Talán még emlékeztek, a Cube-os teszthétvége beszámolóját ott hagytam abba, hogy megtörtént a kívánatos „pudingok” bekínálása és jött volna a kóstolás. Jött is. Most ennek a históriája következik, illetve történt közben még egy triatlon verseny és a végén egy kis betekintés a kulisszák mögé (gyárlátogatás) – no de ne rohanjunk ennyire előre, csak szép sorjában!
Jöhetett a próba
Amint vége lett a prezentációnak, az újságírói ösztönlény úgy repült rá a depóban felsorakoztatott tesztflottára, mint légy a… szóval mint óvodás a menzás tejbegrízre. Apropó óvoda: biztos mindenki emlékszik a székfoglalós játékra. Na valami olyasmi történt itt is, csak itt az elfoglalandó székeket kerékpárok szimbolizálták. A legtöbben természetesen az egyetlen szem titán lóra pályáztak, de arra is csak egy fenék fér rá, így többen hoppon maradtak, mert a többi paripát közben taktikus kollégák elfoglalták. Némi nyálcsorgatás, „tipi-tapi dínó” után már vittem is oda az első áldozatot, hogy felszereljék a nyalókámat a hajtókarra, illetve a Fox-os úriemberek belőjék a csilit és az előfeszítést a mázsámhoz.
Első körben azt a bizonyos vadiúj flexstay-es Elite karbon csodát sikerült megkaparintanom és bár nem vagyok az a kifejezett cécés beállítottságú, talán ez volt az a gép, ami legjobban izgatta a fantáziámat. Először csak a közeli kiépített tesztpályán kavilláltunk, próbálgattuk az elemeket Thommey kollégával, majd csatlakoztunk a falkához a klasszikus XC-s próbakört megtenni. Finom volt nagyon, de rövid. Mintha úgy hallottam volna, hogy azt mondja az Elite, hogy „csinálj meg, durván”, így hát gondoltunk egyet és nekivágtunk gerillába egy komolyabb körnek. Hiába, az „ungarise vircsaft”, ugye… Mentünk, csak mentünk felfele, de furamód úgy éreztem, mintha síkon tekertem volna. Ilyet még soha nem tapasztaltam életemben. Nem hittem volna, hogy ilyet valaha is le fogok írni, de igazi móka volt felfele tekerni.
Azt hiszem, erre mondják azt, hogy a bőség zavara
Aztán egyszer csak fura érzésem támadt, mert jeleket találtunk néhány fán, ami azt sejtette, hogy valamiféle kiépített pályába csatlakoztunk be. Néhány pillanat múlva megjelent előttünk egy lefele tötymörgő újságírói horda – azt hiszem nagy szerencsénk volt, hogy nem DH félistenek voltak, mert nekünk kb. annyi lett volna a leginkább egyirányú csapáson. Valójában olyannyira nem voltak lejtőző talentumok, hogy majdhogynem mi gyorsabban mentünk felfele a pille Elite-ekkel felvértezve, mint ők az hosszúutas enduro gépekkel. Persze nyilván ez csak érzéki csalódás volt. A csúcsig még vagy 3 csapattal találkoztunk „az autópályán szemben”, de végül felértünk egy darabban. Nem fáradtam el, pedig egy jó 800 métert belerakhattunk szintben. Fent elkezdett egy izgató gondolat mocorogni a fejemben: kényelmes volt a tekerés, de vajon TÉNYLEG rugózik az a flexstay támvilla? És ha igen, akkor hogyan lehet kideríteni? Megkértem az újságíró kollégát, hogy nézze meg, moccan-e valami, ha ráhuppanok a nyeregre. Negatív. Brutálisabb behatás kell. Hmm… Ugyan ez egy cécé bicó, de miért ne ugráljunk egy kicsit hátsó keréken, úgy triálosan. Ez valószínűleg kimeríti a nem rendeltetésszerű használat fogalmát, de a garival most nem kellett törődnünk, így megugrattam a lovat és láss csodát! Hajlott! Azt hittem leteszem a hajam. Saccra olyan 2 cm utat bemoccant, ami már bizony egy softtail felfüggesztésnek is elmegy. Nem mítosz tehát.
