Az idei AlpenTour Trophy különleges volt az elmúlt évekhez képest, miután már nagyjából megszokhattuk, hogy teljesen hasonló szakaszok váltják egymást négy nap során a festői völgyben fekvő Schladming környékén.
A 2019-es győztes Leonardo Paez
Az eredeti terv szerint a 21. alkalommal megrendezett négynapos mountain bike maratonon is a szokásos három hosszabb etap és a Planai időfutam várta volna a világ minden tájáról összegyűlt profi és amatőr mountain bike-osait 200 kilométer össztávval és 9000 méter szintkülönbséggel. Végül változott az itiner, kevesebb kilométer, de közel ugyanannyi mászás: 63 km 2500 szinttel, 54 km 2400 szinttel, 55 km 2400 m szinttel és 10 km 1000 m szinttel – így követték egymást a szakaszok.
A hóhelyzet, azaz a végig csapadékos és hűvös május teljesen átírta az eredeti elképzeléseket. Az, hogy minden változott, gyakorlatilag a szervezők profizmusát és alkalmazkodóképességét dicséri, volt B-terv és nem bújtak a gyakran pufogtatott közhely mögé, miszerint nyugodtan ráengedhetik a mezőnyt egy kerékpározásra alkalmatlan pályára, hiszen „mindenkinek ugyanolyan rossz lesz, a verseny az verseny így is”.
Az AlpenTour Trophy azonban arról szól, hogy – bár kőkemény a pálya – a közel félezer bringás nagyszerűen érezheti magát egy gyönyörű helyen, igazán sportos kihívást keresve. A nem kevés nevezési díjért cserébe valószínűleg nem örülne senki, ha egy órán át kellene hóban tolni a bringát, vagy éppen folyós sárban csúszni lefelé, inkább fenéken, mint keréken. Nos a 21. AlpenTour Trophy pályáját jelentősen átvariálták és szuper eseményen vehettünk részt sokadszorra.
A korábbi évekhez képest egyedül a Giglach-tavak vidéke maradt ki és egy másik hasonlóan szép tavat került el a verseny a Reiteralm tetején. Ezenkívül azonban sikerült úgy átvariálni az útvonalat, hogy a kritikus részek kimaradtak, helyenként ellenkező irányba haladt a pálya. Végeredményképpen csak 20-100 méteres részeken kellett leszállni a kerékpárról, pedig többször is felkapaszkodtunk 1800 méter környékére. Volt bőven elég technikás (és száraz) nagyon is élvezhető singletrail, sokféle emelkedő, a végén a DH-pálya pedig akármilyen fáradt állapotban is előcsalt a célig a mosolyt.
Az AlpenTour különlegességét még mindig az adja több híres szakaszversenyhez képest, hogy egy helyen van a rajt-cél terület, Schladmingban, így nem kell hurcolkodni az etapok között, sokkal több idő marad pihenésre, így a rutintalanabb amatőrök is bevállalhatják, mint többnapos kihívást. A regenerációt segíti az igen magas minőségű ellátás is a nap végén, a svédasztalnál minimum négycsillagos szintű a kiszolgálás.
Szerencsére nem kell messzire eltávolodni Schladmingtól, hogy változatos tájakon tekerhessünk, a Planai, a Hochwurzen, a Reiteralm, a Dachstein, és a Hauser Kaibling csak a 2000 méter közeli hegyóriások, melyekre feltekerünk, az AlpenTour Trophy-n valóban már a teljesítés is szép teljesítmény. Nyilván a mezőny jelentős hányada nem a tájban gyönyörködni érkezett, az S1 UCI kategóriában már komoly pénzdíjakért zajlott a küzdelem, világbajnokokkal tűzdelt mezőnyben.
Ami engem meglepett – belépve a 40 fölöttiek korcsoportjába – hogy a masterek is véresen komolyan veszik a versenyt, kategóriánk volt a legnépesebb (közel 100-an neveztünk), és a győztes a profik között is top 20-ba fért volna. Elitben a leggyorsabb a kolumbiai Leonardo Paez lett, a nők között a belga Githa Michiels végzett az első helyen. Magyarok hárman vettünk részt idén az AlpenTour Trophy-n: Braun Sándor, Juhász Gergely és jómagam, mindhárman teljesítve a négy napot.
Két páros próbálkozás után (ez az úgynevezett AlpenTour Adventure kategória) idén egyéniben indultam, most mindenképpen saját tempóban szerettem volna bringázni, nem vicsorogva a legszebb tájak mellett elhaladva. Végül is a szakaszokon azért próbáltam a maximális utazótempót közelíteni felfelé (ami nem volt erős), lefelé pedig mindig sikerült visszaelőzgetni versenytársakat. Az időfutamot kicsit „elengedtem”, de a 10 kilométeren 1000 métert emelkedő, gyökeres terepen még így is nehéz nem elfáradni.
Sportklasse3 kategória 30. hely a Cube Reaction Carbon merevfarúval
Az idei verseny érdekessége volt még számomra, hogy egy Cube Reaction tesztkerékpárral indultam, ami egy „mindössze” félmillió forintos túra-sport gép. Versenyzőknek ez talán vadul hangzik, de bebizonyosodott a Trophy közben, hogy nem ezen múlik, ráadásul nulla technikai problémával sikerült abszolválni négy napot nagyon kemény terepen. Thommey kollégát idézve: „Részben elszálltak az árak, hiszen 1.5M helyett 3M egy csúcsgép. Viszont ma egy félmillás monti full alkalmas versenyzésre.” Az egyetlen „malőr” egy láncleesés volt, 5 másodperc veszteséget jelentve, illetve annyit sem, mert visszaértem gyorsan a sorra, akikkel együtt mentünk. Szóval az alap Shimano tárcsafékekkel és SLX szintű hajtással szerelt Cube Reaction is mindenképpen kapna egy csillagos ötöst.
Az AlpenTour Trophy-n pedig szinte már levakarhatatlanul tovább száradt az „AJÁNLOTT” címke.
