogy is számolom, az bizony 1368 lépcső. Állítólag a japánok mindig ezt kérdezik Kompira-san kapcsán: felmásztál a tetejéig?
…1366, 1367, majd 1368, és már fel is értem a belső szentélyhez.
Akinek büdös a lépcsőzés és tele van yennel, bérelhet palankint.
Én felmászok. Nem is mászok, rohanok, de így is eltart pár órát a Zozu-hegy bejárása. A csúcson hihetetlen kilátás fogad, megkockáztatom nagyobb élmény, mint maga a belső szentély. Kiábrándulva tapasztalom, hogy a lépcsőzés semmivel sem könnyebb lefelé, sőt, talán még jobban megerőlteti az izmokat. Nesze neked bringás gyerek, olyan izomlázad lesz holnap, hogy csak na!
[divider scroll_text=”Japán két keréken 6. rész: visszatérés Tokióba”]
A kilátás kárpótol a nem mindennapi lépcsőzésért.
Shikoku legvadabb vidékén
Azért veszem kettesével Kompira-san lépcsőit, mert csak két hetem maradt a vízumom lejártáig, nem akarok összetűzésbe keveredni a japán hatóságokkal. Vissza kellene jutnom Tokióba, de valahogy nem fűlik a fogam Honshu iparilag fejlett részein visszatekerni. Nem is akarok még a visszaútra gondolni, inkább folytatom az utam Shikoku belsejébe, a szigetet észak-dél irányban megosztó hegyláncok felé.
Raftingosok a Yoshinogawa zúgóinál.
A kristálytiszta Yoshino folyó mentén indulok felfelé, amely nevezetes vadvíznek számít a raftingosok körében, szurdokai pedig fantasztikus látványt nyújtanak a gyönyörű fekvésű 32-es országútról is. Óriási hegyek vesznek körbe Oboke településénél, ahol az éjszakát töltöm. Shikoku belseje télen szinte megközelíthetetlen, a kevés számú, szűk hegyi utat általában hó borítja, elzárva az itt élőket a külvilágtól. Nappal napsütésben pompáznak a Yoshinogawa féktelen habzású zuhogói, de éjjel sátramban megfagyok. Minimalista hozzáállásomnak köszönhetem az éjszakai vacogást, mivel minden pluszsúlyt alapból elutasítok. Minek meleg ruha egy három hónapos túrára? Csak feleslegesen foglalná a helyet…
Kazurabashi, a szőlőindából font híd. Bizony mindenki kapaszkodik…
Reggel két forró kávét iszom egymásután, majd újabb hegymászás következik a szűk 45-ös úton. Az Iya folyóhoz igyekszem, amelyen egy nemzeti kinccsé nyilvánított függőhíd késztet az embertelen hegyi utak leküzdésére. Shikoku eldugott bugyraiban járok, ugyanakkor az egész sziget legcsodálatosabb tájaiban gyönyörködhetek. A tegnapi 2736 lépcső után, most a pedállal küzdenek izomlázban égő lábaim. Az út önmagában is fantasztikus, de a kétkezi munkával készült vadszőlő indából font híd látványa valóban felülmúlhatatlan.
Izgalmas átkelés a sziklák közt rohanó Iya folyó felett. Három évente újjáépítik a vadszőlő-hidat.
Az Iya völgye ’a pisilő kisfiú’ szoborral. Tériszonnyal nem tanácsos közel menni a párkányhoz.
Kazurabashi, vagyis szőlőinda híd. Így hívják a maga nemében párját ritkító függőhidat. 500 yenért átkelhetünk az Iya folyó felett 14 méterrel húzódó 45 méter hosszú hídon, de aki bizalmatlan a szőlőindák teherbírásával kapcsolatban, ne kockáztassa meg a heves szívdobogással járó élményt. A régi 32-es úton indulok vissza Awaikeda irányába, ezúttal az Iya folyó völgyében haladva. Eldugott kis falvak szegélyezik a szerpentinekben bővelkedő mellékutat, miközben lélegzetelállító kilátás tárul elém kanyarról kanyarra. Az egyik hajtűben „a pisilő kisfiú” szobrában gyönyörködhetnek az erre járók, habár a kisfiú alatt tátongó mélységet tériszonyban szenvedőknek semmiképpen nem ajánlanám megtekintésre.