Tekertette magát
Jöhetett a lejtőzés. Egy pille XC bicó volt alattam, de mivel
a.) nem az enyém,
b.) mégis csak egy teszten vagyunk,
így elhatároztam, hogy nem fogom sajnálni, elengedem lefele. Nirvána. Mintha egy AM gép lett volna alattam. A karbon váz, a Fox villa, a hibátlan Racing Ralph külsők, a csúcs Easton kerekek egy olyan élményt adtak, amit még nem éreztem CC kerékpáron. A 9 kilós gépet olyan sebességgel tudtam kigyorsítani a csiki-csuki kanyarokból, mintha egy dróton húztak volna. Miután leértünk, olyan széles vigyor állandósult az arcomon, mint egy elmeháborodottnak. Lehet, ez a magyarázat a Joker szájvarratára is a Sötét Lovagban?
Fel is...
Fájó szívvel, vissza kellett adnom az Elite-et, mert még vagy 5 modell várt rám. A tervem az volt, hogy az AMS szériát egymás után próbálom ki, hogy friss összehasonlítási alapom legyen egymáshoz képest. A legkisebbel, a 110-essel kezdtem. Ennél a körben már igénybe vettem a felvonó kellemes géperejét. Egymást követték az élvezetesebbnél élvezetesebb körök, vagy 3 különböző veretős nyomvonal, és a nap végére a 150-es AMS is megkapta a magáét. Meg én is…
...levegőben is...
Nagyon karakteres különbségek vannak az egyes lépések közt, és tényleg mindegyiknek megvan a létjogosultsága. A felfüggesztés egyszerűségét és elegáns felépítését abszolút pozitívumnak értékelem – hibátlanul működtek.
...lefele is remekül teljesítettek az AMS-ek
A nap végére egyértelműen a széntestű csoda maradt meg csúcsélményként. A felvonók zárása után buszra szálltunk, és meg sem álltunk a helyi biatlonpályáig – triatlonozni… Sejthető volt, hogy valami huncutság lesz a dologban, és amikor megláttuk a glédába állított gyerekbicókat, akkor már egyértelmű volt, hogy itt biz’ fetrengős röhögésből nem lesz hiány. Gyorsan be is haraptunk két doboz sört egyrészt hidratálás, másrészt célzóvíz gyanánt – hisz mégiscsak teljesítményorientált sportolók vagyunk… Ezután felsorakoztunk a rajtvonalhoz a mini Cube bringákkal.
Hát igen, itt már nem voltam annyira görcsös 🙂
A vérben forgó rivális tekintetek helyett persze a heccelés játszott leginkább és minden induló játékost olyan bíztatással engedtünk útjára, mintha legalább egy TdF etapstart lett volna. Nekem sajnos a kisebb kerekű – olyan 5 éves forma gyerekeknek szánt -, merevvilás bicó jutott a kamaszméretű, telós versenygépek helyett, de gondoltam egy életem, egy halálom… Beszólítottak a karámba, majd eldördült a „vérkomoly indítójürgen” startpisztolya.
Volt olyan, aki vérkomolyan vette
Nem mondhatnám, hogy durván bekezdtem, de 20 méter után már átléptem az anaerob küszöbömet, így a bringás kört egy kellemes delíriumban tettem meg, és csak az ordibálás intenzitásából saccoltam meg, hogy hol kell eldobni a cangát, hasra vágni magam és lőni 5 célzottat. Szerencsére a hasalásnál már visszakerült a vér az agyamba, így elkezdtem látni – nem is egyet. Hogy az erjesztett komlóital tette vagy a tetőfokon lévő pulzus – esetleg mindkettő -, két célt láttam egyszerre. Minden közepesen rutinos alkesz tudja, hogy ilyenkor nem szabad bedőlni a délibábnak, nem szabad agyalni, hogy melyiket válassza az ember, hanem nemes egyszerűséggel a kettő közé kell célozni. Ez volt az elmélet. Gyakorlatban lőttem 5 hibátlant és olyannyira lazán sikerült venni, hogy az addigi leggyorsabb lövészetet produkáltam. Jött az utolsó tusa, a futás, így hát felvettem a Bekele-álarcomat és nekilódultam, végül egész jó időben értem be. Jöttek sorjában a többiek is. Egy-egy külföldi kolléga olyan eszeveszett stílustanulmányt mutatott be, hogy a nagy drukkolás nem egyszer sírva röhögésbe torkollott.
Miután lement a verseny, jött egy kellemes hangulatú grillparti, majd eredményhirdetés (a 2. helyet sikerült végül elcsípnie az egyszemélyes magyar csapatnak, sajnos a szlovák srácok megelőztek – meg vagyok róla győződve, hogy az a fránya 2 colnyi kerék a hibás. Vagy a második sör 🙂 ), utána pedig össznépileg megnéztük a Hollandia-Uruguay focimeccset, egy táborként szurkolva a holland újságíró különítménnyel. A hollandok nyertek, juhé…
A második tesztnapot a mi újságírói kontingensünk egy laza Cube gyárlátogatással kezdte, amíg a másik fele a pályán hajtotta a ménest.
Egy kis pimpelt járműpark a bejáratnál
A főhadiszállás az irodákkal közvetlenül a „gyár” mellett kapott helyet, egy nagyon kúl, fiatalos googleplex-szerű irodarészt képzeljetek el. Minden nagyon szellős, az irodák mindegyikében ott figyelt egy-egy odatámasztott „céges bicó”, amikről nem volt nehéz elképzelni, hogy tényleg azzal járnak be a szorgos hangyák dolgozni és nem csak a mi kedvünkét tettek oda, mintha…
A főnöki iroda
A „hangyaboly” egyébként nagyon fiatal arcokból áll, akik nemcsak nagyon jó szakemberek (a kész bicók alapján), hanem ténylegesen gyakorló biciklisták, mint ahogy azt a teszthétvégén bizonyították is. A tervezők szobájának 40 m2-es körzetében kapott helyet a „rapid prototyping” készülék, magyarul a 3D-s nyomtató, ami néhány perc alatt előállítja azt a kézzel fogható, matricázható, életnagyságú modellt, ami néhány perccel korábban még csak virtuális modell volt az egyik tervező monitorán. Gondolom, nem nagyon kell ecsetelnem, hogy ez mennyire gyorsítja fel a fejlesztés ütemét…
Nyomtatott váz
A jövő évi tervekről is esett némi szó, láttunk kémfotókat is, de ezt sajnos most nem publikálhatjuk. Ezután átbattyogtunk a másik épületbe, ahol a raktárokon mentünk először végig, majd jöttek az összeszerelő részlegek. Elképesztő snájdig rend van, olajozottan megy minden. Csak az elcsépelt német precizitás kifejezés jut eszembe.
Katonasor
Amióta egyszer a mandulaszemű munkások összekeverték a menetrögzítőt a zsírral, középkategóriás gépektől kezdve itt szerelik össze az összes Cube gépet. Nem futószalagon, hanem plafonon futó drótpályán közlekednek a bicók az egymás utáni összeszerelési fázist végző munkások közt. Amint kész a bicó, dobozba kerül és egy nagyon átgondolt robotikus rendszer a szállítási célállomástól függően bepasszintja a dobozt a megfelelő polcra. Ennyi.
Pont, mint egy csirkebontóban - csak itt lovakat raknak össze
A gyárlátogatást a tesztlaborral fejeztük be, ahol megmutatták, miként kínozzák a tesztalanyokat. Hát egy középkori inkvizíciós tömlöc smafu ehhez képest. Tépés, verés, fárasztás, rázópad – amit el tudtok képzelni. Kifáradásig nyüstölik őket olyan eszközökkel, melyek közül több nem is kötelező az előírt standardhoz.
Ott a szemünk láttára kapott egy-egy olyan löketet az éppen gyilkolt váz, hogy egy lukas garast nem tettem volna rá, hogy kibírja. Nyögött egy nagyot, de nem reccsent meg. „Természetesen” az összes teszt minimális standardját jóval túlteljesítik a Cube bringák – adnak a biztonságra.
Bummafejbe
A gyárból még gyorsan kimentünk a tesztpályára, mert hátra volt még részemről a Hanzz. Mit ad Isten, volt kifejezetten freeride pálya is rengeteg épített elemmel, falétrákkal, letörésekkel, gapekkel, hatalmas sziklakertekkel. Hát mit mondjak, a Hanzzot pontosan erre tervezték, szomjazza a gyepálást, a meredek lejtőket és a kemény elemeket. Nem vagyok egy kifejezett parkba járó légiakrobata, de nagyon patent elemek voltak a pályán és a Hanzz is – egy kis képzavarral élve – adta alám a lovat, így némi röpködéssel is próbára tettem a Cube freeride gépét. Nagyon finom vele menni.
Peggy, a Cube markeringbubusa szintén rávállalt a Hanzzra
A végére még néhány kört mentem a hivatásos tesztpilótákkal – nagy élmény volt olyan srácok után menni, akik ismernek minden egyes fűszálat a hegyen. A pálya végén lévő jó 7-8 méteres gapet olyan természetességgel ugrálták a 110-es AMS gépekkel, mintha máshogy nem is lehetett volna.
A gyári pilóták kenték rendesen
Volt egy helyi srác, akivel szintén együtt tekertem, de olyan fura mozgása volt a csapásokon. Kiderült róla, hogy csak 20%-osan lát. Ööö… De a végén azért persze ő is beadta az átugrást és a giga wallride-ot. Hát szóval ilyenek ezek a helyi betyárok.
Hopp, egy laza wallride a végére
Jöjjön az összkép, és a csomókeresés a kákán!
Nem voltak lefestve a tesztbicók, pedig jó lett volna puccossal menni. A legtöbb modellen a bowdenek a középcsapágyház alatt futnak. Ezt nem túl praktikus, mert ha odavered egy sziklának, akkor bukhatod a váltást. A 110-es AMS-be is igazán mehetett volna egy QR15-ös teló a gyorszáras helyett. Ezen kívül… Ezen kívül nem találtam más negatívumot, akármennyire is kerestem. A külföldi zsurnalisztákat is megkérdeztem, hogy milyen kivetnivalót találnak a bicókon, de ők is csak vakargatták a fejüket. Igazán jó kerékpárokat csinál a Cube, ilyen egyszerű…
Egy képben összefoglalva a hétvége
Hogy mennyire lehet elfogulatlanul írni, amikor az embert gyakorlatilag tejben-vajban fürösztik két napon keresztül, a ma elérhető legjobb technikát adják alá, hogy játsszon vele, és ha nem akar a mászással fáradni, akkor még egy kis műanyag kártyával (felvonóbérlet) is ellátják, amivel a kerékpározás árnyoldalát, a felfele tekerést is ki tudja az ember küszöbölni? Hát, talán semennyire… Annyi tompítást tettem a dologba, hogy ez a cikk nem közvetlenül az élmény utáni rózsaszín ködben lebegve készült, hanem jóval később, viszonylag józanul.
Ez volt a Cube teszthétvége, igazán jót bicajoztunk!
A Cube hazai forgalmazója a Velobike Kft.; www.velobike.hu, www.cube-bikes.hu
Szöveg: Farkas Dani
Fotó: Cube, Farkas Dániel, Bognár Tamás
